Orosz nyelven indult a magyar képregény az ötvenes években

 

Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor nagy kalandja

Gugi Sándor, Cs. Horváth Tibor és Kertész Sándor. (Sváb József rajza)

Általános iskolás koromban a papírgyűjtések alkalmával beszerzett, képregényeket közlő újságokból szedtem össze az első képregény gyűjteményemet. Kitépkedtem az újságokból a képregény oldalakat, ami nem minden esetben sikerült tökéletesen, de ez akkoriban még nem zavart. Hazavittem őket és szépen, óvatosan Technokol Rapid ragasztóval összeragasztottam a lapokat. Sokszor elolvastam, lapozgattam az általam készített kis füzetkéket és egyre inkább feltűnt, hogy ha végigolvasom a történeteket, alig nézek a képekre, mert a képregény szövegét folyamatosan lehet olvasni, a leírtak alapján követhető a történet, és szinte nincs is szükség a rajzokra. Miután végigfutottam a sztorin, újra kezdtem a képregényt és most már csak a képeket figyeltem, a rajzokat csodáltam. Így nőttem fel, hogy a képregény, az ilyen. Dupla történetmesélés. A szöveg és a rajz egymástól függetlenül mesél. Már főiskolai hallgató voltam, amikor felfedeztem, hogy Debrecenben az Alföldi Nyomdából rendszeresen kerülnek az antikváriumokba idegen nyelvű, nyugati piacra gyártott képregények. Ekkor láttam először igazi szuperhősöket és a francia, olasz képregényalkotók munkáit. Új megvilágítást kapott számomra a képregény. Felismertem, hogy amit addig Magyarországon láttam, amin felnőttem, az a „valódi” képregénynek egy, sajátosan magyar változata. Harminc éven keresztül nagyrészt csak ilyen képregények jelenhettek meg idehaza, mert a szocialista kultúrpolitika, féltette a fejlődő magyar fiatalok szellemi fejlődését és igyekezett megóvni őket a nyugati „kultúrmocsoktól”, ahogy a képregényt a hatvanas-hetvenes években jellemezték. A nehezen megszerzett valutát pedig nem Superman képregények jogdíjaira szánták. Több száz képregény jelent meg ez alatt a harminc év alatt, amelyeknek a jelentős részét, Cs. Horváth Tibor írta. Huszonéves főiskolás fejjel, a nyugati képregények ismeretében már úgy ítéltem meg, hogy a magyar képregények legnagyobb hibája a túlinformáltság. Ezt a megállapításomat Zórád Ernő is megerősítette, amikor elmesélte, hogyan készültek idehaza évtizedeken keresztül a képregények. A leírt forgatókönyvön kívül Cs. Horváth Tibor a képregény kockába kerülő szöveget is előre kinyomtatta és odaadta a rajzolónak, hogy azt ragasszák majd be a képkockákba. Zórád erre mondta, hogy ha minden szöveget, amit megkap, beragaszt a képkockába, akkor azt nézi, hogy a maradék helyre milyen jóga- mozdulatokkal tud még valamit rajzolni. Amikor Zórád ösztönzésére elhatároztam, hogy megírom a magyar képregény történetét, Zórád beajánlott Cs. Horváth Tiborhoz, hogy segítsen a munkámban. Úgy gondoltam, ha egyszer majd megismerkedem vele, elmondom a véleményem a magyar képregényről, ezen belül az ő munkájáról is. De ebből nem lett semmi. Egy rendkívül barátságos kedves ember fogadott, aki még azelőtt elmondta képregényírói ars poetikáját, mielőtt megkérdeztem volna. Írói ambícióit igyekezett kiélni az irodalmi művek átköltésével, és mint elmondta, az eredeti író stílusát próbálta átültetni a képregény szövegébe. Megértettem a szándékát, de nem értettem vele egyet. Erről azonban soha nem volt alkalmunk beszélgetni. Amikor egy évvel később egy képregény konferencián mások vitatkoztak vele, az bizony kínosra sikerült. Én éppen a Bálint György Újságíró Iskolában képszerkesztőnek tanultam 1984-ben, amikor elkezdtük a beszélgetéseinket. Rögtön az elején kiderült, hogy ugyanaz a szakmánk, ő is képszerkesztőként dolgozott 1950-től a Művelődési Minisztérium Oktatási osztályán és több pedagógiai lap tördelőszerkesztő feladatát látta el. A mesterségét a szakma két nagy öregjétől tanulta, Radics Vilmostól és Ritter Aladártól. Nekem már csak a két legenda remek szakkönyve jutott, de személyesen már nem ismerhettem őket. De ez a közös pont jó alkalmat adott, hogy kibeszéljük a szakma rejtelmeit. Ezekben az években még alapnak számított, hogy csak az lehet jó tördelőszerkesztő, aki újságot is tud írni. Amikor felvettek a Kelet-Magyarország című napilaphoz, hogy grafikus, tördelőszerkesztő legyek, az első napon majdnem felmondtam. A főszerkesztőm ugyanis közölte, hogy a belpolitikai rovatnál leszek újságíró gyakornok. Hogy akarok én majd tördelőszerkesztőként, szükség esetén belenyúlni tapasztalt újságírók írásaiba, ha én magam nem tudok újságot írni. Ezen az úton Tibor is végigment, megtanult újságot írni és mivel jó esztétikai, grafikai érzéke volt, megtanulta a képszerkesztést. Az ötvenes években Cs. Horvát Tibor - aki akkor még Horváth Tibor volt, a Cs. (Csepreghy) csak 1956 után került a neve elé, mivel a szakmában már volt egy Horváth Tibor nevű újságíró - még nem ismerte a képregényeket és nem is érdekelte ez az elbeszélési forma. Egy Gugi Sándor nevű grafikus irányította a figyelmét a képregényre, aki az egyik Cs. Horváth által tördelt újságnak, a Po Sztrane Szovetov című lapnak készített illusztrációkat. Gugi, aki eredetileg rajztanár volt és a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított, majd az Árpád Gimnáziumban igazgató helyettes lett, beosztásánál fogva gyakran járt az Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumba. Ottani kapcsolatai révén kezdett oktatási anyagokat illusztrálni, és kapcsolatba került több újság szerkesztőjével. 

