Harc a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészete ellen!

 "Porbafilogenov" elvtárs megrótta a magyar sajtógrafikusokat

Kuczka Péter és Kertész Sándor az I. Nemzetközi Képregényfesztiválon Tokajban. (1993)

Képregényes körökben évtizedek óta tartja magát az a legenda, hogy az ötvenes években azért nem jelenhetett meg képregény Magyarországon, mert egy bizonyos Finogenov elvtárs az Amerikában és Nyugat-Európában divatos modernista műalkotásokat és szenzációhajhász sajtót dekadens szemétnek tartotta és nem javasolta azok követését a magyar művészeknek és lapkiadóknak. Zórád Ernő illusztrátor és képregényrajzoló művészt személyes beszélgetéseink során többször kérdeztem arról, hogy mi volt az oka annak, hogy a képregény az említett időszakban  csak politikai propaganda célokkal jelenhetett meg a sajtóban, az amerikai típusú szóbuborékos képregény pedig teljesen eltűnt. „Mert Finogenov elvtárs a nagy orosz művész letiltatta. Megmondta a festőművészeknek, meg a sajtógrafikusoknak is, hogy kell szovjet módon rajzolni. Az egy rettenetes időszak volt. De erről nem is akarok többet beszélni”- mondta ezt a nyolcvanas években. Zórád nem szívesen politizált, de ha megfeledkezett magáról, meglepő hevességgel tudta szidni a szocializmust. Annak ellenére, hogy több alkalommal visszatértem erre a témára, okosabb soha nem lettem. Említett még másokat is, akiknek később volt szerepe a képregény megbélyegzésében, de erről majd máskor. A második világháború befejezését követő négy év koalíciós sajtója - a szovjet jelenlét ellenére - meglehetősen szabad teret engedett a képregény számára, egészen 1949-ig.

Miki egér az Ünnep című folyóiratban (1944)

Rákosi Mátyás 1948. március 23-án a Párt Akadémia utcai székházában tartott sajtófogadáson elmondott beszédében hívta fel a figyelmet a magyar sajtóban tapasztalható gondokra. „Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapódzott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal. A szenzációhajhászás nem a jó értelemben vett újságírói hagyományokhoz tartozik. Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét.”- majd így folytatta:-„Ez a szenzációhajhászás, mely pártkülönbség nélkül elterjedt a sajtóban, alkalmas arra, hogy a valóban fontos kérdésekről elterelje a tömegek figyelmét.”... „Ezt a kérdést csak a demokratikus sajtó egészével együtt lehet megoldani.”... „Nem akarjuk ezzel a különböző újságokat mind egy kaptafára húzni, de a helyzeten változtatni kell.”... „Mindez nem jelenti azt, hogy a leleplező cikkek vagy a bűnügyi riportok eltűnjenek az újságokból. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent dicsérjen. Írjanak csak nyugodtan a hibákról és leplezzék le a bűnösöket. Fontos és szükséges, hogy a sajtó leleplezze a korrupciót és mindazokat, akik hivatalukban nem teljesítik kötelességüket a néppel szemben. Ha ezt a feladatát felelősségteljesen betölti a magyar sajtó, akkor megnövekszik a tekintélye és komoly következményei lesznek, ha egy demokratikus újságíró tollhegyre vesz valamit.”

