Harc a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészete ellen!

 "Porbafilogenov" elvtárs megrótta a magyar sajtógrafikusokat

Kuczka Péter és Kertész Sándor az I. Nemzetközi Képregényfesztiválon Tokajban. (1993)

Képregényes körökben évtizedek óta tartja magát az a legenda, hogy az ötvenes években azért nem jelenhetett meg képregény Magyarországon, mert egy bizonyos Finogenov elvtárs az Amerikában és Nyugat-Európában divatos modernista műalkotásokat és szenzációhajhász sajtót dekadens szemétnek tartotta és nem javasolta azok követését a magyar művészeknek és lapkiadóknak. Zórád Ernő illusztrátor és képregényrajzoló művészt személyes beszélgetéseink során többször kérdeztem arról, hogy mi volt az oka annak, hogy a képregény az említett időszakban  csak politikai propaganda célokkal jelenhetett meg a sajtóban, az amerikai típusú szóbuborékos képregény pedig teljesen eltűnt. „Mert Finogenov elvtárs a nagy orosz művész letiltatta. Megmondta a festőművészeknek, meg a sajtógrafikusoknak is, hogy kell szovjet módon rajzolni. Az egy rettenetes időszak volt. De erről nem is akarok többet beszélni”- mondta ezt a nyolcvanas években. Zórád nem szívesen politizált, de ha megfeledkezett magáról, meglepő hevességgel tudta szidni a szocializmust. Annak ellenére, hogy több alkalommal visszatértem erre a témára, okosabb soha nem lettem. Említett még másokat is, akiknek később volt szerepe a képregény megbélyegzésében, de erről majd máskor. A második világháború befejezését követő négy év koalíciós sajtója - a szovjet jelenlét ellenére - meglehetősen szabad teret engedett a képregény számára, egészen 1949-ig.

Miki egér az Ünnep című folyóiratban (1944)

Rákosi Mátyás 1948. március 23-án a Párt Akadémia utcai székházában tartott sajtófogadáson elmondott beszédében hívta fel a figyelmet a magyar sajtóban tapasztalható gondokra. „Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapódzott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal. A szenzációhajhászás nem a jó értelemben vett újságírói hagyományokhoz tartozik. Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét.”- majd így folytatta:-„Ez a szenzációhajhászás, mely pártkülönbség nélkül elterjedt a sajtóban, alkalmas arra, hogy a valóban fontos kérdésekről elterelje a tömegek figyelmét.”... „Ezt a kérdést csak a demokratikus sajtó egészével együtt lehet megoldani.”... „Nem akarjuk ezzel a különböző újságokat mind egy kaptafára húzni, de a helyzeten változtatni kell.”... „Mindez nem jelenti azt, hogy a leleplező cikkek vagy a bűnügyi riportok eltűnjenek az újságokból. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent dicsérjen. Írjanak csak nyugodtan a hibákról és leplezzék le a bűnösöket. Fontos és szükséges, hogy a sajtó leleplezze a korrupciót és mindazokat, akik hivatalukban nem teljesítik kötelességüket a néppel szemben. Ha ezt a feladatát felelősségteljesen betölti a magyar sajtó, akkor megnövekszik a tekintélye és komoly következményei lesznek, ha egy demokratikus újságíró tollhegyre vesz valamit.”

A sajtó és a politikai pártok „leszalámizása” már ezt megelőzően elkezdődött, de Rákosi beszéde jelentette a kilövési engedélyt, hogy különböző ürügyekkel szüntessenek meg pártokat és a hozzájuk kapcsolódó újságokat. Továbbra is a papírkiutalás központi kézben tartása volt az egyik legjobb eszköz arra, hogy egyes lapok ne jelenjenek meg. Az egymásnak konkurenciát jelentő sajtótermékek közül csak a Kommunista párthoz közel álló lapok maradhattak meg. A karikatúrákat és képtörténeteket nagy számban közlő vicclapok közötti "harcból" a Ludas Matyi került ki győztesen, amelyik kezdetektől a moszkvai Krokodil mintájára készült. A kisgazda orientációjú, bátran politizáló Szabad Száj 1951. március 15-én meg is szűnt. A Pesti Izé című enyhén erotikus, szabadgondolkodású vicclap annak ellenére szűnt meg 1948. október 10-én, hogy viszonylag közel állt a Kommunista párthoz. De szexista rajzai már vállalhatatlannak bizonyultak. Rákosi rendszeresen beszámolt a szovjet vezetőknek a magyarországi helyzetről és egyre gyakrabban érkezett küldöttség Moszkvából hogy "segítse" az átalakulást és  szovjet minta alapján szerveződjön a kulturális élet is.

Magyar kezdeményezésre a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából 1949. február 14. és március 15. között delegáció érkezett Moszkvából, hogy népszerűsítse a szovjet kultúrát, művészetet és megismerkedjen a magyar alkotóművészek előadásaival, munkáival. Sabanov helyettes közegészségügyi miniszter vezette a küldöttséget, amelyben helyet kapott költő, balerina, zeneszerző, énekes, a negyven főből álló grúz állami tánc- és énekegyüttes, valamint sakkozók is. A képzőművészetet Konstantin Ivanovics Finogenov festőművész képviselte, akinek munkáiból kiállítás is nyílt. A Sztálingrádi születésű művész rajzai a háború alatt újságokban, folyóiratokban, albumokban jelentek meg. A sajtó naponta részletesen beszámolt a küldöttség programjáról és írtak a delegáció egyes tagjainak a művészetéről is, már jóval a megérkezésük előtt. Finogenov festészetéről a Népszava 1949. február 8-i számában a következőket írták. „Finogenov legutóbbi tárlatát a szovjet sajtó különösen nagy elismeréssel méltatta. Grafikai munkái közöl a legnagyobb dicsérettel és elismeréssel fogadták »Sztálin a Nagy Honvédő Háborúban« című sorozatát. A sorozatról Szitnik, a Szovjetunió egyik legismertebb képzőművészeti kritikusa a következőket írta: »A művésznek sikerült a nagy Sztálinnak és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű sztálini tervei megvalósultak.« Finogenov a kiállításon kívül számos képzőművészeti természetű előadást is tart a magyar fővárosban.” (Népszava, 1949. 02. 08.) Magyarországra érkezését követően részt vett a XIX. század magyar festészete című kiállítás megnyitóján és február 22-én este előadást tartott „Szocialista realizmus a szovjet képzőművészetben” címmel a Bányász Szakszervezet székházában. Előadásában hangsúlyozta: „Lenin és Sztálin pártjának és a szovjet államnak egyik legnagyobb győzelme, hogy megszületett a Szovjetunió népeinek kultúrája, amely formájában nemzeti, tartalmában pedig szocialista. A szocializmus kultúrája a leghaladóbb emberi kultúra. A szocializmus új irodalmat, új művészetet teremtett.” A szovjet művészet méltatását követően a fejlődés irányvonalát is meghatározta. „A szocialista realizmus fejlődésének egyik előfeltétele: következetes és engesztelhetetlen harc a korhadt burzsoá művészet és esztétika ellen.” (Népszava, 1949. 02. 24.) 

Finogenov elvtárs (jobbról) Ék Sándorral beszélget

A Szabad Művészet című folyóiratban Ék Sándor – mint régi barátról - írt Finogenovról cikket, amiben hosszan idéz az előadásából. „A szovjet művészek képeiket a kommunizmust építő nép forrón lüktető sokoldalú életének, a nép hőseinek, vezéreinek és nagy hőstetteinek szentelik. E képek nemes humanisztikus pátosza, az ember megbecsülése és szeretete, realisztikus világossága, szembefordulás a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészetével, azzal a művészettel, amely beteges torzításaival távol áll az élettől.” 

