Jókai Mór és az első magyar képregény

 

Jankó János a festőművészből lett karikaturista élete és munkássága

Jankó János önarcképe

Jókai Mór (Jankó János rajza)

Furcsán néztek rám negyven évvel ezelőtt, amikor még főiskolás koromban elkezdtem kutatni a magyar képregény történetét. Senki nem értette, miért akarok én ezzel a lenézett elbeszélési formával foglalkozni és egyáltalán miért érdekel ez engem. Magyar nyelvű szakirodalom egyáltalán nem állt rendelkezésemre és idegen nyelvű információ is leginkább a Francia Intézet könyvtárában volt fellelhető. Amikor megismerkedtem (1982) Kuczka Péterrel, a Galaktika magazin legendás főszerkesztőjével, kiderült, hogy a könyvtárából több információhoz jutottam, mint a magyar könyvtárakból összesen. Amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen Dr. Rubovszky Kálmánnal elkezdtük a hazai képregények értékalapú kutatását, világossá vált számunkra, hogy abszolút nulláról kell indulnunk. Ezzel a témával akkoriban még senki nem foglalkozott, eltekintve Gellért Endre: A képregény története című kis könyvétől, ami valójában Günter Metken német szerző könyvének kivonatolt fordítása. A magyar képregény történetéről ebben a könyvben nem esik szó. "A témával intenzíven hárman foglalkoztunk: Szatmári Gabriella népművelő, Kertész Sándor rajztanár-grafikus és jómagam - olvasható Dr. Rubovszky Kálmán: Apropó, comics című könyvében - Kb 50 fő népművelés szakos levelező hallgató segítette a munkánkat, főképpen mélyinterjuk készítésével." Kíváncsiak voltunk, honnan gyökeredzik a hazai képregény, mikor jelentek meg idehaza az első képes elbeszélési formák? Internet még nem volt azokban az években és vezetékes telefon is csak korlátozott mértékben volt elérhető, a mobiltelefont még nem találták ki. Ezért nem maradt más lehetőségem, mint bevetni magam a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola (Nyíregyházi Egyetem) könyvtárába és találgatni, hogy vajon melyik újság közölt egyáltalán képregényeket és mikor. Emlékszem, fiatal rajz szakos főiskolai hallgatóként az őrületbe kergettem Bajnok Lászlónét, a folyóirattár munkatársát, amikor a katalógus cédulák hosszas böngészése után, - leginkább találomra - kiválasztottam egy-egy folyóiratot és kikértem néhány évfolyamot. Miután viszonylag rövid átlapozás után kiderült, hogy ebben ugyan nincs képregény, kértem egy másik kupac újságot és visszavitettem az előzőeket. Ezek cipelése nem volt egyszerű a raktár csigalépcsőjén. Bajnokné ezt egy idő után megunta és beszabadított a raktárba, menjek és kutatgassak magamnak.  Miután itt nem sok sikerrel jártam, elkezdtem a Debreceni Egyetem könyvtárosának az őrületbe kergetését. Itt már több sikerem volt, mivel több 1800-as években megjelent újság átlapozására volt lehetőségem. A sajtótörténeti szakirodalom áttanulmányozását követően, az élclapok kerültek  előtérbe. Ekkor jelent meg Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai című könyve, amely nagymértékben meghatározta a további kutatásaim irányvonalát.

Időrendben haladva az első élclapokból kiindulva vizsgáltam a karikatúrák, karikatúra sorozatok evolúcióját a képtörténetek kialakulásáig. Első látásra nagyon sok karikatúra sorozat tűnt képtörténetnek, de a tüzetesebb átvizsgálás során meg kellett állapítanom, hogy formailag ugyan képtörténetnek látszanak, de dramaturgiailag, elbeszélő rendszerüket tekintve a képek inkább csak illusztrációként szolgálnak egy-egy esemény, vagy jelenet alátámasztására. Egyértelműen azt kerestem, hogy mikor jelenik meg a rajzsorozatokban és a hozzá kapcsolódó szövegekben az előre megfontolt történetmesélési szándék, ahol a szöveg és a kép kölcsönös egymásra épüléséből válik élvezhetővé a történet. Jókai Mór munkásságának a tanulmányozása került az előtérbe, mivel az első élclap, A Nagy Tükör, majd annak folytatása, az Üstökös az ő szerkesztésében jelent meg. Élclapjában a humoros írásokhoz német mintára igyekezett rajzokat illeszteni. A rajz és az irodalom világában is otthonosan mozgott, ami abból adódott, hogy pályája elején még festőművésznek készült. Nem minden alap nélkül, hiszen volt érzéke a rajzoláshoz, később a festészethez. Saját bevallása szerint a szöveg és a rajz sokszor együtt született a papírjain. „Nekem gyermekkori játékszerem sem vala más, mint a palatábla meg az irat. Amit írtam, ahhoz rajzoltam is, s amit rajzoltam, ahhoz valami történetet is írtam. A legelső piktúrám hat esztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a, történetesen alkaikus vers írva: „búsulást hallata bokorban egy farkas".