A sajtó és a politikai pártok „leszalámizása” már ezt megelőzően elkezdődött, de Rákosi beszéde jelentette a kilövési engedélyt, hogy különböző ürügyekkel szüntessenek meg pártokat és a hozzájuk kapcsolódó újságokat. Továbbra is a papírkiutalás központi kézben tartása volt az egyik legjobb eszköz arra, hogy egyes lapok ne jelenjenek meg. Az egymásnak konkurenciát jelentő sajtótermékek közül csak a Kommunista párthoz közel álló lapok maradhattak meg. A karikatúrákat és képtörténeteket nagy számban közlő vicclapok közötti "harcból" a Ludas Matyi került ki győztesen, amelyik kezdetektől a moszkvai Krokodil mintájára készült. A kisgazda orientációjú, bátran politizáló Szabad Száj 1951. március 15-én meg is szűnt. A Pesti Izé című enyhén erotikus, szabadgondolkodású vicclap annak ellenére szűnt meg 1948. október 10-én, hogy viszonylag közel állt a Kommunista párthoz. De szexista rajzai már vállalhatatlannak bizonyultak. Rákosi rendszeresen beszámolt a szovjet vezetőknek a magyarországi helyzetről és egyre gyakrabban érkezett küldöttség Moszkvából hogy "segítse" az átalakulást és  szovjet minta alapján szerveződjön a kulturális élet is.

Magyar kezdeményezésre a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából 1949. február 14. és március 15. között delegáció érkezett Moszkvából, hogy népszerűsítse a szovjet kultúrát, művészetet és megismerkedjen a magyar alkotóművészek előadásaival, munkáival. Sabanov helyettes közegészségügyi miniszter vezette a küldöttséget, amelyben helyet kapott költő, balerina, zeneszerző, énekes, a negyven főből álló grúz állami tánc- és énekegyüttes, valamint sakkozók is. A képzőművészetet Konstantin Ivanovics Finogenov festőművész képviselte, akinek munkáiból kiállítás is nyílt. A Sztálingrádi születésű művész rajzai a háború alatt újságokban, folyóiratokban, albumokban jelentek meg. A sajtó naponta részletesen beszámolt a küldöttség programjáról és írtak a delegáció egyes tagjainak a művészetéről is, már jóval a megérkezésük előtt. Finogenov festészetéről a Népszava 1949. február 8-i számában a következőket írták. „Finogenov legutóbbi tárlatát a szovjet sajtó különösen nagy elismeréssel méltatta. Grafikai munkái közöl a legnagyobb dicsérettel és elismeréssel fogadták »Sztálin a Nagy Honvédő Háborúban« című sorozatát. A sorozatról Szitnik, a Szovjetunió egyik legismertebb képzőművészeti kritikusa a következőket írta: »A művésznek sikerült a nagy Sztálinnak és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű sztálini tervei megvalósultak.« Finogenov a kiállításon kívül számos képzőművészeti természetű előadást is tart a magyar fővárosban.” (Népszava, 1949. 02. 08.) Magyarországra érkezését követően részt vett a XIX. század magyar festészete című kiállítás megnyitóján és február 22-én este előadást tartott „Szocialista realizmus a szovjet képzőművészetben” címmel a Bányász Szakszervezet székházában. Előadásában hangsúlyozta: „Lenin és Sztálin pártjának és a szovjet államnak egyik legnagyobb győzelme, hogy megszületett a Szovjetunió népeinek kultúrája, amely formájában nemzeti, tartalmában pedig szocialista. A szocializmus kultúrája a leghaladóbb emberi kultúra. A szocializmus új irodalmat, új művészetet teremtett.” A szovjet művészet méltatását követően a fejlődés irányvonalát is meghatározta. „A szocialista realizmus fejlődésének egyik előfeltétele: következetes és engesztelhetetlen harc a korhadt burzsoá művészet és esztétika ellen.” (Népszava, 1949. 02. 24.) 

Finogenov elvtárs (jobbról) Ék Sándorral beszélget

A Szabad Művészet című folyóiratban Ék Sándor – mint régi barátról - írt Finogenovról cikket, amiben hosszan idéz az előadásából. „A szovjet művészek képeiket a kommunizmust építő nép forrón lüktető sokoldalú életének, a nép hőseinek, vezéreinek és nagy hőstetteinek szentelik. E képek nemes humanisztikus pátosza, az ember megbecsülése és szeretete, realisztikus világossága, szembefordulás a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészetével, azzal a művészettel, amely beteges torzításaival távol áll az élettől.” 