Az idézet mondatokon valószínűleg elmosolyodik, vagy hitetlenkedik az olvasó, de ezt a retorikát négy évvel a hóború után már nem csak ízlelgette a művészeti közeg, hanem nagyon is komolyan kellett vennie. A beszámolókból kiderül, hogy Finogenovot valóban sok magyar művésszel ismertették meg. Kísérőik, - a két moszkovita művész - Ék Sándor és Szilágyi Jolán nem régen tértek haza moszkvai emigrációjukból és jól ismerték Finogenovot. Ék Sándor egy házban lakott vele és feltételezem gondosan kiválogatták hogy kiknek a műtermeit látogassák meg és kikkel folytassanak eszmecseréket. Február 19-én a Képzőművészek szakszervezete fogadást rendezett Finogenov részére a Dolgozók Klubjában, ahol Pór Bertalan festőművész köszöntötte és a magyar művészek grafikai alkotásait is kiállították. Ez volt az az alkalom, ahol lehetett vele közvetlenül beszélgetniük a művészeknek és mivel egyik kísérője Szilágyi Jolán karikaturista volt, feltételezhetően szóba kerülhetett az illusztráció, a karikatúra és a sajtógrafika is. Feltételezésem szerint ez lehetett az az esemény, amire Zórád Ernő is utalt, ha nem is szó szerint a képregényről, de a sajtógrafikáról, a karikatúráról is kifejthette a véleményét. Mivel művészetfelfogása kifejezetten nyugatellenes volt, így valószínű, hogy nem tartotta követendő útnak ezt az ábrázolási formát. Ezzel kapcsolatos észrevételeit később szóban és írásban is kifejtette.

Meglátogatott néhány munkás-képzőművészeti iskolát is, és felkereste a képző- és  iparművészeti főiskolát. A magyar képzőművészek egy része azonban nem vette komolyan az előadásain elhangzottakat, - ezt éreztem Zórád Ernő szavaiból is - de tisztában voltak a politikai helyzettel és megértették, ha érvényesülni akarnak, a szocialista realizmust kell követniük. Konok Tamás festőművész például így emlékezett vissza Finogenov látogatására: „Tilos volt puha ceruzával rajzolni, mivel az időkben járt nálunk Filogenov [helyesen: Finogenov] elvtárs, egy kurtalábú szovjet akadémikus (mi csak Porbafilogenovnak hívtuk), aki éles harcot hirdetett a rajzszén és a puha grafitot tartalmazó ceruzabelek ellen. Mint egyik beszédében kifejtette: 'Ezen káros anyagok impresszív látásmódra nevelnek!" (Rieder Gábor: A magyar szocreál festészet története 1949-1956 Ideológia és egzisztencia Doktori disszertáció 2011.) Ezekből a szavakból számomra úgy tűnik erőteljes megmondó embernek számított, de a magyar művészek fenntartásokkal kezelték szavait.

Elutazásakor Finogenov nem túl pozitívan nyilatkozott a tapasztalatairól. „De valljuk meg: nálunk még ma is igen-igen távol vannak a tömegek és közízlés attól, amit a szovjet művészet legigényesebbjei és a mi legjobbjaink is hirdetnek. A szocialista realizmus nálunk még korántsem kész eredmény a művészetben, a kulturális selejt pedig sokszor megtévesztően éppen a realizmus álarca mögé rejtőzik. Ki mer ítéletet mondani arról: mi az álcázott kulturális selejt, ki fog rámutatni a rikító példákra, ki fog seprűt ragadni, hogy kiűzze azt szellemi, kulturális közéletünkből?” (Magyar Szó 1948. 03. 05.) Magyarországi tapasztalatairól konkrétumokat is találunk írásos beszámolójában, amit a HVG című folyóirat tett közzé 2009. október 7-én. Itt csak a sajtógrafikára vonatkozó nem túl hízelgő megjegyzéseit idézem. „Nagy sajnálatomra nem ismertem meg a könyvillusztrátorok és grafikusok munkáját, de úgy vélem, hogy a karikatúra még nem kapta meg az azt megillető jelentőséget a politikai életben. Az élclapok inkább olcsó adomákkal foglalkoznak s gyakran a politikai eseményeket is olyan stílusban tálalják fel, hogy az is inkább anekdotának hangzik. Keveset foglalkoznak a karikaturisták a nemzetközi témákkal és nem mutatják méltóképpen a magyar nép szocialista építésének pátoszát. Helytelenek a munkások és munkásnők, az egyszerű nép, valamint a négerek és más nemzetségbeliek groteszk ábrázolása, mert afféle diszkriminációra emlékeztet, amivel a polgári élclapok kezelték ezeket a témákat. Az élclapok még mindig a városi lakosság ízlését szolgálják, nem pedig a munkásságát és a parasztságét. Az élclapok átszervezéséhez, melyeknek óriási nevelő hatásuk van, fel kell használni a Bolsevik Párt Központi Bizottságának „Krokodil” című lapra vonatkozó határozatát. Szerintem itt sikerrel lehetne felhasználni Szilágyi elvtársnő munkásságát.” 

Finogenov itt Szilágyi Jolán karikaturistára gondolt, - aki Szamuely Tibor özvegye volt - s aki Ék Sándorral, az emigrációból hazatért festőművésszel kísérte magyarországi útja során. Szilágyi elvtársnő úgy tűnik élt az illetékes szovjet művész elvtárs bizalmával. Április végén önálló karikatúra kiállításon mutathatta be a megelőző huszonöt évben készült karikatúráit a Képzőművészek Szabad Szervezetében. 1950-ben Munkácsy-díj első fokozatával díjazták Ék Sándort és Munkácsy-díj második fokozatával Szilágyi Jolánt. Szilágyi a Horthy korszakban külföldre emigrált, előbb Bécsben, majd később  Németországban egészen Hitler uralomra jutásáig munkatársa volt a berlini kommunista „Rote Fahne"-nak, a „Roter Pfeffer"-nek és több más lapnak. Ezt követően a Szovjetunióban talált menedéket, ott folytatta művészi munkáját. A Moszkvában megjelenő „Sarló és kalapács” valamint a „Krokodil” című lapokban jelentek meg rajzai. Saját bevallása szerint a hazatérése után politikai karikatúráiban a harcot a német fasiszták utódai, az amerikai imperialisták ellen folytatta. Ő lett a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének újság- és karikatúra-rajzoló szakcsoportjának szakosztály-vezetője. 1949. december 17-én tartott ankét bevezető előadásában kifejtette: „Minden kor haladó karikatúrája éles fegyvere volt az előre törő elnyomott osztályoknak.“..."Ma az imperializmus elleni harc és a világbékéért való küzdelem legélesebb időszakában sem nélkülözhetjük ezt a hatásos fegyvert.“... "A karikatúrának erős fegyverré kell válnia az imperializmus és lakájai, valamint a belső ellenség ellen folytatott küzdelemben. Megfelelt-e eddig a magyar karikatúra ennek a feladatnak? — tette fel a kérdést. — Bár karikaturistáink tehetségesek, sokat dolgoznak, derék munkát végeznek, mégsem felelhetünk igennel erre a kérdésre. A mai karikatúrarajzolás, mint környezet- és típusmegfigyelő emberábrázoló művészet, évtizedek óta nem teljesíti igazi feladatait. „Szilágyi Jolán bevezetője után élénk vita alakult ki, melyben a Magyar Dolgozók Pártja, valamint a Népművelési Minisztérium és a Képző- és Iparművészeti Szövetség képviselőinek hozzászólásain kívül számos művész is felszólalt”- írta a Szabad Művészet 1949.11.01. számában.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének első rendes közgyűlésén 1952. május 24-én és 25-én „Szilágyi Jolán felszólalásában rámutatott arra, hogy a karikatúra problémáival foglalkozni kell, mégpedig sürgősen. Elsősorban szatirikus rajzolóink realista rajztudásának elmélyítésére van szükség: fel kell számolni a stilizáló, üres formalista rutinrajzolás gyakorlatát ...” írta a Szabad Művészet 1952. 6. számában (1952. 06. 01.) 1950-ben a karikatúra is nagy szerepet kapott a Magyar Képzőművészeti Kiállításon. A Szabad Szó több alkalommal is foglalkozott a kiállítással. „A grafikai anyagban külön ki kell emelnünk a leleplező, maró és szellemes szatírával dolgozó karikatúrákat. Művészeink a szovjet útmutatás nyomán mindjobban érzik a karikatúra társadalmi fontosságát, mint a kritika és az önkritika, a hazugságok leleplezésének éles fegyverét.” (Szabad Szó 1950-08-27 / 140. szám) 

Ezzel az új Amerika- és burzsoáellenes célkitűzéssel vándorkiállítást is szervezett Szilágyi Jolán amely eljutott többek között Békéscsabára, Kecskemétre, és Orosházára is. „Még akadnak ugyan a vándorkiállításon bemutatott anyagban is lapos, szóviccillusztráló karikatúrák és semmitmondó humoros életképek (együgyű strand-viccek, stb.), de egyre figyelemreméltóbb haladás tapasztalható ezen a téren. A kiállított művek túlnyomórésze az amerikai imperializmus aljas emberellenességét állítja pellengérre, a bürokrácia visszásságait figurázza ki s leleplezi a kulákot.” –írta Szabad Művészet 1950. 12. 01. (12.) számában.