Jókai Mór önarcképe (középen) és karakter tervei az írásaihoz.

A hazai sajtótörténet szempontjából különös, új korszak volt az ezernyolcszázas évek közepe, mivel egyre több újság került forgalomba és a fametszetes eljárásnak köszönhetően megnőtt az illusztrációk száma. Pákh Albert Vasárnapi Ujságja járt az élen illusztrációk tekintetében, amelyben Jókai Mór, Kakas Márton álnéven írt humoros cikkeket Kakas Márton a színházban, Kakas Márton a műtárlaton, vagy Kakas Márton innen onnan címmel. A Franciaországban, valamint Németországban egyre terjedő rajzos, humoros lapok népszerűségét látva Pákh Albert bíztatta Jókait, hogy készítsen ő is humor újságot, sok rajzzal, karikatúrával. Tette mindezt annak ellenére, hogy a hazai rajzolók munkáit ekkor még Bécsbe kellett kivinni, hogy azokat fába metsszék. De bízott benne hogy hamarosan idehaza is létrejönnek fametsző műhelyek az újságok illusztrációs igényeinek kielégítésére.

      

Nagyüzemi nyomda és aprólékos fametszet.

Jókai leginkább anyagi okokból engedett az unszolásnak és a német Fliegende Blätter mintájára szerkesztette meg az első magyar élclapot, amelyet eleinte ő maga írt és rajzolt, mivel sem író sem rajzoló nem vállalkozott még ebben az időben erre az újszerű újságformának az elkészítésére. „A kezdeményezés nehéz volt, akkor még minden hiányzott, humorisztikus író, rajzoló és olvasó közönség, csak egy volt meg, ami nem kellett: osztrák cenzura” „Magamnak kellett kezdetben írnom és rajzolnom is. Később segített maga a közönség.” Már A Nagy Tükör első számában felhívást intézett a festő, rajzoló művészekhez: „Felszólítás hazai művészeinkhez! Az ilyen Mustrált humoristicus vállalat, mint a mienk, kezdetben nem adhat oly megfelelő képeket, aminek a külföldi hasonló tartalmú vállalatok képeivel versenyezhessenek. Nem is tudjuk egyelőre, hogy kitől keljen azokat megszereznünk. Pedig kétségtelennek hisszük, hogy hazánkban annyi geniális művész és dilettáns rejtőzködik, aki torzképek, genrerajzok, jellemképek s más effélék kiállításában remek dolgokat fog előállítani, ha számára kellő tér nyittatik. Mire nézve felhívjuk az illető művész és műkedvelő hazafiakat, hogy ha vállalatunk számára közremunkálni óhajtanak, mi minden ily nemű rajzot szívesen veendünk, s amint egyrészről azoknak illendő dijjazását igérjük, ugy ha szükséges a kívánt titoktartásról is kezeskedünk. Így reméljük, időjártával vállalatunk művészeti részét is odaemelheti, hogy a külföldi hasonnemüekkel a versenyt kiállhassa. Addig is ne riasszanak bennünket vissza sem a kezdet nehézségei, sem az áldozat nagysága.” Jól mutatja a felhívás, hogy félő volt a művészek méltatlannak, rangon alulinak tartják a humoros rajzok készítését, ezért ajánlottak számukra névtelenséget.

      

A Nagy Tükör első száma és az Üstökö első, majd módosított fejléce.