Guginak a  birtokába jutott néhány példány az angol nyelvű Classics Illustrated című képregénysorozatból, amelyek klasszikusnak számító irodalmi műveket dolgoztak fel képregény formában. Az 1941-ben indult sorozat első számában A három testőr rajzos változata, majd az Ivanhoe és A Monte Cristo grófja került kiadásra. Gugi zseniálisnak tartotta a sorozatot, amelynek az eredeti szándéka az irodalom népszerűsítése és megszerettetése volt a fiatalok körében. Az ötvenes évek elején politikai célkitűzés volt, hogy a magyar nép, olvasó néppé váljon, olvasva és tanulva építse a szocializmust. (Révai) Gugi úgy gondolta, hogy ebbe a politikai célkitűzésbe a képregény is helyet kaphat, ha az, az irodalom népszerűsítését szolgálja.  1954-ben erről sokszor beszélgettek Cs. Horváth Tiborral, miközben lapozgatták a Classics Illustrated példányait. Ismerték a francia Camera 34, valamint a Vaillant képregény magazinokat is és irigykedve csodálták a benne szereplő rajzos történeteket. Erről Gugi Sándor özvegyével, az azóta elhunyt Ágnes asszonnyal beszélgettünk, aki a pincéje takarításakor megajándékozott néhány doboz régi újsággal, ami között ott voltak az említett lapok. De nem sok esélyt adtak egy ilyen képes elbeszélési forma megjelenésének az akkori amerikaellenes hangulatban, amikor minden gyanús volt, ami Amerikához kapcsolódott. 

Gugi nagyon jól idomult az új szocialista berendezkedéshez és még ebben az évben 4-5 képkockás képaláírásos képsorokat kezdett készíteni a Tanácsok Lapja című újságnak, amelyekben Talál Tamás kalandjain keresztül hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszély fenyegeti a szocializmus fejlődését. Volt ahol a síkos útra, máshol a szemetes utcára, és akadt, ahol a tejgyárból terjengő bűzre hívta fel a figyelmet. Ezek a négy képkockából álló történetek a szégyenpad szerepét töltötték be a Tanácsok Lapjában. Tökéletesen illettek az ötvenes évek politikai közhangulatába. Cs. Horváth Tibor úgy gondolta, hogy a Szovjetunióhoz kapcsolódó lapoknál kell először felajánlani az ötletet, mert ha ott elfogadják, akkor erre hivatkozva könnyebb lesz más szerkesztőségnél is szerencsét próbálni. Egyrészt adott volt a saját Po Sztrane Szovetov szerkesztősége, ahol az orosz nyelvtanulást kívánták előre mozdítani orosz nyelven, magyar szószedettel. Így fordulhatott elő hogy Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor első képaláírásos képregénye Jules Verne regénye alapján, orosz nyelven jelent meg, Gyeti kapitana Granta (Grant kapitány gyermekei) címmel, 1955 augusztusában tíz folytatásban, szóbuborékok nélkül, lavírozott tus technikával. 

Már ez az első megjelenés előre vetítette az irodalmi művek képregény adaptációjának ellentmondásosságát. Jules Verne regénye például egy 1955-ös kiadásban 652 oldal. A Po Sztrane Szovetovban megjelent képaláírásos történet 10 oldal, oldalanként 8-9 képkockával. Összesen 86 rajz, amelynek mindegyikében bőséges leíró szöveg olvasható. Nyilvánvaló hogy az eredeti regénynek mindössze egy képes szinopszisa, tartalmi ismertetője a képtörténet és semmilyen formában nem vethető össze az eredeti művel. Ezt a zanzásítást Cs. Horváth Tiborék is úgy kommunikálták a szerkesztőségek felé, hogy eszük ágában sincs pótolni az eredeti irodalmi művet, mindössze annak rövid képes ismertetőjével az érdeklődés felkeltése a szándékuk. Ezt követően elmentek a Szabadságharcos című folyóirat szerkesztőségébe, amely a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség hetilapja volt és ott is sikerrel jártak. 

1955 végén, egymás utáni három számában egy oldalas képtörténetekkel kísérleteztek, igazi szovjet hősökkel a főszerepben. „Zalka Máté „Lovaskaland rádióval” című novellája a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő polgárháború egyik hősi epizódját idézi fel” - írták a történet fejlécében. A második egy oldalas történet egy repülőgépen játszódó kémtörténet volt, amiben ugyancsak győz a hős szovjet katona.  „Eredeti feljegyzések alapján” készült a harmadik egyoldalas történet, amely egy partizán hőstettét meséli el. Ezzel a Cs. Horváth, Gugi páros letette a névjegyét, nem kell félni a képregénytől, tudja az dicsőíteni a győztes szovjet hadsereget. Ezt követően a Szabadságharcos című lap átalakult hetilappá és 1955. november 15-től a „harcos” kifejezést eltávolították a címéből és csak egyszerűen Szabadság néven jelent meg tovább. A Szabadságharcos utolsó számában hosszan ecsetelték, milyen lesz a folytatás és itt már a képregényre is felhívták a figyelmet. „A lap változatos tartalmát hétről hétre izgalmas, folytatásos képregény gazdagítja.” A lap főszerkesztője Hajduska István az Iparművészeti Főiskolán grafikát és kirakatrendezést tanult. Eleinte grafikusként is dolgozott és a II. világháború után lett újságíró. Több lapnak is írt és 1955-től lett a Szabadság főszerkesztője. Nem állt tőle távol a képregényes elbeszélési forma, ezért felvállalta, hogy közölni fogja a rajzokat. 