Egy évvel később is rendeztek karikatúrakiállítást a Nemzeti Szalonba. A beszámolókból kiderült, hogy már egy év alatt is milyen sokat fejlődött a magyar karikatúra. „Művészeink, akik tussal, grafittal, színes ceruzával, pasztellszínekkel rajzolták és festették meg ötletes és jól összeválogatott karikatúráikat, sokat tanultak a nagy szovjet szatirikus rajzmesterektől, Jefimovtól, Kukrinikszitól — ez a most megnyílt karikatúrakiállítás első tanulsága. Nyoma sincs az öncélú humornak. A rajzok, az alapötletek, de még a rajzok formái és színezése is azt bizonyítják, hogy karikaturistáink tehetségük javával vesznek részt a művészek nemzetközi békeharcában. A sok rajz megannyi » görbe tükör«, amelyben élesen látszik az imperializmus minden torz vonása, a Trumanok, Titok, Francók, Adenauerok, Schumanok minden álnok galádsága.” – írja a Népszava 1951. 11. 02-i számában. 1951. Május 7-én Szilágyi Jolán vetítettképes előadást tartott „Hogyan szolgálta a békeharcot a szovjet karikatúra a két világháború között“ címmel és számos írásában igyekezett utat mutatni a hazai grafikusoknak.

A nyugat elleni propagandának meg is lett a hatása. Kuczka Péternek a Galaktika sci-fi magazin későbbi nagyhatalmú szerkesztőjének egyszerre két ifjúsági lapban is megjelent képregénye 1948-49-ben, a kor hangulatának és stílusának megfelelően. A Magvetőben, a parasztifjúság hetilapjában Ítél a nép címmel egy kulák témájú történetet, míg a Márczius Tizenötödikében az emberiség történetét dolgozták fel Köpeczi Boócz István grafikussal, akivel - Kuczka elmondása szerint - egy szobában dolgozva alakították a történetet. Ő írta a szöveget, „Bóczi” bontotta képekre és rajzolta a képkockákat. Nagyokat nevettek közben, mert a történet egyes szereplőit  valós személyekről rajzolta. A barlangi ősembert például Zelk Zoltánról mintázta. De teljesen váratlanul mind a két képregény közlését leállították. Kuczka Péterrel készült interjúmban elmesélte, hogy a képregény letiltása azért volt vicces számára, mert akkor a pártközpontban dolgozott és nem gondolta, hogy még más helyről is „belepofázhatnak” abba hogy mi jelenik meg. De a lap közvetlen kiadójától szólt az utasítás, hogy az "Az ember a világban" című sorozatot azonnal be kell fejezni, az "Ítél a nép" című történetet pedig röviden, egy-két folytatáson belül le kell zárni. Az Új ember című katolikus folyóiratban felhívták rá a figyelmet, milyen káros ez a történet és elbeszélési forma. „Azt írja fejlécére, hogy „a magyar parasztifjúság hetilapja, címébe meg azt: „Magvető“. Nem tudjuk, hogy a magyar parasztifjúság ilyen magvetést óhajt-e, amely igen gyakran konkolyhintés. Mert miféle jó magvetés az, ha Kuczka Péter folytatásos képregényével akarják szolgálni ama megbékélést, amelyet mindenki kíván, és amelyet annyira hirdetnek? Az Ítél a nép című rémregény egyik folytatásának elején az eddig megjelent részek összefoglalása többi között így szól: a volt földesúr nyugatos fia, aki az elásott kincsekért jött vissza, a pap és az egyik kulák segítségévei elrontja a traktort“ vagy: „Sinkovics plébános a földosztás ellen prédikál a templomban.“ Ugyanez a folytatás pedig így veti a magot: „Utána Sinkovics a templom előtt folytatta az uszítást. Hamarosan itt lesz a világ vége. Ne szántsatok és ne vessetek, mert úgyis elpusztul minden — mondotta az ijedt öregasszonyoknak.“ Mondjuk meg, hogy ez a regény túlmegy a regényírói szabadságon? Mondjuk, hogy ilyen ostoba uszítást katolikus pap nem követett el és nem is fog elkövetni? Még ha Kuczka Péter nem is tudja, hogy a teológia elvégzése milyen fokú műveltséget jelent. Felhívjuk az érdemes „magvető“ figyelmét, hogy annyit minden pap tud, hogy ha a vetést akarja valaki megakadályozni, akkor nem öregasszonyoknak beszél, mert azok általában nem vetnek és nem aratnak. Ellenben az ilyen propaganda igen könnyen learathatja azt a gyűlöletet, amelyet vetett. Hogy ebből kinek lesz haszna, azt nem tudjuk, de hogy az egész országnak kára lesz belőle, abban talán még Kuczka Péter, a „magvető" sem kételkedhetik. (Új ember 1949. 01.16.)

 Újságban, amiben éveken keresztül közöltek képregényeket, 1949 végén egyre többször kimaradt egy-egy folytatás és helyette a következő közlemény jelent meg: "képregényünk anyagtorlódás miatt kimaradt a Friss Újság mai számából." 1950-től végleg elmaradt a képregény. A Pajtás című lap is felhagyott a képregények közlésével. Az eseményekből és az idézetekből jól látszik, milyen direkt módon zajlott Magyarország kulturális megszállása a Szovjetunió részéről, amiben kiváló segítőik voltak a moszkvai emigrációból hazatérő harcos művészek, akik meggyőződésből és következetesen képviselték és erőltették rá a hazai művészvilágra a nyugatellenességet és a szocialista realizmust. Aki ellenállt, vagy megpróbált felszólalni ez ellen, az könnyen feketelistára került, munkái nem jelenhettek meg kiállításokon, nem kaphatott megbízásokat és illusztrációi, karikatúrái nem jelenhettek meg könyvekben és a sajtóban. Ennek fényében már naivitás feltenni azt a kérdést, hogy hova tűntek a háború előtt oly népszerű amerikai típusú képregények. Egyetlen lap szerkesztője sem kockáztatta állását, hogy bármi megjelenjen a lapjában, ami a burzsoá amerikai életformára utalt volt. Ezzel szemben összehangolt támadás indult a „comic” ellen, ami megrontja, megfertőzi a fiatalokat és a gyilkolásra tanítja az amerikai gyerekeket.

Orosz nyelven indult a magyar képregény az ötvenes években

 

Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor nagy kalandja

Gugi Sándor, Cs. Horváth Tibor és Kertész Sándor. (Sváb József rajza)