Az idézet mondatokon valószínűleg elmosolyodik, vagy hitetlenkedik az olvasó, de ezt a retorikát négy évvel a hóború után már nem csak ízlelgette a művészeti közeg, hanem nagyon is komolyan kellett vennie. A beszámolókból kiderül, hogy Finogenovot valóban sok magyar művésszel ismertették meg. Kísérőik, - a két moszkovita művész - Ék Sándor és Szilágyi Jolán nem régen tértek haza moszkvai emigrációjukból és jól ismerték Finogenovot. Ék Sándor egy házban lakott vele és feltételezem gondosan kiválogatták hogy kiknek a műtermeit látogassák meg és kikkel folytassanak eszmecseréket. Február 19-én a Képzőművészek szakszervezete fogadást rendezett Finogenov részére a Dolgozók Klubjában, ahol Pór Bertalan festőművész köszöntötte és a magyar művészek grafikai alkotásait is kiállították. Ez volt az az alkalom, ahol lehetett vele közvetlenül beszélgetniük a művészeknek és mivel egyik kísérője Szilágyi Jolán karikaturista volt, feltételezhetően szóba kerülhetett az illusztráció, a karikatúra és a sajtógrafika is. Feltételezésem szerint ez lehetett az az esemény, amire Zórád Ernő is utalt, ha nem is szó szerint a képregényről, de a sajtógrafikáról, a karikatúráról is kifejthette a véleményét. Mivel művészetfelfogása kifejezetten nyugatellenes volt, így valószínű, hogy nem tartotta követendő útnak ezt az ábrázolási formát. Ezzel kapcsolatos észrevételeit később szóban és írásban is kifejtette.

Meglátogatott néhány munkás-képzőművészeti iskolát is, és felkereste a képző- és  iparművészeti főiskolát. A magyar képzőművészek egy része azonban nem vette komolyan az előadásain elhangzottakat, - ezt éreztem Zórád Ernő szavaiból is - de tisztában voltak a politikai helyzettel és megértették, ha érvényesülni akarnak, a szocialista realizmust kell követniük. Konok Tamás festőművész például így emlékezett vissza Finogenov látogatására: „Tilos volt puha ceruzával rajzolni, mivel az időkben járt nálunk Filogenov [helyesen: Finogenov] elvtárs, egy kurtalábú szovjet akadémikus (mi csak Porbafilogenovnak hívtuk), aki éles harcot hirdetett a rajzszén és a puha grafitot tartalmazó ceruzabelek ellen. Mint egyik beszédében kifejtette: 'Ezen káros anyagok impresszív látásmódra nevelnek!" (Rieder Gábor: A magyar szocreál festészet története 1949-1956 Ideológia és egzisztencia Doktori disszertáció 2011.) Ezekből a szavakból számomra úgy tűnik erőteljes megmondó embernek számított, de a magyar művészek fenntartásokkal kezelték szavait.

Elutazásakor Finogenov nem túl pozitívan nyilatkozott a tapasztalatairól. „De valljuk meg: nálunk még ma is igen-igen távol vannak a tömegek és közízlés attól, amit a szovjet művészet legigényesebbjei és a mi legjobbjaink is hirdetnek. A szocialista realizmus nálunk még korántsem kész eredmény a művészetben, a kulturális selejt pedig sokszor megtévesztően éppen a realizmus álarca mögé rejtőzik. Ki mer ítéletet mondani arról: mi az álcázott kulturális selejt, ki fog rámutatni a rikító példákra, ki fog seprűt ragadni, hogy kiűzze azt szellemi, kulturális közéletünkből?” (Magyar Szó 1948. 03. 05.) Magyarországi tapasztalatairól konkrétumokat is találunk írásos beszámolójában, amit a HVG című folyóirat tett közzé 2009. október 7-én. Itt csak a sajtógrafikára vonatkozó nem túl hízelgő megjegyzéseit idézem. „Nagy sajnálatomra nem ismertem meg a könyvillusztrátorok és grafikusok munkáját, de úgy vélem, hogy a karikatúra még nem kapta meg az azt megillető jelentőséget a politikai életben. Az élclapok inkább olcsó adomákkal foglalkoznak s gyakran a politikai eseményeket is olyan stílusban tálalják fel, hogy az is inkább anekdotának hangzik. Keveset foglalkoznak a karikaturisták a nemzetközi témákkal és nem mutatják méltóképpen a magyar nép szocialista építésének pátoszát. Helytelenek a munkások és munkásnők, az egyszerű nép, valamint a négerek és más nemzetségbeliek groteszk ábrázolása, mert afféle diszkriminációra emlékeztet, amivel a polgári élclapok kezelték ezeket a témákat. Az élclapok még mindig a városi lakosság ízlését szolgálják, nem pedig a munkásságát és a parasztságét. Az élclapok átszervezéséhez, melyeknek óriási nevelő hatásuk van, fel kell használni a Bolsevik Párt Központi Bizottságának „Krokodil” című lapra vonatkozó határozatát. Szerintem itt sikerrel lehetne felhasználni Szilágyi elvtársnő munkásságát.” 