Így lehetőség nyílt arra, hogy a szocializmusban elinduljon a képregények készítése, de csak óvatosan. A szerkesztőségben közös megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy ne legyenek szóbuborékok a képkockákban, mert még azt hinnék a minisztériumban, hogy valami amerikanizmus került a szovjet típusú lapba.  Természetesen orosz író, L. Sejnyin regénye alapján a Veszélyes küldetés címmel készítettek képregényt, hasonlóan az előzőkhöz, de itt már folytatásokban. Ez egy szovjet kémtörténet volt, tíz oldalon elbeszélve. Az utolsó lap alján már közölték, hogy a következő képregény A császár vére lesz, amit azonban már Korcsmáros Pál rajzolt. Cs. Horváth Tibor a beszélgetéseink során úgy emlékezett, hogy Korcsmáros Pált a Béke és Szabadság szerkesztőségében ismerhette meg. Korcsmáros ekkor már otthonosan mozgott a szerkesztőségekben és karikatúrái több helyen is megjelentek. A Béke és Szabadság pedig már rövid karikatúra képtörténeteit is közölte. Hasonlóan Gugi Sándor Tanácsok Lapjában megjelent képsorozataihoz, Korcsmáros Pál is készített már 1954-ben képtörténetet Páncél Lajos szövegére a Szabad Ifjúság című folyóirat számára. De kétségtelen tény, hogy az igazi áttörést Cs. Horváth Tiborral történő együttműködése hozta. Cs. Horváth Tibor jó kapcsolatban volt a Magyar Szovjet Baráti Társaság, Új világ című lapjának főszerkesztőjével, Sarló Sándorral is. Megkereste a képregényes ötlettel, aki igent mondott az ajánlatra. 

Hová lett Iljin címmel egy tudományos fantasztikus történetet találtak ki közösen Gugi Sándorral, V. Szavcsenko novellájának felhasználásával. Az Új Világ nyitott volt a képtörténetek közlésére, de ragaszkodtak ahhoz, hogy csak irodalmi művek alapján készüljön a képregény. A második sorozat is szovjet szerzői mű volt, Leonyid Szolovjov, A csendháborító. Az ötletet talán az is adhatta, hogy a francia Vaillant képregény magazinban már ekkor jó ideje futott egy Nasredin Hodja képregény, aminek a főszereplője hasonlóságot mutat a Gugi által rajzolt karakterrel. A függőleges elrendezésű képtörténet 1956. október 4-én indult és a harmadik folytatással október 18-án félbe is szakadt, mivel a forradalom kitörése miatt a következő héten már nem jelent meg a lap. 

A Szabadság című lapnál továbbra is Korcsmáros Pállal dolgozott Cs. Horváth Tibor. A császár vére című történet után - amelyet Mikszáth Kálmán, Visszatérünk című regénye alapján készítettek három oldalon – Laffitte, Kilenc testvér című regényének átdolgozása követte Párizs visszaüt címmel négy oldalon. Két hosszabb történet következett. Csukovszkij, Kockás kabát tizenegy oldalon és a Noszlopy Gáspár tizennyolc oldalon Gyöngyössy  István regénye alapján. Ezt követően a British Counciltől egy gyönyörű színes filmet kaptak arról, hogyan mászták meg angol hegymászók a világ legmagasabb hegycsúcsát. Az izgalmas, látványos film a Hillary-féle 1953. évi Mount Everest-expedícióról jó képregény témának tűnt. Ekkor még minden képregény úgy készült, hogy Cs. Horváth Tibor még be sem fejezte a forgatókönyv írását, amikor már elkezdődött a képregény elejének a közlése, és a rajzoló hétről hétre adta le az újabb oldalt a szerkesztőségnek. Cs. Horváth is érezte, nehéz fába vágták a fejszét, mert ami filmben jól működött, képregényben nehezen kivitelezhető. Korcsmáros Pál is kérdezte, mi fog történni, mert ezek a hegymászók csak mennek a hóban, mennek a hóban, és ezt már képtelenség normálisan megrajzolni. Október 23-én azonban kitört a forradalom és az Új Világhoz hasonlóan a Szabadság sem jelent meg. Korcsmáros Pál megkönnyebbülhetett, mert így a történet félbeszakadt, nem kellett tovább rajzolni a fehér papírra a fehér havat. 

A félbemaradt történetek közül a Csendháborítót újra rajzoltatta Cs. Horváth Tibor 1957-ben egy új rajzolóval Sebők Imrével, de az eddigiektől eltérően már szabályos, szóbuborékos képregény formájában. 1957-től egy csapásra megváltozott a megkezdett magyar képregényirányzat. De ennek az oka már egy másik történet.

A képregényrajzoló és az illusztrátorok

 Szőke ciklon, Korcsmáros Pál rajza

A szőke ciklon című képregény, kis füzet formában az 1973-as Füles évkönyv kivehető melléklete volt. Imádtam. Egyrészt rongyosra olvastam, másrészt rengeteg képkockát másoltam le belőle. Jól lehetett rajzolni. Egy bélásért (két forint) bárkinek fejből tudtam néhány Rejtő figurát rajzolni. Szerintem biztosan torzak voltak ezek a kis grafikák, de egy tizenhárom éves gyerektől jó teljesítménynek bizonyultak. Próbáltam Zórádot és Sebőköt is rajzolni, de emlékszem, attól ideges lettem. Rengeteg összefüggéstelen vonal. Másolhatatlan. Pedig a látvány szép volt. Igazi grafikai mesterművek. Sokszor beszélgettem már a magyar képregényrajzolók munkáit jól ismerő gyűjtőkkel, elemzőkkel és rajzolókkal, akiknek egybehangzó véleményük volt, hogy három igazán nagy alakja volt a magyar képregény-kultúrának 1957 és 1980 között. Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Zórád Ernő. Fazekas Attila, már egy utánuk következő időszak nagyszerű rajzolója, akiről majd egy másik alkalommal fogok részletesen írni.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