Általános iskolás koromban a papírgyűjtések alkalmával beszerzett, képregényeket közlő újságokból szedtem össze az első képregény gyűjteményemet. Kitépkedtem az újságokból a képregény oldalakat, ami nem minden esetben sikerült tökéletesen, de ez akkoriban még nem zavart. Hazavittem őket és szépen, óvatosan Technokol Rapid ragasztóval összeragasztottam a lapokat. Sokszor elolvastam, lapozgattam az általam készített kis füzetkéket és egyre inkább feltűnt, hogy ha végigolvasom a történeteket, alig nézek a képekre, mert a képregény szövegét folyamatosan lehet olvasni, a leírtak alapján követhető a történet, és szinte nincs is szükség a rajzokra. Miután végigfutottam a sztorin, újra kezdtem a képregényt és most már csak a képeket figyeltem, a rajzokat csodáltam. Így nőttem fel, hogy a képregény, az ilyen. Dupla történetmesélés. A szöveg és a rajz egymástól függetlenül mesél. Már főiskolai hallgató voltam, amikor felfedeztem, hogy Debrecenben az Alföldi Nyomdából rendszeresen kerülnek az antikváriumokba idegen nyelvű, nyugati piacra gyártott képregények. Ekkor láttam először igazi szuperhősöket és a francia, olasz képregényalkotók munkáit. Új megvilágítást kapott számomra a képregény. Felismertem, hogy amit addig Magyarországon láttam, amin felnőttem, az a „valódi” képregénynek egy, sajátosan magyar változata. Harminc éven keresztül nagyrészt csak ilyen képregények jelenhettek meg idehaza, mert a szocialista kultúrpolitika, féltette a fejlődő magyar fiatalok szellemi fejlődését és igyekezett megóvni őket a nyugati „kultúrmocsoktól”, ahogy a képregényt a hatvanas-hetvenes években jellemezték. A nehezen megszerzett valutát pedig nem Superman képregények jogdíjaira szánták. Több száz képregény jelent meg ez alatt a harminc év alatt, amelyeknek a jelentős részét, Cs. Horváth Tibor írta. Huszonéves főiskolás fejjel, a nyugati képregények ismeretében már úgy ítéltem meg, hogy a magyar képregények legnagyobb hibája a túlinformáltság. Ezt a megállapításomat Zórád Ernő is megerősítette, amikor elmesélte, hogyan készültek idehaza évtizedeken keresztül a képregények. A leírt forgatókönyvön kívül Cs. Horváth Tibor a képregény kockába kerülő szöveget is előre kinyomtatta és odaadta a rajzolónak, hogy azt ragasszák majd be a képkockákba. Zórád erre mondta, hogy ha minden szöveget, amit megkap, beragaszt a képkockába, akkor azt nézi, hogy a maradék helyre milyen jóga- mozdulatokkal tud még valamit rajzolni. Amikor Zórád ösztönzésére elhatároztam, hogy megírom a magyar képregény történetét, Zórád beajánlott Cs. Horváth Tiborhoz, hogy segítsen a munkámban. Úgy gondoltam, ha egyszer majd megismerkedem vele, elmondom a véleményem a magyar képregényről, ezen belül az ő munkájáról is. De ebből nem lett semmi. Egy rendkívül barátságos kedves ember fogadott, aki még azelőtt elmondta képregényírói ars poetikáját, mielőtt megkérdeztem volna. Írói ambícióit igyekezett kiélni az irodalmi művek átköltésével, és mint elmondta, az eredeti író stílusát próbálta átültetni a képregény szövegébe. Megértettem a szándékát, de nem értettem vele egyet. Erről azonban soha nem volt alkalmunk beszélgetni. Amikor egy évvel később egy képregény konferencián mások vitatkoztak vele, az bizony kínosra sikerült. Én éppen a Bálint György Újságíró Iskolában képszerkesztőnek tanultam 1984-ben, amikor elkezdtük a beszélgetéseinket. Rögtön az elején kiderült, hogy ugyanaz a szakmánk, ő is képszerkesztőként dolgozott 1950-től a Művelődési Minisztérium Oktatási osztályán és több pedagógiai lap tördelőszerkesztő feladatát látta el. A mesterségét a szakma két nagy öregjétől tanulta, Radics Vilmostól és Ritter Aladártól. Nekem már csak a két legenda remek szakkönyve jutott, de személyesen már nem ismerhettem őket. De ez a közös pont jó alkalmat adott, hogy kibeszéljük a szakma rejtelmeit. Ezekben az években még alapnak számított, hogy csak az lehet jó tördelőszerkesztő, aki újságot is tud írni. Amikor felvettek a Kelet-Magyarország című napilaphoz, hogy grafikus, tördelőszerkesztő legyek, az első napon majdnem felmondtam. A főszerkesztőm ugyanis közölte, hogy a belpolitikai rovatnál leszek újságíró gyakornok. Hogy akarok én majd tördelőszerkesztőként, szükség esetén belenyúlni tapasztalt újságírók írásaiba, ha én magam nem tudok újságot írni. Ezen az úton Tibor is végigment, megtanult újságot írni és mivel jó esztétikai, grafikai érzéke volt, megtanulta a képszerkesztést. Az ötvenes években Cs. Horvát Tibor - aki akkor még Horváth Tibor volt, a Cs. (Csepreghy) csak 1956 után került a neve elé, mivel a szakmában már volt egy Horváth Tibor nevű újságíró - még nem ismerte a képregényeket és nem is érdekelte ez az elbeszélési forma. Egy Gugi Sándor nevű grafikus irányította a figyelmét a képregényre, aki az egyik Cs. Horváth által tördelt újságnak, a Po Sztrane Szovetov című lapnak készített illusztrációkat. Gugi, aki eredetileg rajztanár volt és a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított, majd az Árpád Gimnáziumban igazgató helyettes lett, beosztásánál fogva gyakran járt az Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumba. Ottani kapcsolatai révén kezdett oktatási anyagokat illusztrálni, és kapcsolatba került több újság szerkesztőjével. 

Guginak a  birtokába jutott néhány példány az angol nyelvű Classics Illustrated című képregénysorozatból, amelyek klasszikusnak számító irodalmi műveket dolgoztak fel képregény formában. Az 1941-ben indult sorozat első számában A három testőr rajzos változata, majd az Ivanhoe és A Monte Cristo grófja került kiadásra. Gugi zseniálisnak tartotta a sorozatot, amelynek az eredeti szándéka az irodalom népszerűsítése és megszerettetése volt a fiatalok körében. Az ötvenes évek elején politikai célkitűzés volt, hogy a magyar nép, olvasó néppé váljon, olvasva és tanulva építse a szocializmust. (Révai) Gugi úgy gondolta, hogy ebbe a politikai célkitűzésbe a képregény is helyet kaphat, ha az, az irodalom népszerűsítését szolgálja.  1954-ben erről sokszor beszélgettek Cs. Horváth Tiborral, miközben lapozgatták a Classics Illustrated példányait. Ismerték a francia Camera 34, valamint a Vaillant képregény magazinokat is és irigykedve csodálták a benne szereplő rajzos történeteket. Erről Gugi Sándor özvegyével, az azóta elhunyt Ágnes asszonnyal beszélgettünk, aki a pincéje takarításakor megajándékozott néhány doboz régi újsággal, ami között ott voltak az említett lapok. De nem sok esélyt adtak egy ilyen képes elbeszélési forma megjelenésének az akkori amerikaellenes hangulatban, amikor minden gyanús volt, ami Amerikához kapcsolódott. 

Gugi nagyon jól idomult az új szocialista berendezkedéshez és még ebben az évben 4-5 képkockás képaláírásos képsorokat kezdett készíteni a Tanácsok Lapja című újságnak, amelyekben Talál Tamás kalandjain keresztül hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszély fenyegeti a szocializmus fejlődését. Volt ahol a síkos útra, máshol a szemetes utcára, és akadt, ahol a tejgyárból terjengő bűzre hívta fel a figyelmet. Ezek a négy képkockából álló történetek a szégyenpad szerepét töltötték be a Tanácsok Lapjában. Tökéletesen illettek az ötvenes évek politikai közhangulatába. Cs. Horváth Tibor úgy gondolta, hogy a Szovjetunióhoz kapcsolódó lapoknál kell először felajánlani az ötletet, mert ha ott elfogadják, akkor erre hivatkozva könnyebb lesz más szerkesztőségnél is szerencsét próbálni. Egyrészt adott volt a saját Po Sztrane Szovetov szerkesztősége, ahol az orosz nyelvtanulást kívánták előre mozdítani orosz nyelven, magyar szószedettel. Így fordulhatott elő hogy Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor első képaláírásos képregénye Jules Verne regénye alapján, orosz nyelven jelent meg, Gyeti kapitana Granta (Grant kapitány gyermekei) címmel, 1955 augusztusában tíz folytatásban, szóbuborékok nélkül, lavírozott tus technikával. 

Már ez az első megjelenés előre vetítette az irodalmi művek képregény adaptációjának ellentmondásosságát. Jules Verne regénye például egy 1955-ös kiadásban 652 oldal. A Po Sztrane Szovetovban megjelent képaláírásos történet 10 oldal, oldalanként 8-9 képkockával. Összesen 86 rajz, amelynek mindegyikében bőséges leíró szöveg olvasható. Nyilvánvaló hogy az eredeti regénynek mindössze egy képes szinopszisa, tartalmi ismertetője a képtörténet és semmilyen formában nem vethető össze az eredeti művel. Ezt a zanzásítást Cs. Horváth Tiborék is úgy kommunikálták a szerkesztőségek felé, hogy eszük ágában sincs pótolni az eredeti irodalmi művet, mindössze annak rövid képes ismertetőjével az érdeklődés felkeltése a szándékuk. Ezt követően elmentek a Szabadságharcos című folyóirat szerkesztőségébe, amely a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség hetilapja volt és ott is sikerrel jártak. 