A szöveges tartalommal kevesebb gond volt, mivel humoros írásai akadtak bőven Jókainak. Évek óta gyűjtötte a népi adomákat, sőt az akadémiai székfoglalóját is erről tartotta: „Ha engem valaki számadásra talál vonni — fejezte be szavait —, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy íme, írtam ennyi, meg ennyi regényt, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedveltségű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát, de fogom mondani azt, íme e kötetekben gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókorra, és ezek a kötetek élni fognak, és tanúskodni, míg a magyar él; az pedig él, míg a világ áll."  (Vasárnapi Újság, 1860. február 6-7.szám) Rajzoló azonban csak egy jelentkezett, a Tótkomlósról éppen akkoriban Pestre költözött Jankó János, aki festőművésznek készült, és ennek érdekében tanulmányokat szeretett volna folytatni. Ebben az időben azonban legközelebb Bécsben volt képzőművészeti oktatás, ami viszont pénzbe került. Úgy gondolta, hogy kezdetleges festményeinek eladásából szánt pénzt rakja félre és abból fog kiutazni Bécsbe. Rendszeresen részt vett a tárlatokon, a kritika elismerően szólt munkáiról és bíztatták, hogy folytasson tanulmányokat és fejlessze tovább festői képességeit. De a festményei eladásából befolyt pénz csak a napi megélhetésre volt elegendő.

Jankó János: A népdal születése 1860. Magyar Nemzeti Galéria

A falusi borbély-műhely. Jankó János tollrajza

Ezért jelentkezett Jókainál, hogy neki rendszeres rajzolója legyen, amiért rendszeres jövedelemhez jutott. Elsőre jó ötletnek tűnt a fiatal alkotó számára, hogy újságrajzolásból teremti elő a tanulmányaihoz szükséges pénzt. A falusi népéletet megörökítő festményei jó alapot adtak ahhoz, hogy kialakítson valamiféle karikatúra stílust. Első rajzai azonban inkább a Tótkomlósról hozott vidám, de realisztikus karakterek voltak, csak lassan kezdett torzítani, karikírozni alakokat. Rajzait Jókai Mór kérésének, vagy utasításának megfelelően alkotta, nem saját ötleteket rajzolt. Jókai sok esetben még vázlatokat is készített számára, hogyan képzeli el az adott humoros íráshoz kapcsolódó rajzot. Voltak olyan történetek is, amelyekhez Jókai több rajzot kért, sőt, egy idő után csökkentette a hozzájuk kapcsolódó szöveget. Ez a közös munka Jókainak az irányításával vezette el odáig, hogy már a vizuális megjelenésre alapozva talált ki történetet az író, és készített hozzá rajzokat Jankó János. Számos kisebb nagyobb próbálkozást követően 1877-ben már olyan történet jelent meg az Üstökös című lapban, amely méltán tekinthető az első képregénynek, annak ellenére, hogy ezekben az években még csak képaláírásokkal közöltek képes elbeszéléseket. A szóbuborékokra még várni kellett a századfordulóig, s ez egy magyar embernek, Pulitzer Józsefnek (Joseph Pulitzer) köszönhető.  1896. október 18-án  jelent meg a képregény szakirodalom szerint az első igazi képregény, Sárga Kölyök (Jellow Kid) néven.  Annak ellenére, hogy már korábban is jelentek meg az Üstökösben képsorozatok képaláírásokkal, vagy azok nélkül, az első igazán képtörténetnek tekinthető képes elbeszélés 1877. január 13-án látott napvilágot az Üstökös című folyóiratban:"Gömböcz és Csukli viszontagságos regény versekben", írta Jókai Mór, illusztrálta 40 képpel Jankó János. A történet öt folytatásban jelent meg 1877. január 13-tól február 10-ig. Egy rész két oldalon, oldalanként 4 képből és a hozzá kapcsolódó versből állt. A második lap alján a ma is használatos "folytatódik", "vége következik" és "vége" feliratokkal zárult. A történet rajzain  jól látható Jankó János már kiforrott karikatúra stílusa, amely méltán népszerűvé tette a fiatal rajzolót. Azt a megállapításomat, hogy ezt a történetet tekintem az első magyar képregénynek, 1983-ban az első hazai képregény konferencián ismertettem. Ezt követően a Szuperhősök Magyarországon című könyvemben publikáltam, amely az első könyv volt idehaza a magyar képregény történetéről.

 