Amikor Zórád Ernővel beszélgettem a másik két rajzolóról, őszinte megbecsülést és szeretetet éreztem a hangján. Barátsága Sebők Imrével egy Rákosi Mátyást ábrázoló kép megfestésekor alakult ki, tekintettel arra hogy Zórád –elmondása szerint- képtelen volt megfesteni Rákosi arcképét és ezért Sebőköt kérte meg, hogy segítsen ebben. Egyébként is sokat bajlódott a képpel, mivel Rákosi elfogását kellett megfestenie úgy, hogy az egyébként alacsony figura hősként legyen ábrázolva az őt letartóztató rendőrök körében, akik pedig szekrény méretű alakok voltak. Miután ezt egy jó beállítással megoldotta, Sebők rajzolta bele a képbe Rákosi arcképét. Ezért Zórád örökké hálás volt Sebők Imrének. Korcsmáros Pált pedig egy tündéri  és bátor embernek tartotta. De hogy miért tartotta bátornak, erről a nyolcvanas években mindig azt mondta, hogy erről ne kérdezzem! Ma már a Korcsmáros családtól tudható, hogy 1944-ben Korcsmáros Pál svéd menlevelek és igazolványok hamisítására használta kézügyességét és ezzel több tucat veszélyeztetett embernek és családjának mentette meg az életét.

Sebők Imre (Apostag, 1906. augusztus 6. – Budapest, 1980. szeptember 14.)

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22 – Budapest, 1975. május 24.)

A második világháborút követően mindhárman az újonnan induló lapok szerkesztőségeiben találtak munkát, ki főállásban, ki pedig külső munkatársként. Amikor Gál György 1946-ban útjára indította a Pesti Izé című vicclapot –ami csak három évig működött- még nem is sejtette, hogy a tíz év múlva induló Füles egyik fő profilja a képregény lesz és a három meghatározó képregényrajzoló már a keze alatt dolgozik. Mindannyian bejáratosak voltak több szerkesztőségbe, zseniálisan rajzoltak, rövid idő alatt széles ismertségre tettek szert. Zórád úgy mesélte – bár ebben nem volt biztos - hogy a Pajtás szerkesztőségében találkozott Cs. Horváth Tiborral, aki 1950-től tördelő szerkesztő volt négy pedagógiai lapnál, amelyek közül a Képes nyelvmester volt az egyik. Ennek a lapnak rajzolt Gugi Sándor tördelőszerkesztő, rajztanár és grafikus illusztrációkat. Gugi az angol nyelvű Classics Illustrated alapján úgy gondolta, hogy idehaza is népszerű lenne klasszikus irodalmi művek képregény változatának közlése. Ezt a gondolatát osztotta meg Cs. Horváth Tiborral. Ezzel a zseniális ötlettel kezdett el „házalni” az ötvenes évek végén Cs. Horváth Tibor nagyon sok szerkesztőségnél, miszerint irodalmi művek rövidített képes változatával elősegíthetnének egy politikai célt, a fiatalok olvasóvá nevelését. Ezek a folytatásos képtörténetek az irodalom népszerűsítését szolgálnák. Valójában a képregény elbeszélő rendszerét az irodalom reklámjaként adta el a főszerkesztőknek, akik a Tájékoztatási Hivataltól az 1956-os forradalom leverését követően azt az utasítást kapták, hogy mindenféle szórakoztató, ismeretterjesztő anyagot közölhetnek lapjaikban, ami eltereli az olvasók figyelmét a napi politikáról. Annak ellenére, hogy néhány hónappal előtte még imperialista szemétként kezelték a képregényt, 1957-től átkerült a megtűrt kategóriába. A lapok szerkesztői abban az időben még csak rövid időre dolgoztak előre, vagyis a rajzokat megjelenés előtt közvetlenül lehetett leadni a szerkesztőségnek. Javításra már nem sok idő maradt. A főszerkesztők azzal biztosították be magukat a nem kívánatos tartalmak ellen, hogy már csak létező, ismert irodalmi művek kerülhettek feldolgozásra képregényben, vagy előre egyeztetett, megrendelt történetek, amelyek legtöbbször politikai üzeneteket közvetítettek. Ilyenek voltak például a Pajtásban, vagy a Kisdobosban közölt sorozatok.

Cs. Horváth Tibor zseniálisan megszervezte ezt a munkát. Az első képregényeket még képaláírásos formában először Gugi Sándorral, majd azt követően Korcsmáros Pállal készítette, aki a Füles 1957-es indulását követően a lap állandó képregényrajzolója lett. A Pajtásnál Zóráddal kezdett dolgozni. Első munkájuk a Winnetou volt.

A Fülesnek karikatúrákat rajzoló Sebőköt a Magyar Ifjúsághoz szervezte be és őrületes tempót kezdett  diktálni a rajzolóknak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre hat lapnak dolgoztak hetente.

Sebők, kényelmes ember lévén, jó munkának tekintette a képregények rajzolását és bízott Cs. Horváth Tiborban, aki házhoz vitte a leírt forgatókönyvet és a nyomdában már előre kiszedett szöveget, amit csak be kellett ragasztania a rajzolónak az előre meghatározott helyre. Többnyire a pénz is házhoz ment. Zórád Ernő azért nem volt ennyire boldog ettől a szervezéstől. Egyrészt bizalmatlan volt Cs. Horváttal szemben, másrészt inkább könyveket szeretett volna illusztrálni és nem  képregényt rajzolni. Kezdeti munkáin jól látszik az a könnyed, sokszor felületesnek tűnő vonalvezetés, amivel leginkább összedobta a képkockákat. Minél több idő telt el, annál komolyabb energiát fektetett a rajzokba, míg fel nem ismerte azt a lehetőséget, hogy a képregényt akár művészi szinten is lehet művelni. Ekkor alakította ki azt a kollázs rendszert, amivel talán a világon is egyedülálló stílust teremtett.