Finogenov itt Szilágyi Jolán karikaturistára gondolt, - aki Szamuely Tibor özvegye volt - s aki Ék Sándorral, az emigrációból hazatért festőművésszel kísérte magyarországi útja során. Szilágyi elvtársnő úgy tűnik élt az illetékes szovjet művész elvtárs bizalmával. Április végén önálló karikatúra kiállításon mutathatta be a megelőző huszonöt évben készült karikatúráit a Képzőművészek Szabad Szervezetében. 1950-ben Munkácsy-díj első fokozatával díjazták Ék Sándort és Munkácsy-díj második fokozatával Szilágyi Jolánt. Szilágyi a Horthy korszakban külföldre emigrált, előbb Bécsben, majd később  Németországban egészen Hitler uralomra jutásáig munkatársa volt a berlini kommunista „Rote Fahne"-nak, a „Roter Pfeffer"-nek és több más lapnak. Ezt követően a Szovjetunióban talált menedéket, ott folytatta művészi munkáját. A Moszkvában megjelenő „Sarló és kalapács” valamint a „Krokodil” című lapokban jelentek meg rajzai. Saját bevallása szerint a hazatérése után politikai karikatúráiban a harcot a német fasiszták utódai, az amerikai imperialisták ellen folytatta. Ő lett a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének újság- és karikatúra-rajzoló szakcsoportjának szakosztály-vezetője. 1949. december 17-én tartott ankét bevezető előadásában kifejtette: „Minden kor haladó karikatúrája éles fegyvere volt az előre törő elnyomott osztályoknak.“..."Ma az imperializmus elleni harc és a világbékéért való küzdelem legélesebb időszakában sem nélkülözhetjük ezt a hatásos fegyvert.“... "A karikatúrának erős fegyverré kell válnia az imperializmus és lakájai, valamint a belső ellenség ellen folytatott küzdelemben. Megfelelt-e eddig a magyar karikatúra ennek a feladatnak? — tette fel a kérdést. — Bár karikaturistáink tehetségesek, sokat dolgoznak, derék munkát végeznek, mégsem felelhetünk igennel erre a kérdésre. A mai karikatúrarajzolás, mint környezet- és típusmegfigyelő emberábrázoló művészet, évtizedek óta nem teljesíti igazi feladatait. „Szilágyi Jolán bevezetője után élénk vita alakult ki, melyben a Magyar Dolgozók Pártja, valamint a Népművelési Minisztérium és a Képző- és Iparművészeti Szövetség képviselőinek hozzászólásain kívül számos művész is felszólalt”- írta a Szabad Művészet 1949.11.01. számában.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének első rendes közgyűlésén 1952. május 24-én és 25-én „Szilágyi Jolán felszólalásában rámutatott arra, hogy a karikatúra problémáival foglalkozni kell, mégpedig sürgősen. Elsősorban szatirikus rajzolóink realista rajztudásának elmélyítésére van szükség: fel kell számolni a stilizáló, üres formalista rutinrajzolás gyakorlatát ...” írta a Szabad Művészet 1952. 6. számában (1952. 06. 01.) 1950-ben a karikatúra is nagy szerepet kapott a Magyar Képzőművészeti Kiállításon. A Szabad Szó több alkalommal is foglalkozott a kiállítással. „A grafikai anyagban külön ki kell emelnünk a leleplező, maró és szellemes szatírával dolgozó karikatúrákat. Művészeink a szovjet útmutatás nyomán mindjobban érzik a karikatúra társadalmi fontosságát, mint a kritika és az önkritika, a hazugságok leleplezésének éles fegyverét.” (Szabad Szó 1950-08-27 / 140. szám) 