Jankó János évekig egyedüli rajzolója volt az Üstökösnek, amelynek népszerűségén felbuzdulva egymás után indítottak élclapokat a kiadók. Rajzoló hiányában azonban szinte valamennyi újonnan induló élclap Jankó Jánost kérte fel a rajzok elkészítésére. Ennek köszönhetően a festészet idő hiányában a háttérbe szorult. Rövid időre valóban Bécsbe költözött, hogy tanuljon, de onnan is rendszeresen küldte haza a rajzait, sőt osztrák élclapoknak is rajzolt karikatúrákat. Teljesen bevonzotta az újságok rajzolása. Az élclapokon kívül készített rajzokat hetilapoknak, illusztrált könyveket és idejétől függően kiállította a tárlatokon a festményeit. Mintegy hetvenezer rajzolt készített életében. Festményei a Nemzeti Galériában és Debrecenben a Déri Múzeumban láthatóak. A régi papír tízforintoson az ő festménye alapján készített rajz volt látható.  Jókai Mórnak és Jankó Jánosnak a munkásságáról két könyvemben is részletesen írok. A Buborékban beszélők című munkámban, amely a magyar képregény 150 évét mutatja be, önálló fejezetet szenteltem az életművének és a Gömböcz és Csukli képtörténetet teljes terjedelmében bemutattam. (Kertész Sándor: Buborékban beszélők, A magyar képregény 150 éve. (Nyíregyháza, 2023. Képregenyáruház Bt.)

Másik könyvem Jankó címmel jelent meg a (kép)regényes életrajzok című könyvsorozatom első köteteként. Jankó János életét és munkásságát mutatja be sok képpel művészeti album formájában (Kertész Sándor: Jankó (Kép)regényes életrajzok, Nyíregyháza, 2025. Képregenyáruház Bt.) Mindkét könyv megvásárolható a www.kepregenyaruhaz.hu felületén és a legtöbb könyvesboltban. A (Kép)regényes életrajzok sorozat következő kötete ebben az évben jelenik meg, amelyben az idén százhúsz éve született Sebők Imre munkásságát mutatom be.

A képregényrajzoló és az illusztrátorok

 Szőke ciklon, Korcsmáros Pál rajza

A szőke ciklon című képregény, kis füzet formában az 1973-as Füles évkönyv kivehető melléklete volt. Imádtam. Egyrészt rongyosra olvastam, másrészt rengeteg képkockát másoltam le belőle. Jól lehetett rajzolni. Egy bélásért (két forint) bárkinek fejből tudtam néhány Rejtő figurát rajzolni. Szerintem biztosan torzak voltak ezek a kis grafikák, de egy tizenhárom éves gyerektől jó teljesítménynek bizonyultak. Próbáltam Zórádot és Sebőköt is rajzolni, de emlékszem, attól ideges lettem. Rengeteg összefüggéstelen vonal. Másolhatatlan. Pedig a látvány szép volt. Igazi grafikai mesterművek. Sokszor beszélgettem már a magyar képregényrajzolók munkáit jól ismerő gyűjtőkkel, elemzőkkel és rajzolókkal, akiknek egybehangzó véleményük volt, hogy három igazán nagy alakja volt a magyar képregény-kultúrának 1957 és 1980 között. Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Zórád Ernő. Fazekas Attila, már egy utánuk következő időszak nagyszerű rajzolója, akiről majd egy másik alkalommal fogok részletesen írni.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

Amikor Zórád Ernővel beszélgettem a másik két rajzolóról, őszinte megbecsülést és szeretetet éreztem a hangján. Barátsága Sebők Imrével egy Rákosi Mátyást ábrázoló kép megfestésekor alakult ki, tekintettel arra hogy Zórád –elmondása szerint- képtelen volt megfesteni Rákosi arcképét és ezért Sebőköt kérte meg, hogy segítsen ebben. Egyébként is sokat bajlódott a képpel, mivel Rákosi elfogását kellett megfestenie úgy, hogy az egyébként alacsony figura hősként legyen ábrázolva az őt letartóztató rendőrök körében, akik pedig szekrény méretű alakok voltak. Miután ezt egy jó beállítással megoldotta, Sebők rajzolta bele a képbe Rákosi arcképét. Ezért Zórád örökké hálás volt Sebők Imrének. Korcsmáros Pált pedig egy tündéri  és bátor embernek tartotta. De hogy miért tartotta bátornak, erről a nyolcvanas években mindig azt mondta, hogy erről ne kérdezzem! Ma már a Korcsmáros családtól tudható, hogy 1944-ben Korcsmáros Pál svéd menlevelek és igazolványok hamisítására használta kézügyességét és ezzel több tucat veszélyeztetett embernek és családjának mentette meg az életét.

Sebők Imre (Apostag, 1906. augusztus 6. – Budapest, 1980. szeptember 14.)

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22 – Budapest, 1975. május 24.)