Sebők és Zórád életműve egymásnak pontosan az ellentétei. Sebők a fény-árnyék viszonyok zseniális kihasználásával a kezdetektől komoly grafikai értékekkel rendelkező képsorozatokat alkotott. Az idő múlásával azonban - betegsége miatt - sokat romlott rajzainak a színvonala. Cs. Horváth Tibor, Sebők utolsó munkáit később másokkal is megrajzoltatta, mondván, azok legyenek meg jó színvonalon is. Zórád  ezzel ellentétben felületesen kezdte képregényrajzolói munkásságát és a csúcson hagyta abba. De mindkettőjükre jellemző volt a rutin, a grafikai megoldások ismétlése. Számos képregényükben ugyanazok a karakterek köszönnek vissza, ugyanazok a nézőpontok és kompozíciók. Mindketten kiváló grafikusok, de kevésbé képregényrajzolók voltak. Korcsmáros Pál, a társaság harmadik tagja azonban vérbeli képregényrajzolónak bizonyult. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az ábrázolási módot neki találták ki. Egyrészt rendelkezett azzal a rajztudással, ami lehetővé tette, hogy bármilyen jelenetet, változatos nézőpontokból tudjon megrajzolni. Realista stílusban ugyanolyan magabiztosan alkotott, mint a karikatúra jellegű történetekben. Rendelkezett azzal a karikírozó és torzító képességgel, amivel pontosan megtalálta a határt, hogy a karakterei realisták, ugyanakkor hihetően torz alakok legyenek. Mondhatnánk, hogy Sebők és Zórád is rendelkezett hasonló képességekkel, csak ők sokkal visszafogottabban alkalmazták ezt.

Zórád Ernő többször említette, hogy ő még ilyen zseniális találkozást az életben nem látott, ahogyan Korcsmáros létrehozta és működtette a Rejtő karaktereket. Amikor őt bízták meg egy Rejtő történet elkészítésével, fel is sült vele. Utánozni nem szerette volna Korcsmáros figuráit. Nem is lehetett, olyan különlegesek volt – mondta. Amit pedig ő csinált az tökéletes csőd volt. Nincs mit szépíteni rajta! Korcsmáros egyszerűen utánozhatatlan volt! –mesélte őszinte elismeréssel. De nem csak ezek tették kiváló képregényrajzolóvá Korcsmáros Pált. Rendelkezett azzal a különleges képességgel és ambícióval, hogy minden képregényének rajzstílusát a történethez igazította. Első ránézésre felismerjük, hogy az adott történetet Korcsmáros rajzolta. De ha a történet megkívánta, képes volt élethű realista rajzokat készíteni, és arra is vállalkozott például egy Verne regény esetében, hogy a korabeli könyvek fametszet jellegét adja vissza. Van olyan történet ahol részletgazdagon, aprólékos vonalakkal meséli a történetet, miközben egy másiknál fekete-fehérre redukált fény-árnyék hatásokkal dolgozik. De még a humoros történeteknél is tudott letisztult vonalakkal humort teremteni és tónusozással is képes volt ilyen hatásra.

Ezért a változatos grafikai elbeszélési formáért gondolom én azt, hogy Korcsmáros Pál igazi műfaja a képregény volt, tökéletes egymásra találása ez egy grafikusművésznek és egy ábrázolási formának. Természetesen Sebők Imre és Zórád Ernő is fantasztikus életművet hagytak maguk után, számtalan kiváló képregényt, amelyek mind a magyar képregénykultúra grafikai gyöngyszemeinek tekinthetőek. De ők mindketten, mint grafikusművészek csöppentek a képregényrajzolásba és ahogy Zórád Ernő mondta, megpróbáltak „gúzsba kötve táncolni” Grafikai képességeiket beleszorítani a képkockák keretei közé. Ez nehéz feladat egy szárnyaló fantáziájú grafikusművésznek. Korcsmáros Pál pedig velük ellentétben tobzódott a képregény műfajának eszközeivel teli grafikai világban. Fantasztikus alkotásokat hoztak létre mind a hárman. Csak köszönettel tartozunk nekik.

Korcsmáros Pál rajzolt Rejtő univerzuma

Már egy hete vigyorogva járok reggelente a munkahelyemre és délután, hazafelé is hasonló mosollyal közlekedek. Egy órás utazás reggel és egy óra délután kocsival. Közben új szokásom lett. Az indulást követően meghallgatom a rádióban a híreket és az aznapi horoszkópomat, majd átváltok CD-re. Rejtő Jenő, A három testőr Afrikában című hangos könyvet hallgatom, Kern András előadásában. Zseniális! A sztorit régóta ismerem, mivel a könyvet már többször is olvastam, de Kern egyszemélyes hangjátéka merőben új élmény. Általában egy utazásba egy fejezet fér bele. Hallgatom az elképesztő történetmesélést és az őrült párbeszédeket. Akaratlanul is vizualizálom a jeleneteket és minduntalan Korcsmáros Pál képregény karakterei jelennek meg a képzeletemben. Kern hangja pedig életre kelti számomra a fura alakokat.

Miféle társaságba kerültem én Sváb József grafikus barátom segítségével! A forgalmista, Török Szultán, Brigeron, Levin és Pittman.

Rejtő Jenő légiós regényei egy olyan különös környezetben játszódnak, amely ugyan létezik a valóságban, de abban a formában ahogy azt az író bemutatja, csak a képzeletünkben jelenhet meg. Merő szűrrealizmus, a történetek szereplőivel együtt. 1996-ban Bujtor István rendezésében film is készült a történetből, amelynek az egyik legnagyobb hátránya véleményem szerint, hogy a film szereplői hétköznapi emberek, teljesen normális kinézettel, alkattal és mozdulatokkal. Minden csupa realitás, sehol a rejtői szürrealizmus. Jó színészek - Korcsmáros Pál fia, György a filmben Pitman szerepében látható - eljátszanak egy történetet, amely így, ebben a formában már nem is olyan érdekes. A szójátékok, a beszólások, leírások, csak elhangzanak, de semmi nem érződik a Rejtői hangulatból. De Kern Andrásnak a rekedtes hangja, a hangsúlyok megfelelő időzítése, a karakterek egyedi hanghordozása telitalálat.