1955 végén, egymás utáni három számában egy oldalas képtörténetekkel kísérleteztek, igazi szovjet hősökkel a főszerepben. „Zalka Máté „Lovaskaland rádióval” című novellája a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő polgárháború egyik hősi epizódját idézi fel” - írták a történet fejlécében. A második egy oldalas történet egy repülőgépen játszódó kémtörténet volt, amiben ugyancsak győz a hős szovjet katona.  „Eredeti feljegyzések alapján” készült a harmadik egyoldalas történet, amely egy partizán hőstettét meséli el. Ezzel a Cs. Horváth, Gugi páros letette a névjegyét, nem kell félni a képregénytől, tudja az dicsőíteni a győztes szovjet hadsereget. Ezt követően a Szabadságharcos című lap átalakult hetilappá és 1955. november 15-től a „harcos” kifejezést eltávolították a címéből és csak egyszerűen Szabadság néven jelent meg tovább. A Szabadságharcos utolsó számában hosszan ecsetelték, milyen lesz a folytatás és itt már a képregényre is felhívták a figyelmet. „A lap változatos tartalmát hétről hétre izgalmas, folytatásos képregény gazdagítja.” A lap főszerkesztője Hajduska István az Iparművészeti Főiskolán grafikát és kirakatrendezést tanult. Eleinte grafikusként is dolgozott és a II. világháború után lett újságíró. Több lapnak is írt és 1955-től lett a Szabadság főszerkesztője. Nem állt tőle távol a képregényes elbeszélési forma, ezért felvállalta, hogy közölni fogja a rajzokat. 

Így lehetőség nyílt arra, hogy a szocializmusban elinduljon a képregények készítése, de csak óvatosan. A szerkesztőségben közös megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy ne legyenek szóbuborékok a képkockákban, mert még azt hinnék a minisztériumban, hogy valami amerikanizmus került a szovjet típusú lapba.  Természetesen orosz író, L. Sejnyin regénye alapján a Veszélyes küldetés címmel készítettek képregényt, hasonlóan az előzőkhöz, de itt már folytatásokban. Ez egy szovjet kémtörténet volt, tíz oldalon elbeszélve. Az utolsó lap alján már közölték, hogy a következő képregény A császár vére lesz, amit azonban már Korcsmáros Pál rajzolt. Cs. Horváth Tibor a beszélgetéseink során úgy emlékezett, hogy Korcsmáros Pált a Béke és Szabadság szerkesztőségében ismerhette meg. Korcsmáros ekkor már otthonosan mozgott a szerkesztőségekben és karikatúrái több helyen is megjelentek. A Béke és Szabadság pedig már rövid karikatúra képtörténeteit is közölte. Hasonlóan Gugi Sándor Tanácsok Lapjában megjelent képsorozataihoz, Korcsmáros Pál is készített már 1954-ben képtörténetet Páncél Lajos szövegére a Szabad Ifjúság című folyóirat számára. De kétségtelen tény, hogy az igazi áttörést Cs. Horváth Tiborral történő együttműködése hozta. Cs. Horváth Tibor jó kapcsolatban volt a Magyar Szovjet Baráti Társaság, Új világ című lapjának főszerkesztőjével, Sarló Sándorral is. Megkereste a képregényes ötlettel, aki igent mondott az ajánlatra. 

Hová lett Iljin címmel egy tudományos fantasztikus történetet találtak ki közösen Gugi Sándorral, V. Szavcsenko novellájának felhasználásával. Az Új Világ nyitott volt a képtörténetek közlésére, de ragaszkodtak ahhoz, hogy csak irodalmi művek alapján készüljön a képregény. A második sorozat is szovjet szerzői mű volt, Leonyid Szolovjov, A csendháborító. Az ötletet talán az is adhatta, hogy a francia Vaillant képregény magazinban már ekkor jó ideje futott egy Nasredin Hodja képregény, aminek a főszereplője hasonlóságot mutat a Gugi által rajzolt karakterrel. A függőleges elrendezésű képtörténet 1956. október 4-én indult és a harmadik folytatással október 18-án félbe is szakadt, mivel a forradalom kitörése miatt a következő héten már nem jelent meg a lap. 

A Szabadság című lapnál továbbra is Korcsmáros Pállal dolgozott Cs. Horváth Tibor. A császár vére című történet után - amelyet Mikszáth Kálmán, Visszatérünk című regénye alapján készítettek három oldalon – Laffitte, Kilenc testvér című regényének átdolgozása követte Párizs visszaüt címmel négy oldalon. Két hosszabb történet következett. Csukovszkij, Kockás kabát tizenegy oldalon és a Noszlopy Gáspár tizennyolc oldalon Gyöngyössy  István regénye alapján. Ezt követően a British Counciltől egy gyönyörű színes filmet kaptak arról, hogyan mászták meg angol hegymászók a világ legmagasabb hegycsúcsát. Az izgalmas, látványos film a Hillary-féle 1953. évi Mount Everest-expedícióról jó képregény témának tűnt. Ekkor még minden képregény úgy készült, hogy Cs. Horváth Tibor még be sem fejezte a forgatókönyv írását, amikor már elkezdődött a képregény elejének a közlése, és a rajzoló hétről hétre adta le az újabb oldalt a szerkesztőségnek. Cs. Horváth is érezte, nehéz fába vágták a fejszét, mert ami filmben jól működött, képregényben nehezen kivitelezhető. Korcsmáros Pál is kérdezte, mi fog történni, mert ezek a hegymászók csak mennek a hóban, mennek a hóban, és ezt már képtelenség normálisan megrajzolni. Október 23-én azonban kitört a forradalom és az Új Világhoz hasonlóan a Szabadság sem jelent meg. Korcsmáros Pál megkönnyebbülhetett, mert így a történet félbeszakadt, nem kellett tovább rajzolni a fehér papírra a fehér havat. 

A félbemaradt történetek közül a Csendháborítót újra rajzoltatta Cs. Horváth Tibor 1957-ben egy új rajzolóval Sebők Imrével, de az eddigiektől eltérően már szabályos, szóbuborékos képregény formájában. 1957-től egy csapásra megváltozott a megkezdett magyar képregényirányzat. De ennek az oka már egy másik történet.

A képregényrajzoló és az illusztrátorok

 Szőke ciklon, Korcsmáros Pál rajza

A szőke ciklon című képregény, kis füzet formában az 1973-as Füles évkönyv kivehető melléklete volt. Imádtam. Egyrészt rongyosra olvastam, másrészt rengeteg képkockát másoltam le belőle. Jól lehetett rajzolni. Egy bélásért (két forint) bárkinek fejből tudtam néhány Rejtő figurát rajzolni. Szerintem biztosan torzak voltak ezek a kis grafikák, de egy tizenhárom éves gyerektől jó teljesítménynek bizonyultak. Próbáltam Zórádot és Sebőköt is rajzolni, de emlékszem, attól ideges lettem. Rengeteg összefüggéstelen vonal. Másolhatatlan. Pedig a látvány szép volt. Igazi grafikai mesterművek. Sokszor beszélgettem már a magyar képregényrajzolók munkáit jól ismerő gyűjtőkkel, elemzőkkel és rajzolókkal, akiknek egybehangzó véleményük volt, hogy három igazán nagy alakja volt a magyar képregény-kultúrának 1957 és 1980 között. Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Zórád Ernő. Fazekas Attila, már egy utánuk következő időszak nagyszerű rajzolója, akiről majd egy másik alkalommal fogok részletesen írni.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

Amikor Zórád Ernővel beszélgettem a másik két rajzolóról, őszinte megbecsülést és szeretetet éreztem a hangján. Barátsága Sebők Imrével egy Rákosi Mátyást ábrázoló kép megfestésekor alakult ki, tekintettel arra hogy Zórád –elmondása szerint- képtelen volt megfesteni Rákosi arcképét és ezért Sebőköt kérte meg, hogy segítsen ebben. Egyébként is sokat bajlódott a képpel, mivel Rákosi elfogását kellett megfestenie úgy, hogy az egyébként alacsony figura hősként legyen ábrázolva az őt letartóztató rendőrök körében, akik pedig szekrény méretű alakok voltak. Miután ezt egy jó beállítással megoldotta, Sebők rajzolta bele a képbe Rákosi arcképét. Ezért Zórád örökké hálás volt Sebők Imrének. Korcsmáros Pált pedig egy tündéri  és bátor embernek tartotta. De hogy miért tartotta bátornak, erről a nyolcvanas években mindig azt mondta, hogy erről ne kérdezzem! Ma már a Korcsmáros családtól tudható, hogy 1944-ben Korcsmáros Pál svéd menlevelek és igazolványok hamisítására használta kézügyességét és ezzel több tucat veszélyeztetett embernek és családjának mentette meg az életét.

Sebők Imre (Apostag, 1906. augusztus 6. – Budapest, 1980. szeptember 14.)

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22 – Budapest, 1975. május 24.)