A második világháborút követően mindhárman az újonnan induló lapok szerkesztőségeiben találtak munkát, ki főállásban, ki pedig külső munkatársként. Amikor Gál György 1946-ban útjára indította a Pesti Izé című vicclapot –ami csak három évig működött- még nem is sejtette, hogy a tíz év múlva induló Füles egyik fő profilja a képregény lesz és a három meghatározó képregényrajzoló már a keze alatt dolgozik. Mindannyian bejáratosak voltak több szerkesztőségbe, zseniálisan rajzoltak, rövid idő alatt széles ismertségre tettek szert. Zórád úgy mesélte – bár ebben nem volt biztos - hogy a Pajtás szerkesztőségében találkozott Cs. Horváth Tiborral, aki 1950-től tördelő szerkesztő volt négy pedagógiai lapnál, amelyek közül a Képes nyelvmester volt az egyik. Ennek a lapnak rajzolt Gugi Sándor tördelőszerkesztő, rajztanár és grafikus illusztrációkat. Gugi az angol nyelvű Classics Illustrated alapján úgy gondolta, hogy idehaza is népszerű lenne klasszikus irodalmi művek képregény változatának közlése. Ezt a gondolatát osztotta meg Cs. Horváth Tiborral. Ezzel a zseniális ötlettel kezdett el „házalni” az ötvenes évek végén Cs. Horváth Tibor nagyon sok szerkesztőségnél, miszerint irodalmi művek rövidített képes változatával elősegíthetnének egy politikai célt, a fiatalok olvasóvá nevelését. Ezek a folytatásos képtörténetek az irodalom népszerűsítését szolgálnák. Valójában a képregény elbeszélő rendszerét az irodalom reklámjaként adta el a főszerkesztőknek, akik a Tájékoztatási Hivataltól az 1956-os forradalom leverését követően azt az utasítást kapták, hogy mindenféle szórakoztató, ismeretterjesztő anyagot közölhetnek lapjaikban, ami eltereli az olvasók figyelmét a napi politikáról. Annak ellenére, hogy néhány hónappal előtte még imperialista szemétként kezelték a képregényt, 1957-től átkerült a megtűrt kategóriába. A lapok szerkesztői abban az időben még csak rövid időre dolgoztak előre, vagyis a rajzokat megjelenés előtt közvetlenül lehetett leadni a szerkesztőségnek. Javításra már nem sok idő maradt. A főszerkesztők azzal biztosították be magukat a nem kívánatos tartalmak ellen, hogy már csak létező, ismert irodalmi művek kerülhettek feldolgozásra képregényben, vagy előre egyeztetett, megrendelt történetek, amelyek legtöbbször politikai üzeneteket közvetítettek. Ilyenek voltak például a Pajtásban, vagy a Kisdobosban közölt sorozatok.

Cs. Horváth Tibor zseniálisan megszervezte ezt a munkát. Az első képregényeket még képaláírásos formában először Gugi Sándorral, majd azt követően Korcsmáros Pállal készítette, aki a Füles 1957-es indulását követően a lap állandó képregényrajzolója lett. A Pajtásnál Zóráddal kezdett dolgozni. Első munkájuk a Winnetou volt.

A Fülesnek karikatúrákat rajzoló Sebőköt a Magyar Ifjúsághoz szervezte be és őrületes tempót kezdett  diktálni a rajzolóknak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre hat lapnak dolgoztak hetente.

Sebők, kényelmes ember lévén, jó munkának tekintette a képregények rajzolását és bízott Cs. Horváth Tiborban, aki házhoz vitte a leírt forgatókönyvet és a nyomdában már előre kiszedett szöveget, amit csak be kellett ragasztania a rajzolónak az előre meghatározott helyre. Többnyire a pénz is házhoz ment. Zórád Ernő azért nem volt ennyire boldog ettől a szervezéstől. Egyrészt bizalmatlan volt Cs. Horváttal szemben, másrészt inkább könyveket szeretett volna illusztrálni és nem  képregényt rajzolni. Kezdeti munkáin jól látszik az a könnyed, sokszor felületesnek tűnő vonalvezetés, amivel leginkább összedobta a képkockákat. Minél több idő telt el, annál komolyabb energiát fektetett a rajzokba, míg fel nem ismerte azt a lehetőséget, hogy a képregényt akár művészi szinten is lehet művelni. Ekkor alakította ki azt a kollázs rendszert, amivel talán a világon is egyedülálló stílust teremtett.