Az 1957. januárjában indult Füles című rejtvénylap már az első számától kezdődően épített a képregény olvasót csalogató szerepére. Gál György főszerkesztőnek kiváló rajzolókat sikerült megnyernie a laphoz. A képregények rajzolásával Korcsmáros Pált bízta meg, aki hétről-hétre kétoldalas, leginkább ismeretterjesztő történeteket rajzolt. Néhány kivételtől eltekintve szerepel a gyűjteményemben a Füles eddig megjelent valamennyi száma. Kedvet éreztem az átlapozásukhoz, így lekerült a polcról az első néhány évfolyam. Pici kis füzetek, mai szemmel rettenetes nyomdatechnikával. Nagyon jól, változatosan összeállított lap, benne Korcsmáros Pál képregény szösszeneteivel. Bátor, egy vonallal kihúzott rajzok, amolyan átmenet a realisztikus grafika és a stilizált animációs karakterek között. A jelenetek realisztikus stílusban, de karikatúrába forduló karakterekkel vannak megrajzolva. Láthatóan keresi a néhány képkockából álló történetmesélés lehetőséget, a tömörítést. Kevés szöveg, világos, kontrasztos rajzok, egyszerű kompozíciók, de változatos nézőpontok. De ami már ezeknél a kis történeteknél is feltűnő, az a fiziognómiai változatosság, a karakterek arckifejezéseinek karikatúrába hajló, de realista megformálása. Ezt követően elkezdődnek a hosszabb történetek. Elsőként Viktor Hugo: A nyomorultak (68 oldal), majd Verne Gyula Sándor Mátyás (64 oldal) című története. Megmarad a tiszta kontúrvonalas rajzolás, de a témának és a történelmi kornak megfelelően fametszetszerűen vonalas technikával jelzi a tónusokat, a fény-árnyék hatásokat. A következő nagyobb képregényében, Alexander Dumas, Monte Cristo grófja sztoriban stílust vált és elhagyja az aprólékos vonalkázást, áttér a kontrasztos metszetszerű fekete-fehérre épülő történetmesélésre. Alexander Dumas Három testőr című története, már grafikailag letisztult, világos, képregényes stílusról árulkodik. Sorra jönnek az újabb képregények, hol tiszta, vonalas, raszteres rajzokkal, hol a történelmi kor hangulatához igazodva, vonalas tónusozással.

A Monte Cristo című történetben a szürke felületek raszter ráccsal jelentek meg. A nyomda javasolta a rajzolóknak, hogy ha lavírozott tussal tónusokat helyeznek a rajzokba, azt ők raszterpontokra bontják ami által lágyabbá, hangulatosabbá tehetik rajzaikat. Korcsmáros több képregényében is alkalmazta ezt a módszert, ami elterjedt volt a hatvanas években. 

Az eredeti rajzon jól látszanak a festések, a ragasztások és a kiegészítés a lap alján, amelyre a méret változása miatt volt szükség az újraközlésnél.

Nyomtatásban pedig így jelent meg raszter pontokra bontva a lavírozott tus szürke felülete az első közlésben.

Minden képregényében találunk olyan, leginkább mellékszereplőt, ahol már árulkodik Korcsmáros vonzalma a groteszk karakterek megjelenítésére. Történeteit valóságos, realista stílusban megrajzolt szereplőkből építi fel, de ha alkalma adódik a karikírozásra, akkor megvillantja torzkép rajzoló művészetét. Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című történetében már kifejezetten a humoros, torz karakterekre helyezi a hangsúlyt. Itt már az alakok sokszor természetellenes testtartásban és mozdulatokkal jelennek meg a képeken, amitől sajátos lendületet is kap a rajzos történetvezetés.

1961 végén aztán megérkezett az első képregénye, amit Rejtő Jenő Szőke ciklon című története alapján készített. Véleményem szerint, ebben még szolid, visszafogott Korcsmáros Pál karakter ábrázolása, ami talán a helyszíneknek és a történet szereplőinek jelentőségéből, illetve jelentéktelenségéből adódhat. Másfél év múlva, 1963 közepén a következő Rejtő történettel, A 14 karátos autóval, már elszabadul a pokol. Olyan különös alakok jelennek meg a történetben, amelyeknek a valóságban nem kellene létezniük, mert ilyen fejek nincsenek a természetben, mint ahogy Rejtő történetmesélése sem egy lineáris történetfüzér és a szereplők jellemábrázolása is távol van a normális leírástól. A következő évben 1964-ben megjelent a Piszkos Fred, a kapitány, egy évre rá az Elátkozott part, majd újabb egy év múlva, A három testőr Afrikában, aminek a hangoskönyv változatát éppen most hallgatom. De ezzel nem ért véget a sorozat, mert újabb egy év múlva 1967-ben napvilágot látott Az előre tolt helyőrség, azután jött A láthatatlan légió 1969-ben, majd az Egy bolond százat csinál. Az ezt követő években, már más is rajzolt Rejtőt, szerényebb sikerrel. Halála előtt négy évvel, 1971-ben még elkészíti A végzetes gyűrű és a Vesztegzár a Grand Hotelben című történetet, majd 1972-ben a Járőr a Szaharában című rövid képregényt. 1973-ban a Piszkos Fred közbelép című könyvvel záródik a Rejtő képregényeinek sorozata. Többször beszélgettem Zórád Ernővel a képregényes kortársairól. Mindenkiről nagy tisztelettel és elismeréssel szólt. Gyakran említette, hogy milyen sokat tanult Sebők Imrétől és hogy mekkora telitalálat volt Cs. Horváth Tibor részéről, hogy a Rejtő forgatókönyvet Korcsmáros Pálnak adta. Elismerte, hogy amit ő rajzolt Rejtő képregényt, az kész csőd volt, megbukott vele. Nyomába nem ért Korcsmárosnak. Csodálatos munkának tartotta Korcsmáros, Rejtő rajzait. Korcsmáros Pál fiaitól tudom, hogy jó viszonyban volt egymással a két művész, és ez a kapcsolat csak egy esetben billent meg, amikor Zórád azt javasolta Korcsmárosnak, hogy készítsenek közösen képregényt. Ő ceruzával megrajzolja a történetet, Korcsmáros pedig tussal kihúzza a rajzokat. Ezt követően egy ideig nem tárgyaltak egymással.