Ezzel az új Amerika- és burzsoáellenes célkitűzéssel vándorkiállítást is szervezett Szilágyi Jolán amely eljutott többek között Békéscsabára, Kecskemétre, és Orosházára is. „Még akadnak ugyan a vándorkiállításon bemutatott anyagban is lapos, szóviccillusztráló karikatúrák és semmitmondó humoros életképek (együgyű strand-viccek, stb.), de egyre figyelemreméltóbb haladás tapasztalható ezen a téren. A kiállított művek túlnyomórésze az amerikai imperializmus aljas emberellenességét állítja pellengérre, a bürokrácia visszásságait figurázza ki s leleplezi a kulákot.” –írta Szabad Művészet 1950. 12. 01. (12.) számában.

Egy évvel később is rendeztek karikatúrakiállítást a Nemzeti Szalonba. A beszámolókból kiderült, hogy már egy év alatt is milyen sokat fejlődött a magyar karikatúra. „Művészeink, akik tussal, grafittal, színes ceruzával, pasztellszínekkel rajzolták és festették meg ötletes és jól összeválogatott karikatúráikat, sokat tanultak a nagy szovjet szatirikus rajzmesterektől, Jefimovtól, Kukrinikszitól — ez a most megnyílt karikatúrakiállítás első tanulsága. Nyoma sincs az öncélú humornak. A rajzok, az alapötletek, de még a rajzok formái és színezése is azt bizonyítják, hogy karikaturistáink tehetségük javával vesznek részt a művészek nemzetközi békeharcában. A sok rajz megannyi » görbe tükör«, amelyben élesen látszik az imperializmus minden torz vonása, a Trumanok, Titok, Francók, Adenauerok, Schumanok minden álnok galádsága.” – írja a Népszava 1951. 11. 02-i számában. 1951. Május 7-én Szilágyi Jolán vetítettképes előadást tartott „Hogyan szolgálta a békeharcot a szovjet karikatúra a két világháború között“ címmel és számos írásában igyekezett utat mutatni a hazai grafikusoknak.