Sebők és Zórád életműve egymásnak pontosan az ellentétei. Sebők a fény-árnyék viszonyok zseniális kihasználásával a kezdetektől komoly grafikai értékekkel rendelkező képsorozatokat alkotott. Az idő múlásával azonban - betegsége miatt - sokat romlott rajzainak a színvonala. Cs. Horváth Tibor, Sebők utolsó munkáit később másokkal is megrajzoltatta, mondván, azok legyenek meg jó színvonalon is. Zórád  ezzel ellentétben felületesen kezdte képregényrajzolói munkásságát és a csúcson hagyta abba. De mindkettőjükre jellemző volt a rutin, a grafikai megoldások ismétlése. Számos képregényükben ugyanazok a karakterek köszönnek vissza, ugyanazok a nézőpontok és kompozíciók. Mindketten kiváló grafikusok, de kevésbé képregényrajzolók voltak. Korcsmáros Pál, a társaság harmadik tagja azonban vérbeli képregényrajzolónak bizonyult. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az ábrázolási módot neki találták ki. Egyrészt rendelkezett azzal a rajztudással, ami lehetővé tette, hogy bármilyen jelenetet, változatos nézőpontokból tudjon megrajzolni. Realista stílusban ugyanolyan magabiztosan alkotott, mint a karikatúra jellegű történetekben. Rendelkezett azzal a karikírozó és torzító képességgel, amivel pontosan megtalálta a határt, hogy a karakterei realisták, ugyanakkor hihetően torz alakok legyenek. Mondhatnánk, hogy Sebők és Zórád is rendelkezett hasonló képességekkel, csak ők sokkal visszafogottabban alkalmazták ezt.

Zórád Ernő többször említette, hogy ő még ilyen zseniális találkozást az életben nem látott, ahogyan Korcsmáros létrehozta és működtette a Rejtő karaktereket. Amikor őt bízták meg egy Rejtő történet elkészítésével, fel is sült vele. Utánozni nem szerette volna Korcsmáros figuráit. Nem is lehetett, olyan különlegesek volt – mondta. Amit pedig ő csinált az tökéletes csőd volt. Nincs mit szépíteni rajta! Korcsmáros egyszerűen utánozhatatlan volt! –mesélte őszinte elismeréssel. De nem csak ezek tették kiváló képregényrajzolóvá Korcsmáros Pált. Rendelkezett azzal a különleges képességgel és ambícióval, hogy minden képregényének rajzstílusát a történethez igazította. Első ránézésre felismerjük, hogy az adott történetet Korcsmáros rajzolta. De ha a történet megkívánta, képes volt élethű realista rajzokat készíteni, és arra is vállalkozott például egy Verne regény esetében, hogy a korabeli könyvek fametszet jellegét adja vissza. Van olyan történet ahol részletgazdagon, aprólékos vonalakkal meséli a történetet, miközben egy másiknál fekete-fehérre redukált fény-árnyék hatásokkal dolgozik. De még a humoros történeteknél is tudott letisztult vonalakkal humort teremteni és tónusozással is képes volt ilyen hatásra.

Ezért a változatos grafikai elbeszélési formáért gondolom én azt, hogy Korcsmáros Pál igazi műfaja a képregény volt, tökéletes egymásra találása ez egy grafikusművésznek és egy ábrázolási formának. Természetesen Sebők Imre és Zórád Ernő is fantasztikus életművet hagytak maguk után, számtalan kiváló képregényt, amelyek mind a magyar képregénykultúra grafikai gyöngyszemeinek tekinthetőek. De ők mindketten, mint grafikusművészek csöppentek a képregényrajzolásba és ahogy Zórád Ernő mondta, megpróbáltak „gúzsba kötve táncolni” Grafikai képességeiket beleszorítani a képkockák keretei közé. Ez nehéz feladat egy szárnyaló fantáziájú grafikusművésznek. Korcsmáros Pál pedig velük ellentétben tobzódott a képregény műfajának eszközeivel teli grafikai világban. Fantasztikus alkotásokat hoztak létre mind a hárman. Csak köszönettel tartozunk nekik.