A második világháborút követően mindhárman az újonnan induló lapok szerkesztőségeiben találtak munkát, ki főállásban, ki pedig külső munkatársként. Amikor Gál György 1946-ban útjára indította a Pesti Izé című vicclapot –ami csak három évig működött- még nem is sejtette, hogy a tíz év múlva induló Füles egyik fő profilja a képregény lesz és a három meghatározó képregényrajzoló már a keze alatt dolgozik. Mindannyian bejáratosak voltak több szerkesztőségbe, zseniálisan rajzoltak, rövid idő alatt széles ismertségre tettek szert. Zórád úgy mesélte – bár ebben nem volt biztos - hogy a Pajtás szerkesztőségében találkozott Cs. Horváth Tiborral, aki 1950-től tördelő szerkesztő volt négy pedagógiai lapnál, amelyek közül a Képes nyelvmester volt az egyik. Ennek a lapnak rajzolt Gugi Sándor tördelőszerkesztő, rajztanár és grafikus illusztrációkat. Gugi az angol nyelvű Classics Illustrated alapján úgy gondolta, hogy idehaza is népszerű lenne klasszikus irodalmi művek képregény változatának közlése. Ezt a gondolatát osztotta meg Cs. Horváth Tiborral. Ezzel a zseniális ötlettel kezdett el „házalni” az ötvenes évek végén Cs. Horváth Tibor nagyon sok szerkesztőségnél, miszerint irodalmi művek rövidített képes változatával elősegíthetnének egy politikai célt, a fiatalok olvasóvá nevelését. Ezek a folytatásos képtörténetek az irodalom népszerűsítését szolgálnák. Valójában a képregény elbeszélő rendszerét az irodalom reklámjaként adta el a főszerkesztőknek, akik a Tájékoztatási Hivataltól az 1956-os forradalom leverését követően azt az utasítást kapták, hogy mindenféle szórakoztató, ismeretterjesztő anyagot közölhetnek lapjaikban, ami eltereli az olvasók figyelmét a napi politikáról. Annak ellenére, hogy néhány hónappal előtte még imperialista szemétként kezelték a képregényt, 1957-től átkerült a megtűrt kategóriába. A lapok szerkesztői abban az időben még csak rövid időre dolgoztak előre, vagyis a rajzokat megjelenés előtt közvetlenül lehetett leadni a szerkesztőségnek. Javításra már nem sok idő maradt. A főszerkesztők azzal biztosították be magukat a nem kívánatos tartalmak ellen, hogy már csak létező, ismert irodalmi művek kerülhettek feldolgozásra képregényben, vagy előre egyeztetett, megrendelt történetek, amelyek legtöbbször politikai üzeneteket közvetítettek. Ilyenek voltak például a Pajtásban, vagy a Kisdobosban közölt sorozatok.

Cs. Horváth Tibor zseniálisan megszervezte ezt a munkát. Az első képregényeket még képaláírásos formában először Gugi Sándorral, majd azt követően Korcsmáros Pállal készítette, aki a Füles 1957-es indulását követően a lap állandó képregényrajzolója lett. A Pajtásnál Zóráddal kezdett dolgozni. Első munkájuk a Winnetou volt.

A Fülesnek karikatúrákat rajzoló Sebőköt a Magyar Ifjúsághoz szervezte be és őrületes tempót kezdett  diktálni a rajzolóknak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre hat lapnak dolgoztak hetente.

Sebők, kényelmes ember lévén, jó munkának tekintette a képregények rajzolását és bízott Cs. Horváth Tiborban, aki házhoz vitte a leírt forgatókönyvet és a nyomdában már előre kiszedett szöveget, amit csak be kellett ragasztania a rajzolónak az előre meghatározott helyre. Többnyire a pénz is házhoz ment. Zórád Ernő azért nem volt ennyire boldog ettől a szervezéstől. Egyrészt bizalmatlan volt Cs. Horváttal szemben, másrészt inkább könyveket szeretett volna illusztrálni és nem  képregényt rajzolni. Kezdeti munkáin jól látszik az a könnyed, sokszor felületesnek tűnő vonalvezetés, amivel leginkább összedobta a képkockákat. Minél több idő telt el, annál komolyabb energiát fektetett a rajzokba, míg fel nem ismerte azt a lehetőséget, hogy a képregényt akár művészi szinten is lehet művelni. Ekkor alakította ki azt a kollázs rendszert, amivel talán a világon is egyedülálló stílust teremtett.

Sebők és Zórád életműve egymásnak pontosan az ellentétei. Sebők a fény-árnyék viszonyok zseniális kihasználásával a kezdetektől komoly grafikai értékekkel rendelkező képsorozatokat alkotott. Az idő múlásával azonban - betegsége miatt - sokat romlott rajzainak a színvonala. Cs. Horváth Tibor, Sebők utolsó munkáit később másokkal is megrajzoltatta, mondván, azok legyenek meg jó színvonalon is. Zórád  ezzel ellentétben felületesen kezdte képregényrajzolói munkásságát és a csúcson hagyta abba. De mindkettőjükre jellemző volt a rutin, a grafikai megoldások ismétlése. Számos képregényükben ugyanazok a karakterek köszönnek vissza, ugyanazok a nézőpontok és kompozíciók. Mindketten kiváló grafikusok, de kevésbé képregényrajzolók voltak. Korcsmáros Pál, a társaság harmadik tagja azonban vérbeli képregényrajzolónak bizonyult. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az ábrázolási módot neki találták ki. Egyrészt rendelkezett azzal a rajztudással, ami lehetővé tette, hogy bármilyen jelenetet, változatos nézőpontokból tudjon megrajzolni. Realista stílusban ugyanolyan magabiztosan alkotott, mint a karikatúra jellegű történetekben. Rendelkezett azzal a karikírozó és torzító képességgel, amivel pontosan megtalálta a határt, hogy a karakterei realisták, ugyanakkor hihetően torz alakok legyenek. Mondhatnánk, hogy Sebők és Zórád is rendelkezett hasonló képességekkel, csak ők sokkal visszafogottabban alkalmazták ezt.

Zórád Ernő többször említette, hogy ő még ilyen zseniális találkozást az életben nem látott, ahogyan Korcsmáros létrehozta és működtette a Rejtő karaktereket. Amikor őt bízták meg egy Rejtő történet elkészítésével, fel is sült vele. Utánozni nem szerette volna Korcsmáros figuráit. Nem is lehetett, olyan különlegesek volt – mondta. Amit pedig ő csinált az tökéletes csőd volt. Nincs mit szépíteni rajta! Korcsmáros egyszerűen utánozhatatlan volt! –mesélte őszinte elismeréssel. De nem csak ezek tették kiváló képregényrajzolóvá Korcsmáros Pált. Rendelkezett azzal a különleges képességgel és ambícióval, hogy minden képregényének rajzstílusát a történethez igazította. Első ránézésre felismerjük, hogy az adott történetet Korcsmáros rajzolta. De ha a történet megkívánta, képes volt élethű realista rajzokat készíteni, és arra is vállalkozott például egy Verne regény esetében, hogy a korabeli könyvek fametszet jellegét adja vissza. Van olyan történet ahol részletgazdagon, aprólékos vonalakkal meséli a történetet, miközben egy másiknál fekete-fehérre redukált fény-árnyék hatásokkal dolgozik. De még a humoros történeteknél is tudott letisztult vonalakkal humort teremteni és tónusozással is képes volt ilyen hatásra.

Ezért a változatos grafikai elbeszélési formáért gondolom én azt, hogy Korcsmáros Pál igazi műfaja a képregény volt, tökéletes egymásra találása ez egy grafikusművésznek és egy ábrázolási formának. Természetesen Sebők Imre és Zórád Ernő is fantasztikus életművet hagytak maguk után, számtalan kiváló képregényt, amelyek mind a magyar képregénykultúra grafikai gyöngyszemeinek tekinthetőek. De ők mindketten, mint grafikusművészek csöppentek a képregényrajzolásba és ahogy Zórád Ernő mondta, megpróbáltak „gúzsba kötve táncolni” Grafikai képességeiket beleszorítani a képkockák keretei közé. Ez nehéz feladat egy szárnyaló fantáziájú grafikusművésznek. Korcsmáros Pál pedig velük ellentétben tobzódott a képregény műfajának eszközeivel teli grafikai világban. Fantasztikus alkotásokat hoztak létre mind a hárman. Csak köszönettel tartozunk nekik.