Cs. Horváth Tibor a  szövegíró, zseniális menedzsere volt a képregények újságokban történő elhelyezésének, ügyelve arra, hogy a rajzolóit viszonylag egyenletesen terhelje munkával. Forgatókönyveiben megtervezte hogy egy oldalon hány kép lesz és a szöveg foltok hol fognak elhelyezkedni. Ezt követően egy nyomdában ólombetűkkel előre kiszedette a szöveget és az arról készült kefelevonatot mellékelte a szövegkönyvhöz. Mivel a szöveg adott volt, a rajzoló nem tehetett mást, beragasztotta, vagy bejelölte a szöveget a képkockába és a maradék helyre megrajzolta a jelenetet. Zórád Ernő, erre a módszerre mondta, hogy a szövegmezők beragasztását követően azt nézte, milyen jóga mozdulatokkal lehet egyáltalán rajzolni valamit a fennmaradó szűkös helyre. Ez a túlszövegezett képregénytípus, a Rejtő történeteket grafikai világát is megnyomorította. Cs. Horváth Tibor hitt abban, hogy a forgatókönyveiben sikerült valamit átültetni az eredeti irodalmi mű nyelvezetéből, az adott író szellemiségéből. Mivel Rejtő Jenő regényeinek a humora éppen a szójátékokban rejlett, ezért ezekben a történetekben különösen szembetűnő a történetek túlinformáltsága. Kíváncsiságból összevetettem az eredeti irodalmi mű szövegét, a képregényben szereplő szöveggel. A legtöbbször a könyvből szó szerint kiollózott mondatokat találtam. Sokszor megváltoztatta a szavak sorrendjét, esetleg kiegészítette, vagy újra fogalmazta az adott szövegrészt. Úgy érzem, nem volt szerencsés dolog összehasonlítani az eredeti irodalmi művet a képregény szövegével. Szükségszerűen rengeteg dolog kimarad a regényből, aminek következtében a képregény szövegezése rendkívül silánynak, vázlatszerűnek tűnik.

Ebből a vázlatból sikerült Korcsmáros Pálnak egyedi karaktervilágot teremtenie. Volt szerencsém eredetiben látni Korcsmáros Pál rajzait. Alig nagyobbak, mint amilyen formátumban megjelentek. 170x250 cm egy rajz kb. 150 grammos offsetkartonra rajzolva. Az akkori Füles újság mérete: 135x200 cm. Nézegettem Korcsmáros Pál karaktereit és próbáltam megfejteni a titkot. Mitől működnek az ő rajzai és miért felejthetőek mások alkotásai? Korcsmáros magabiztosan és anatómiailag pontosan rajzolt, ennek számtalan képregényében bizonyságát adta. Pontosan és precízen rajzolta a háttereket, ha annak jelentősége volt. A Rejtő történeteknél azonban minden borult. A hátterek, a környezet, csak jelzésszerűek, elnagyoltak és az alakok ábrázolásánál is találunk számtalan elrajzolást. Szemmel látható, hogy a történet elmesélésénél a karakterek ábrázolására helyezte a hangsúlyt, mivel a humor forrása a különös fordulatokon túl a szereplők egyéniségéből adódik. Elsősorban a fejek megjelenítésére fordított gondot és a test gumiszerűen követte a fejet. Adott egy koponya, amelyen a hús és a bőr a rajzoló akaratának megfelelően deformálódik. Egy kapott pofontól irreálisan eltorzul és a hozzá tartozó test is figyelmen kívül hagyja a gravitáció törvényeit. Ahogy ezek az egyébként hús-vér alakok elrepülnek, olyan természetes a számunkra, mintha mindennap láthatnánk ilyet valamelyik lepusztult kocsmában. Pedig nem, ilyet a valóságban nem láthatunk, ez csak Rejtő Jenő regényeiben van így leírva és egyedül Korcsmáros Pálnak sikerült úgy lerajzolnia, hogy az egész történet, minden irrealitása ellenére hihető a számunkra. Az RTL Klub XXI. század című képregénnyel foglalkozó adásában a rajzoló fia, Korcsmáros Péter beszélt apja munkamódszeréről. Legkedvesebb munkáinak a Rejtő történeteket tekintette, azok között is A három testőr Afrikában című részt.

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22. - Budapest, 1975. május 24.)

Korcsmáros Pál az ébredést követően hajnali öt, hat óra körül nyers kávét pörkölt egy lábosban, amit utána megdarált, lefőzött, megtöltötte a kávés csészéjét amitől a lakásban fantasztikus kávé illat terjengett. A két gyereke, Péter és György elindultak az iskolába, ő pedig leült rajzolni. A délután hazatérő gyerekek ugyanúgy a rajzasztalnál találták apjukat, ahogyan reggel otthagyták. Amíg normális világítás volt a lakásban, addig biztosan rajzolt, de  legtöbbször egy erős lámpa fényénél este is folytatta a munkát.  Először ceruzával rajzolta meg a képkockákat, majd kihúzta tussal a végleges grafikát. Általában naponta egy oldalt készített el. Őrületes munkatempó, különösebb segédeszköz nélkül. A fantáziája alapján dolgozott és mint ahogyan a gyerekei mesélik, főleg a Rejtő képregények készítése közben, grimaszokat vágott. Nem magát rajzolta tükörből, hanem - talán akaratlanul is - eltorzította az arcát annak megfelelően, hogy milyen karaktert vetett papírra. A kezdeti években mártogatós, acélhegyű rajztoll használatával, tussal húzta ki a ceruzás rajzokat, amely dinamikus, grafikailag szép vonalvezetést eredményezett. Finoman a papírhoz érintve lágy, vékony vonalakat lehetett vele húzni, de ha erősebben rányomta a papírra, a tollhegy szétnyílt és lendületes átmenetet képezve a rajzlapon, vastagabb nyomot hagyott. Ha valamit elhibázott, fehér temperával javította, de szükség esetén újra rajzolta és leragasztotta az elrontott részletet. Ezekben az években még nem egyszerre adták le a rajzolók a teljes képregény 50-60 oldalát, hanem hétről-hétre készítették az aktuális oldalakat, nem kis fejfájást okozva ezzel a szerkesztőknek. Gyakran az utolsó pillanatban futottak be a rajzokkal a szerkesztőségbe, miközben az újság többi része már régen a nyomdába volt. Ha határidőn túl, a gyerekeivel küldte be a rajzot a szerkesztőségbe, mindig talált valami indokot a késés igazolására. Vagy megsérültek a rajzok, esetleg ráömlött a tus tinta és újra kellett rajzolni az oldal egy részét, stb. A gond akkor volt, amikor a már eleve késésben lévő rajzra valóban ráömlött a tinta, és valóban újra kellett rajzolni az oldalt. Sokat veszített értékéből Korcsmáros Pál lendületes vonalvezetése, amikor áttért a Rotring csőtollak használatára. Ebben ugyan voltak különböző vastagságú tollhegyek, de azt a finomságot, amit az acélhegyű tollal el lehetett érni, már elvesztette. Később visszatért a hagyományos, acélhegyű tollakhoz.