Amikor hetente kétmillió ember olvashatott képregényt Magyarországon

Általános iskolás koromban minden héten elolvastam a Pajtás című úttörő újság legfrissebb számát. Menetrendszerűen érkezett a "pajtásfelelős" és hozta az újságot. Első dolgunk mindig a képregények elolvasása volt. A 32 oldalas újság általában három oldal képregényt tartalmazott. Legtöbbször volt benne a francia Pif Gadget-ből átvett Pif, vagy Pifu történet, valamint a Dargay Attila által rajzolt Kajla kutya. Egyszerre két kalandos képregény is futott a lapban, amelyeket Zórád Ernő rajzolt, lavírozott tus technikával. Hazafias, hősies szellemiségű, nevelő célzatú történetek voltak, jelentős részben önálló írói munkák, de akadtak irodalmi művek adaptációi is. 1969 és 1974 között Zórád Ernő legszebb rajzaihoz és a legizgalmasabb történeteihez volt szerencsém. Az indiánok földjén, Az ördögfióka, Az Orion 8 kalandjai és a többi korabeli történet mély nyomot hagyott bennem. Én leginkább a képregények miatt vártam minden héten az újságot.  Voltunk többen, akik vigyáztunk rá és elraktuk a táskába, de a legtöbben összetekerték, mert a szünetben jókat lehetett vele verekedni. Puha volt, nem okozott fájdalmat, de kötekedésre kiválóan alkalmas volt, jól fejbe lehetett vele vágni a másikat. Rendszeresen jött a "pajtásfelelős" iskolatársunk, hozta az újabb számot és beszedte a "pajtáspénzt". Jól kiépített terjesztési rendszer volt, a "pajtásfelelős" közvetlenül a helyi postahivatalból hozta el az újságokat, pont annyit amennyire igény volt, ezáltal eladatlan példány sem nagyon maradt. A "pajtásfelelős" jutalékot kapott az eladott példányok után, amiből neki egy ingyen példány és némi jövedelme származott. A lapot a Magyar Úttörők Országos Szövetsége adta ki. Ezekben az években a Pajtás 250 000 példányban jelent meg hetente és remittendával (eladatlan példánnyal) alig lehetett számolni.

              

Az utcánkban lakó idősebb barátaim középiskolások voltak, akik ezáltal a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) tagjai lehettek, amelynek a hivatalos lapja a Magyar Ifjúság volt. Ez a lap is közölt minden héten képregényt, általában egy oldal terjedelemben. Ebben is Zórád Ernő rajzolta a történeteket. Lényegesen nagyobb méretben és gyönyörű fekete-fehér vonalas rajzokkal. A házunkban még meg voltak a Feri bátyám által évekkel korábban vásárolt példányok is, amelyekben Sebők Imre rajzai voltak. A legtöbb középiskolában az osztályközösségeknek, vagy a KISZ alapszervezetnek kötelezővé tették a lap vásárlását, egy meghatározott példányban.  De volt, ahol csak kötelezően ajánlották és akadt olyan iskola is, ahol nem vették ilyen szigorúan az előfizetési kötelezettséget. Ez a korosztály már lazábban kezelte a lap megvásárlását. Ennek a lapnak is volt felelőse, aki igyekezett eleget tenni a KISZ értékesítési követelményeinek. A Magyar Ifjúság hetente szintén 250 000 példányban jelent meg.

De volt a tőlem fiatalabbaknak, az alsó tagozatosoknak is újságjuk. Ők a kisdobosok voltak, kék nyakkendővel a nyakukban és a Kisdobos című újsággal a kezükben. Havonta jelent meg a lap és általában egy-két oldal képregényt közöltek benne. Évekkel korábban ezt a lapot vásárolták nekem a szüleim és én még őrizgettem egy ideig. Erre az időszakra nem emlékszem úgy, mintha nyomott hagyott volna bennem, de tény, hogy havonta ez a lap is 250 000 példányban jelent meg.

Napilapokat a szüleimnél és a szomszédoknál láttam, nekem nyilvánvalóan ekkor még nem keltette fel az érdeklődésemet a nagy formátumú, rengeteg szöveggel teli újság. Ma már tudom, hogy az akkori napilapok közül a Népszava közölt naponta négy-öt képkockából álló képregényeket, amit azokban az években Sebők Imre rajzolt. Ekkoriban minden sajtótermék állami kézben volt és valamilyen politikai vagy társadalmi szervezethez tartozott. A Népszava a szakszervezetek lapja volt. Minden politikai szervezetnek presztízs kérdést jelentett, hogy az általa kiadott sajtóterméket milyen példányszámban tudja értékesíteni. Látható volt a gyermekszervezeteknél hogy precízen megszervezték az előfizetéseket, ezért csak néhány százalékos remittendával  kellett számolniuk. Konkurenciája egyik újságnak sem volt. A hiány, illetve tervgazdálkodás nem engedhette meg magának, hogy a kinyomtatott újságot bezúzzák. Ezért mindenből annyit nyomtattak, amit biztosan el is lehetett adni. A szakszervezet is mozgósította a tagságát, hogy a szakszervezeti tagdíj mellett a tagok, a Népszavára is fizessenek elő. Naponta átlagosan 280 000 példányban jelent meg a lap.