Incal az idő Moebius szalagján

Képzeljétek el azt a kort, amiben nincs internet, nincs mobil telefon és külföldi könyveket is leginkább könyvtárközi kölcsönzéssel lehet megszerezni, több hónapos várakozást követően. Az országhatárok le vannak zárva, a kiutazáshoz engedélyt kell kérni és csak korlátozottan lehet valutához jutni. A forint nem konvertibilis, külföldön nem lehet vele fizetni. Nyugatról származó termékek csak kis mértékben kaphatóak a kereskedelemben és még McDonald’s sincs Magyarországon. Képregények csak napi és hetilapokban, általában folytatásokban jelennek meg, önálló képregény kiadványok magyar nyelven -a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Mozaik újságjának kivételével- nem jelenhetnek meg. Külföldről csak a francia kommunista párt képregényes gyermeklapjából, a Pif újságból átvett képregények kerülhetnek be egy-egy magyar gyerek lapba. Elvétve a magyar képregények külföldi közléséért cserébe kapott szocialista országokból származó történetek tűnnek még fel. Ezen kívül idegen nyelvű képregény újság a francia Pif valamint az NDK-ból származó Fix und Foxi magazin volt vásárolható az újságárusoknál, amelyek a nagyobb könyvtárakban is elérhetőek voltak. Amerikai képregényeknek még a nyomát sem lehet látni.

A hetvenes évek szűkös sajtópiacának termékei egy kisméretű újságos bódéban elfértek.

Ugyanakkor újságcikkekben azzal ijesztgettek bennünket, hogy Amerikában falon mászkáló pók és denevér jelmezes önbíráskodó igazságosztók bolondítják a fejlődő ifjúságot. Csak elvétve akadt olyan újságcikk amelyik az említetteken túl felhívta a figyelmet arra is hogy Amerikával ellentétben Nyugat-Európában vannak ennek az elbeszélési formának igazán kiemelkedő alkotásai is, és Franciaországban egyenesen a kilencedik művészetnek nevezik ezt az érdekes képes elbeszélési formát. Úgy tudtuk hogy azt tekinthetjük képregénynek, ami irodalmi művek átdolgozásaként a Fülesben, vagy a Magyar Ifjúságban olvashatunk hétről hétre folytatásokban. Néha antikváriumokban lehetett találni külföldi képregényeket, amelyeket turista útról, vagy diplomáciai szolgálatból hazatérők adtak be, és amit a képregények után érdeklődők pillanatok alatt elkapkodtak. Innen lehetett látni, mi van a vasfüggönyön  túl. Komolyabb változást az az időszak hozott, amikor a budapesti Zrínyi Nyomda és a debreceni Alföldi Nyomda megkezdte a képregények bérmunkába történő nyomtatását a nyugat-európai és ezen belül is főleg a skandináv országokba. A visszamaradt és a nyomdai dolgozóknak szétosztott, vagy a nyomdából ellopott példányok bekerültek az antikváriumokba, ami által kezdett kitárulni számunkra a képregényes világ.

Az Alföldi Nyomdából valóságos gyöngyszemek kerültek a kezembe. Szuperhős képregények tömkelege zsebkönyv formátumban és gyönyörű albumokban egyaránt. Olyan jó minőségű papíron és nyomdai kivitelben, amelyen magyar képregény még soha nem került nyomtatásra. Például Pókember, Rahan és Dr. Justice történeteken kívül a Hugo Pratt által rajzolt Corto Maltese sorozat keménytáblás formában. De ami engem először megfogott, az Moebiusnak egy fekete-fehér albuma volt. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen grafikai világgal, ilyen elbeszélési formával, képszerkesztéssel is készülnek képregények.

Amikor a nyolcvanas években elkezdtem komolyan foglalkozni a magyar képregény történetével, Zórád Ernő, a legnagyobb tekintélyű magyar képregényrajzoló művész, a Galaktika magazin főszerkesztőjéhez, Kuczka Péterhez irányított. Azt mondta nála többet senki nem tud idehaza a képregényről. Kiváló író, jó szerkesztő és évek óta jár nemzetközi science fiction konferenciákra, találkozókra, van rálátása a nemzetközi képregénypiacra. Egy telefonnal be is ajánlott hozzá, aki jelezte hogy szívesen fogad és amiben tud, a segítségemre lesz. Néhány héttel később meglátogattam a lakásán.

Kuczka Péter kiállításmegnyitója az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztiválon 1993-ben. Mellette még sötét hajjal lesem a szavait.

A könyvekkel teli dolgozószobájában ültünk le beszélgetni. Miután kellőképpen kifaggatott a terveimről és feltérképezte mit tudok én egyáltalán a képregényről, odalépett egy sarokban tornyosuló könyv, illetve újságkupachoz és kihúzott belőle néhány újságot.  Látott már ilyet? - kérdezte. Francia nyelvű Metal Hurlant képregény magazinok voltak. Soha az életbe nem láttam még ilyen újságot. Izgatottan lapozgattam, miközben újabb példányok kerültek az asztalra. Na mit szól hozzá? -kérdezte. Szóhoz sem tudtam jutni. Csak ámultam Richard Corben, Magnus, Philippe Druillet, Enki Bilal, Schuiten, Moebius és Jeronaton fantasztikus rajzain. Míg én az újságokat bújtam, addig mesélt a francia képregényművészetről, és a rajzolókról. Volt akit személyesen is ismert. Előkerültek a képregény albumok is. Ettől a naptól kezdve, egészen új megvilágításba került előttem a képregény. -Válasszon ki néhányat és vigye magával. Tanulmányozza őket. Ha visszahozza, kap újakat - mondta.

Druillet űroperája.

Schuiten preciziós rajzi világa.

Jeronaton festett képregénye.

A vonaton hazafelé, gyerekes izgalommal nézegettem Philippe Druillat eszeveszett űroperáját a Salammbôt és hitetlenkedtem Jeronaton festményképregényén. Aztán a kezembe került az a szám, amiben ott volt egy színes sci-fi képregény olyan egyszerű és átlátható vonalas rajzokkal, amiről azt gondoltam hogy ilyet talán még én is tudnék rajzolni. Pontosan lehetett látni hol kezdődnek a vonalak, hol érnek véget és milyen felületet foglalnak magukba. A háttérben egyszerű mértani formák, gúlák, hengerek, oválisok, amelyek tökéletesen el vannak helyezve a térben. Még talán vonalzót és körzőt is lehetne használni a megrajzolásukhoz. Kínálták magukat a rajzok. Csak ahhoz, hogy az ember meghúzza ezeket a rém egyszerű vonalakat, nagyon tudni kell rajzolnia. Kerestem a rajzoló nevét. Moebius!

Kuczka Péter erről a fickóról mesélt nekem néhány órával azelőtt. A történet főhőse egy John Difool nevű figura volt. A kalandjai folytatásokban jelentek meg a Metal Hurlant magazinban 1981-1988 között. Egy ideig úgy jártam Kuczkához, mit a könyvtárba. Tudatosan kerestem az olyan újságokat, amelyekben Moebius rajzai voltak. Ráadásul felhívta a figyelmem arra, hogy iratkozzak be a Francia Intézet könyvtárába, mert ott rengeteg képregény van és ha tanulmányozni akarom ezt a műfajt ott nagy segítségemre lesznek. Kincseimet megmutattam Sváb Józsi barátomnak, akit szintén elvarázsoltak ezek a fegyelmezett, de könnyed vonalak, amelyekkel látszólag olyan egyszerűen lehet karaktereket teremteni. Ezeknek a rajzoknak a hatására alakította ki ő is a maga rajzstílusát, amelyet az 1988-ban indult Menő Manó képregénymagazinunkban lehetett látni először. Sokat próbáltam én is alkalmazni ezt a vonalvezetést, de kifogott rajtam a feladat.  Később, amikor kiadtuk a Menő Manó magazint és sokat utaztam Olaszországba, minden alkalommal sorra jártam az általam ismert antikváriumokat és a Metal Hurlant több számát is begyűjtöttem részben a francia kiadásból, de a legtöbbet az olasz változatból. Így bukkantam rá arra a számra is, amelyben részletesen foglalkoztak Moebius és Jodorowsky közös munkájával a Düne című filmes projekt előkészületeivel.