Az első megjelenést követően tizenhét évvel később, amikor az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat engedélyt kapott a Kiadói Főigazgatóságtól arra hogy busás nyereség reményében képregény füzeteket adjon ki, aminek a nyereségéből fedezhették a várhatóan veszteséges, de kultúrpolitikai szempontból fontosnak tartott könyvek kiadását, elkezdték a Rejtő képregények füzetes kiadását. Valamivel nagyobb formátumban, mint ahogy eredetileg a Fülesben megjelent. A cél az volt, hogy a lehető legolcsóbb nyomdai kivitelezés mellett, a lehető legnagyobb példányszámba piacra dobni a füzeteket. A sorozat számonként 300 000 példányban jelent meg. 

Az új formátum miatt egyes képkockákból levágtak, míg másokhoz egyszerűen hozzárajzoltak és a szöveget is újra szedték. Ez általános gyakorlattá vált az újraközléseknél, amikor egy adott lap formátumához kellett igazítani az eredeti rajzokat. Jól jellemzi a képregények akkori megítélését, hogy sem a kiadók, sem a szerkesztőségek, de még a rajzolók sem érezték problémának ezt a gyakorlatot. Nem tekintették különösebben értékesnek a hétről hétre elkészülő grafikai lapokat. Sok esetben nem is kerültek vissza a képregényoldalak a nyomdából, vagy ha mégis, akkor évekig hányódtak a kiadóknál. Az akkori sajtótörvény szerint a szerkesztőségeknek leadott eredeti rajzokat egy évig kellett őrizniük. Utána ha az alkotója nem kereste, ki lehetett dobni. 

Első megjelenés a Fülesben 1966-ban. Első oldal.

Második oldal.

Újraközlés a Fülesben 1978-ban. Első oldal.

Második oldal.

Füzetes kiadás 1983-ban. Első oldal.

Második oldal.

Cs. Horváth Tibor akkor kezdte el begyűjteni a rajzokat, amikor lehetősége nyílt azok külföldi értékesítésére. A nyomdából az eredeti magas nyomású ólom kliséket is összeszedte, valóságos fém hulladék raktárt létrehozva a lakásában. Korcsmáros Pál rajzait a fiai szedték össze a szerkesztőségekből, de volt több, ami addigra már végleg eltűnt. Miután Cs. Horváth Tibor rájött hogy az egyszer már megjelentetett rajzokat el lehet adni külföldön, és ki lehet adni újra, vagy más lapoknak is eladni, bevezette az azonos képkocka méreteket. Minden képkocka egyforma méretben került megrajzolásra, ennek következtében nem kellett a formátum változások miatt belevágni, vagy hozzárajzolni az eredeti grafikákhoz. Ezzel a rajzolók elvesztették azt a lehetőséget, hogy játszhassanak az oldalak képszerkesztésével.

Korcsmáros Gábor és Korcsmáros Péter, a Képes Kiadó tulajdonosai.

Több mint harminc évvel az első megjelenést követően a Korcsmáros család által létrehozott Képes Kiadó újra kiadta a Rejtő képregényeket jó minőségű papírra nyomtatva és a kor igényeihez igazodva újrarajzolva és digitálisan kiszínezve. A kiadó vezetője, Korcsmáros Pál unokája, Korcsmáros Gábor lett.

A történetek újra rajzolását Garisa H. Zsolt végezte, aki jó érzékkel vette észre, hogy a zseniális karakterek környezete, a hátterek és az eszközök, például az autók, hajók, mennyire elnagyoltak. A Korcsmároséktól kapott eredeti rajzok, meglehetősen hiányosak és megviseltek volta. Az eredeti szövegek szedése az újabb kiadásokhoz átalakítva le voltak ragasztva. Voltak képek, amikből levágtak és volt, amihez eléggé amatőr módon hozzárajzoltak. Ezt az anyagot kellett digitalizálni, újrarajzolni, kiszínezni és a szöveget  is újraértelmezni. A színezést Varga "Zerge" Zoltán végezte el.

Nagyszerű dolog hogy egy ilyen kiváló rajzolónak, mint Korcsmáros Pál, az ezredfordulót követően is népes rajongó tábora van és a fiatalabb generáció is megismerhette munkásságának egy kis szeletét. A magyar képregény történetének rendszerváltás utáni időszakát bemutató Pókember-generáció című könyvemben (Kertész Sándor: Pókember-generáció. Nyíregyháza, 2017 Képregényáruház Bt.) önálló fejezetben foglalkozom a Rejtő képregények felújításával (194-208 oldal) és a Képes Kiadó történetével (284-299 oldal)http://www.kepregenyaruhaz.hu/kepregeny_keszites/szakirodalom/pokember-generacio_a_kepregeny_elmult_harminc_eve_2052

Köszönöm Korcsmáros Péternek az információkat és a fotókat, valamint Garisa H. Zsoltnak a képregény felújítását bemutató képeit.

A napokban elkezdtem hallgatni a Piszkos Fred a kapitányt is. Vidáman indulnak a napjaim!