Na és a mindenek felett álló Füles, a szórakoztató rejtvény magazin, ami pártokon, társadalmi szervezeteken átívelve játékosan, rejtvényeken, ismeretterjesztő írásokon keresztül oktatta az olvasóit. Ez volt az a szelep, ahol mindent lehetett közölni, ami elterelte az emberek figyelmét a napi politikáról. Hagy szórakozzanak, fejtsenek rejtvényeket, oldjanak meg érdekes feladatokat, de ne politizáljanak. Ez volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Tájékoztatási Hivatalának az utasítása, mesélte el egy alkalommal Tiszai László a Füles hetvenes évekbeli főszerkesztője, amikor 2007-ben Budapesten a Comic Szocialista álruhában című könyvem bemutatóján megtisztelt a jelenlétével.

Ebbe a szórakoztatási formába belefért a képregény is. Úgy gondolták, hogy ezzel a könnyen fogyasztható, látványos és dinamikus sajtóműfajjal olvasókat lehet a lapokhoz csábítani. A Füles esetében ez valóban működhetett is, hiszen sokan valóban csak a képregényekért vásárolták a lapot, miközben a rejtvényfejtők is akarva, akaratlanul  elolvasták a benne szereplő képregényeket. Hetente több mint 600 000 példányban jelent meg a lap. A hetvenes évek elején egyszerre kettő, vagy három képregény is futott a lapban 3-3 vagy 2-2 oldalon. A 32 oldalas lapból 6 oldal képregény volt, leginkább Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor munkái, de már megjelentek a francia képregények is mint pl.  a Bob Malard.

Képes Újság címmel falusi hetilapot indított a Hazafias Népfront is, amely szintén közölt képregényeket egy oldal terjedelemben. Ebben a nagy formátumú lapban leginkább Korcsmáros Pál színes, festett képregényei jelentek meg. De volt benne négy képkockából álló képsorozat is. A Képes Újság hetente 420 000 példányban jelent meg.

Akkor számoljunk egy kicsit. A tíz év alattiak havonta legalább egy oldal képregényt olvashattak a Kisdobosban. A tíz-tizennégy évesek a Pajtás című újságban hetente három oldal képregényt kaptak. A tizennégy év felettiek a Magyar Ifjúság című lapban egy oldal képregényhez jutottak hetente. A tizennyolc év felettiek a Fülesből hetente hat oldal, a Képes Újságból egy oldal, a Népszavából naponta egy folytatást, hetente hét oldal (képcsík) képregényt olvashattak. Hatéves kortól nyolcvanéves korig, mindenki kapott képregényt minden héten. Egy héten közel húsz oldal oldal képregény jelent meg, leginkább hetilapokban. Önálló képregényújság pedig nem volt. Ha feltételezzük hogy minden újságot csak egy ember olvasott el (családon belül egy újságot általában ketten, hárman is elolvasnak) és a terjesztési szervezettség folytán kevés remittendával számolunk, akkor Magyarországon az 1970-es évek elején hetente kétmillió ember olvashatott képregényt. (Kisdobos 250 000, Pajtás 250 000, Magyar Ifjúság 250 000, Füles 600 000, Képes Újság 420 000 példány. Ezen kívül jelent még meg képregény a Lobogó, Képes Nyelvmester, Ludas Matyi, Szabad Föld stb. újságokban is.) Természetesen lehet elmélkedni azon, hogy ki hányféle újságot olvasott, elolvasták-e valójában a képregényeket, mekkora volt a valóságban a remittenda, de a nagyságrend mindenképpen elképesztő. Ez a szám természetesen nem azt jelenti hogy ennyi képregény olvasó lett volna, hanem azt hogy ennyi ember kezébe került képregény, sokszor akarata ellenére is. A hetvenes években a képregény természetes része volt az újságoknak. Nem kapott nagy jelentőséget, észrevétlenül egy-két oldal terjedelemben, mint a karikatúrák, rejtvények, vagy egyéb rovatok, beépültek a lapok szerkezetébe. A képregények rajzolóinak egy része szívesen készített ilyen rajzsorozatokat, mások kevésbé szerették. Fáradtságos időrabló munkának tekintették, de viszonylag jól megfizették. Többeknek munkaköri kötelessége is volt. A szerkesztőségekbe érkező olvasói levelekből és a közönség találkozókon elhangzottakból tudni lehetett, hogy a képregényeket szeretik és igénylik az olvasók, de csak a nyolcvanas évek elejére jutottak el a kiadók oda, hogy ebből üzletet csináljanak. Ez már egy másik történet.