1975-ben nagyszabású filmprojekten dolgozott együtt a két alkotó. Jodorowsky a Frank Herbert által írt Dűne című könyvből szeretett volna filmet forgatni, amihez számtalan híres alkotót kért fel. Orson Welles, Alain Delon, Salvador Dali és Mick Jagger. A látványtervek nagy részét Mobius készítette, de a filmből a költségvetés várható túllépése miatt, végül semmi nem lett. A munkakapcsolat azonban megmaradt Moebius és Jodorowsky között és elkezdtek dolgozni az Incal univerzumon, részben a filmhez készült anyagok felhasználásával. Ennek a történetnek lett a főhőse John Difool, a magánnyomozó. Nem szeretném leírni a történetet, hiszen azt már sokan megtették, de a rajzi világáról annál kevesebb szó esett.
Amikor középiskolás koromban felvételire készülve komolyan elkezdtem rajzolni, tanárom, Berecz András festőművész sokáig nem engedett portrét rajzolni. Azt mondta amíg nem tudok koponyát tisztességesen rajzolni, nem tanulom meg az anatómiát, a perspektívát, addig ne kezdjek az élő modell utáni rajzoláshoz. Hónapokon keresztül csontokat rajzoltam, amiben mindig voltak hibák. Sokszor felhívta a figyelmem, hogy a rajzaim síkban vannak, nincs mélységük, térbeliségük. Kiváló a plasztikai érzékem, de a rajzok nem emelkednek ki a papírból. Közel álltam hozzá, hogy abbahagyom az egészet, mígnem egy nap megtört a jég, Megmozdultak a rajzaim és neki láthattam az élő modell utáni rajzolásnak. Amikor visszanéztem a korábbi munkáimat, már másképpen láttam mindent és utólag megértettem a mesterem észrevételeit. Rendkívül nehéz feladat a mélység, a térbeliség és az anatómiai pontosság ábrázolása. Leginkább nehéz feladat ezt néhány vonallal elérni.
Moebius rajzain ez fogott meg. Néhány vonallal úgy ábrázolni mozgásban lévő alakot, hogy le tudja tisztítani a rajzról a felesleges vonalakat majd megtalálja és jó helyre húzza azt a keveset, amitől a karakternek tömege, teste és térbelisége lesz. A formák tónus értékeit mindössze néhány látszólag odavetett tollvonással tudja érzékeltetni. Több alkotó aprólékos részletességgel ábrázol jeleneteket és mégis gyakran felborul a kép egyensúlya, szemmel láthatóvá válnak az apró, vagy kevéssé apró rajzi hibák. Moebius esetében érezni a magabiztosságot. A legapróbb vonalak is a helyükön vannak. Ha kell lebegnek az alakok, míg egy másik képen a földet érésnél érezhető a karakter stabilitása. Látszólag egyszerű grafikák, amelyek mögött alapos anatómiai tudás, hatalmas rajzi gyakorlat és a perspektivikus ábrázolás alapos ismerete rejlik.

Később elkészült a történet előzménye, a fiatal John Difool kalandjai, amit én az olasz L'Eternauta folyóiratban láttam, és nagy érdeklődéssel tanulmányoztam. Ennek a történetnek a rajzolója egy szerb grafikus, Zoran Janjetov volt, akit volt szerencsém személyesen is megismerni. A Jugoszláviai háború idején sokan menekültek el Szerbiából. Nagy részük valamelyik nyugat európai országba távozott, de sokan ragadtak itt Magyarországon is. Több képregényrajzoló is akadt köztük, akik jobb híján a Semic Interprint kiadónál kerestek grafikusi munkát. De mivel a kiadó leginkább csak külföldi licencek alapján adott ki újságokat, kivétel a Kretén magazin, ezért ott nem volt lehetőség számukra. Mivel nekem jó kapcsolatom volt a Semic-kel, dolgoztunk együtt és támogatták a projektjeimet, több rajzolót is hozzám küldtek, azzal a lehetőséggel, hogy én foglalkozom magyar rajzolókkal és tervezem újabb képregénymagazin kiadását. Akkoriban Comix címmel szerettünk volna lapot indítani. Az egyik ilyen rajzoló Zivkov Andricin István volt, aki részt vett és segített az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztivál szervezésében is és én is nyitottam meg kiállítását Szegeden. Sokat beszélgettünk a szerbiai rajzolókról, akik közül többen, mint háborús menekültek, már akkor sem itt Magyarországon képzelték el a jövőjüket, hanem Amerikába, vagy leginkább Franciaországba igyekeztek. Zivkov Andricin István több szerb rajzolóra hívta fel a figyelmem és többekkel beszélgettünk is az együttműködés lehetőségeiről.

Sokat beszélt egy Janjetov nevű rajzolóról, aki már régóta külföldre dolgozik, de Szerbiában él és Ő rajzolja Moebius népszerű képregényhősének fiatalkori kalandjait, az Ifjú John Difool címmel. Egy alkalommal Szegedre invitált, hogy most lehetőségem lenne megismerkedni vele, mert utazik Párizsba és egy rövid ideig a Tisza parti városban időzik. Kocsiba ültem és a megbeszélt időben találkoztunk Szegeden egy hangulatos cukrászdában. Magammal vittem a L'Eternauta folyóiratnak azokat a számait, amelyekben közölték az ifjú John Difool kalandokat és természetesen dedikáltattam őket. Elmesélte, hogy fiatal rajzolóként hogy próbált érvényesülni a képregényes világban, nem túl nagy sikerrel. Egy alkalommal azonban lehetőségük nyílt a szerb rajzolóknak, hogy Párizsban bemutathassák rajzaikat. A kiállításnak meglehetősen nagy sikere volt, ahol felfigyeltek Moebius stílusára hajazó munkáira és felajánlották számára, hogy a színezője legyen Moebius képregényeinek. Örömmel vállalkozott a feladatra és lelkesen nekilátott a munkának.. Sikertelenül! Moebiusnak nem tetszettek a színezései. Eleinte túl harsányak voltak, majd túl visszafogottak. Janjetov úgy ítélte meg soha ilyen szép színekkel még nem dolgozott és nem értette miért nem jó amit csinál. Itt éreztem párhuzamot az én kezdeti koponya rajzaim sikertelenségével. Rengeteg tanácsot kapott és kitartóan próbálkozott. Végül megértette a Moebius féle színhasználatot és megkapta a megbízást. Amikor összehasonlította a régebbi próbálkozásait az elfogadott színvilággal, akkor látta hogy menyi finomság, visszafogottság és aprólékosság rejlik Moebius színvilágában. Rengeteget tanult, megfogadta mestere tanácsait és tovább tökéletesítette rajztudását is. Így amikor A forgatókönyv író Jodorovszky előállt az Ifjú John Difool ötletével, már készen állt egy kiváló rajzoló, hogy hűen kövesse Moebius rajzstílusát és most már a saját neve alatt jelenhessen meg a világhírű képregény előzmény története.

Janjetovtól Szegeden kapott rajzom.

Ilyen előzmények után került a kezembe 2018-ban az Incál képregény első kötete. Nem lehet elégszer dicsérni a Pesti Könyv Kiadót, hogy vállalkozott egy ilyen ma már klasszikus alkotásnak számító mű kiadására. Harminc évvel az eredeti megjelenést követően hat kötetben került az olvasók elé. Igényes, szép nyomdai kivitelezésben, kemény, táblakötésben. Az egyedi kiadványokhoz vonzódók számára  limitált példányszámban, más címlappal, élfóliázott változatot is nyomtattak.

Úgy gondolom vannak a képregény történetének olyan alkotásai, amelyek mind a mai napig élvezhetők és megismerésük szükséges ahhoz, hogy a most felnövő, képregényt olvasó generáció megfelelően tudja értékelni ennek a különös elbeszélési módnak a fejlődését. Ismerje meg az előzményeket és azt az utat, amit végigjárva elérkezett a mai formájához. Természetesen nem nyolcvan, száz évvel ezelőtti hősök történeteinek mai kiadására gondolok, bár az sem lenne hiábavaló, annak ellenére hogy a piacképessége erősen megkérdőjelezhető lenne. De szívesen olvasnám az európai alkotók közül Moebius másik énjének western történetét Blueberry hadnagyról, Philippe Druillet impozáns űroperáját a Salammbôt, vagy Hugo Pratt, Milo Manara, Schuiten, Serpieri, Guido Crepax kiváló munkáit igényes album formájában. A Kockás és a Fekete Fehér Kockás magazinoknak köszönhetően fel-felvillannak értékes alkotások és a Fumax Kiadó is -más területről ugyan- valóságos képregényes gyönyörök kertjét tár elénk, eddig idehaza soha nem látott  exkluzív albumaival, de engedjétek meg nekem hogy telhetetlen legyek.