A nyugat elleni propagandának meg is lett a hatása. Kuczka Péternek a Galaktika sci-fi magazin későbbi nagyhatalmú szerkesztőjének egyszerre két ifjúsági lapban is megjelent képregénye 1948-49-ben, a kor hangulatának és stílusának megfelelően. A Magvetőben, a parasztifjúság hetilapjában Ítél a nép címmel egy kulák témájú történetet, míg a Márczius Tizenötödikében az emberiség történetét dolgozták fel Köpeczi Boócz István grafikussal, akivel - Kuczka elmondása szerint - egy szobában dolgozva alakították a történetet. Ő írta a szöveget, „Bóczi” bontotta képekre és rajzolta a képkockákat. Nagyokat nevettek közben, mert a történet egyes szereplőit  valós személyekről rajzolta. A barlangi ősembert például Zelk Zoltánról mintázta. De teljesen váratlanul mind a két képregény közlését leállították. Kuczka Péterrel készült interjúmban elmesélte, hogy a képregény letiltása azért volt vicces számára, mert akkor a pártközpontban dolgozott és nem gondolta, hogy még más helyről is „belepofázhatnak” abba hogy mi jelenik meg. De a lap közvetlen kiadójától szólt az utasítás, hogy az "Az ember a világban" című sorozatot azonnal be kell fejezni, az "Ítél a nép" című történetet pedig röviden, egy-két folytatáson belül le kell zárni. Az Új ember című katolikus folyóiratban felhívták rá a figyelmet, milyen káros ez a történet és elbeszélési forma. „Azt írja fejlécére, hogy „a magyar parasztifjúság hetilapja, címébe meg azt: „Magvető“. Nem tudjuk, hogy a magyar parasztifjúság ilyen magvetést óhajt-e, amely igen gyakran konkolyhintés. Mert miféle jó magvetés az, ha Kuczka Péter folytatásos képregényével akarják szolgálni ama megbékélést, amelyet mindenki kíván, és amelyet annyira hirdetnek? Az Ítél a nép című rémregény egyik folytatásának elején az eddig megjelent részek összefoglalása többi között így szól: a volt földesúr nyugatos fia, aki az elásott kincsekért jött vissza, a pap és az egyik kulák segítségévei elrontja a traktort“ vagy: „Sinkovics plébános a földosztás ellen prédikál a templomban.“ Ugyanez a folytatás pedig így veti a magot: „Utána Sinkovics a templom előtt folytatta az uszítást. Hamarosan itt lesz a világ vége. Ne szántsatok és ne vessetek, mert úgyis elpusztul minden — mondotta az ijedt öregasszonyoknak.“ Mondjuk meg, hogy ez a regény túlmegy a regényírói szabadságon? Mondjuk, hogy ilyen ostoba uszítást katolikus pap nem követett el és nem is fog elkövetni? Még ha Kuczka Péter nem is tudja, hogy a teológia elvégzése milyen fokú műveltséget jelent. Felhívjuk az érdemes „magvető“ figyelmét, hogy annyit minden pap tud, hogy ha a vetést akarja valaki megakadályozni, akkor nem öregasszonyoknak beszél, mert azok általában nem vetnek és nem aratnak. Ellenben az ilyen propaganda igen könnyen learathatja azt a gyűlöletet, amelyet vetett. Hogy ebből kinek lesz haszna, azt nem tudjuk, de hogy az egész országnak kára lesz belőle, abban talán még Kuczka Péter, a „magvető" sem kételkedhetik. (Új ember 1949. 01.16.)

 Újságban, amiben éveken keresztül közöltek képregényeket, 1949 végén egyre többször kimaradt egy-egy folytatás és helyette a következő közlemény jelent meg: "képregényünk anyagtorlódás miatt kimaradt a Friss Újság mai számából." 1950-től végleg elmaradt a képregény. A Pajtás című lap is felhagyott a képregények közlésével. Az eseményekből és az idézetekből jól látszik, milyen direkt módon zajlott Magyarország kulturális megszállása a Szovjetunió részéről, amiben kiváló segítőik voltak a moszkvai emigrációból hazatérő harcos művészek, akik meggyőződésből és következetesen képviselték és erőltették rá a hazai művészvilágra a nyugatellenességet és a szocialista realizmust. Aki ellenállt, vagy megpróbált felszólalni ez ellen, az könnyen feketelistára került, munkái nem jelenhettek meg kiállításokon, nem kaphatott megbízásokat és illusztrációi, karikatúrái nem jelenhettek meg könyvekben és a sajtóban. Ennek fényében már naivitás feltenni azt a kérdést, hogy hova tűntek a háború előtt oly népszerű amerikai típusú képregények. Egyetlen lap szerkesztője sem kockáztatta állását, hogy bármi megjelenjen a lapjában, ami a burzsoá amerikai életformára utalt volt. Ezzel szemben összehangolt támadás indult a „comic” ellen, ami megrontja, megfertőzi a fiatalokat és a gyilkolásra tanítja az amerikai gyerekeket.