Loana királynő titokzatos tüze és képes, regényes emlékek!

„Jó lesz ez még valamire!” Ezzel a jelszóval rakosgatok félre mindent, amire pillanatnyilag nincs szükségem, de sajnálom kidobni. Amióta családi házban lakom, amihez még melléképületek is tartoznak, helyem is volt a lomok elhelyezésére. Ha szükségem volt valamire és nem találtam ­- pedig tudom, hogy olyan helyre tettem, ahol biztosan meglesz ­- felsóhajtottam és kijelentettem, a felesleges holmiktól meg kell már végre szabadulni, itt az ideje a lomtalanításnak.

Ezen a nyáron úgy éreztem, eljött az idő.  Eldöntöttem hol kezdem, merre fogok haladni. A szemmel látható hulladékokkal, gyűrött dobozokkal, valóban felesleges papírkötegekkel, üres műanyag és üvegflakonokkal hamar végeztem. Előkerültek a használaton kívüli számítástechnikai eszközök. Itt már volt némi szívfájdalmam. Kérdezősködtem, mit lehet tenni velük. Érnek e még valakinek valamit ezek az eszközök. Kuka! Ez volt mindenkitől az egyértelmű válasz. Hajlékony és merev lemezek tucatjai kerültek elő, a rájuk írt szövegekből sejtettem miket tartalmazhatnak, de a megnyitásukra részben eszköz, részben szoftver hiányában nem volt mód. Kaptam ötleteket, hogyan lehetne esetleg mégis kicsikarni belőlük információt, de úgy ítéltem meg a befektetett energia és pénz egyáltalán nincs arányba a kinyerhető információval. Más volt a helyzet azzal a két láda VHS videó kazettával, amelyek szintén évek óta porosodtak, és amelyekkel már korábban is szemezgettem, mivel emlékeim szerint ritka felvételek is voltak rajtuk. Ezeket gondosan félreraktam, mivel van mód a digitalizálásukra. Egy későbbi időpontban majd kiválogatom, és a számomra fontos felvételeket átmásolom. Majd az elmúlt évtizedek korszakalkotó adathordozói is a hulladékudvarban végzik.

Harminc év távlatából megítélve a rajzaimat, nem is tűnnek olyan rossznak. De a nyolcvanas években elérni, hogy közöljék is azokat, reménytelen vállalkozás volt. A komoly lapoknál a képregények rajzi színvonalát Zórád Ernőhöz, Sebők Imréhez mérték. Az ő munkáikkal kellett felvenni a versenyt. Gyengébb színvonalú lapoknál adódtak lehetőségek, amihez fiatalos gőggel, mi nem adtuk a nevünket.

Előkerültek a rajzgyűjtők. Több mappában a Kanadában élő Fujkin István barátom megőrzésre nálam hagyott eredeti rajzaival, amelyeket legutóbb 2017 nyarán válogatott át, amikor meglátogatott és a legszükségesebb dolgait magával vitte és már is selejtezett akkor egy adagot. Egy újabb tárolóban képregényes és rajzfilmes plakátok sokasága, eredeti rajzfilmes cell-lapokra festett rajzok. Előkerültek a saját rajzaim is. Középiskolás korom első komolyabb próbálkozásai, majd a főiskolai tanulmányrajzok sokasága. Valamint a képregényeim. Én magam is elcsodálkoztam, mennyi képregényoldalt rajzoltam és festettem meg, amelyeket akkoriban nem tartottam megjelenésre alkalmasnak. De nem is volt hol megjelentetni azokban a nyolcvanas években. Ekkor már lelassult a rendrakás. Egymást követően jöttek elő az emlékek. Melyiket, mikor, kinek a biztatására készítettem, kikkel tárgyaltam az esetleges megjelenésükről, kiknek mutattam meg és miért kerültek talán örökre a mappákba.

Ez csak látszólag papírhulladék. Rendszerezés és némi restaurálás után bekötve, lassan teljessé válik a hazai sajtóban megjelent képregények gyűjteménye. A fontosabb újságoknál a lapszámok kerülnek bekötésre, más esetekben a kivágott képregények.

A fiókokból, dobozokból ősrégi képregények, képes folyóiratok kerültek lapozásra. Ezek a „szalonképtelen” folyóiratok, amelyek állaguknál, rendszertelenségüknél fogva, nem kerülhettek a dolgozószobám bekötött vagy szépen rendszerezett képregényei közé. Várták, hogy egyszer rendet tegyek közöttük, kijegyzeteljem, rendszerezzem őket.

Ekkor eszembe jutott Umberto Ecco: Loana királynő titokzatos tüze című könyvének részleges amnéziában szenvedő főhőse, aki visszatér a szülői házba, hogy a régi környezet segítsen emlékezetének visszatérésében. Kutakodik a ház padlásán, majd a kápolnában, ahonnan előkerülnek a ponyvaregények, magazinok és a gyűröttre olvasott képregények. „A kápolna polcain gyerekkorom képregényújságjai és füzetei sorakoztak bekötetlenül, de stószonként szépen elrendezve. Ez bizony nem a nagyapám holmija volt, a dátumozás pedig 1936-tal kezdődött, és 1945 körül ért véget.

Giannival beszélgetve gondoltam már rá, hogy nagypapa, régimódi ember lévén, jobban szerethette, ha Salgarit vagy Dumas-t olvasok. Így hát, hogy a képzeletem is megkapja, ami jár neki, kívül rekesztettem minden ilyesmit a látókörén. De mivel egyes kiadványok 1936-ból, vagyis iskolás korom előttről kelteződtek, nyilvánvaló, hogy ezeket más kellett hogy megvegye nekem. Talán még össze is zördült emiatt nagyapa a szüleimmel – „miért engeditek, hogy ezt a szemetet olvassa?” -, de ők rám hagyták, hiszen részben ugyanezeket a dolgokat olvasták kisgyerekként ők is.” Umberto Ecco: Loana királynő titokzatos tüze. Képes regény (Ford. Barna Imre, Európa Könyvkiadó, 2007) Különösen kedves számomra ez a mű, mivel 2007-ben, amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég írójaként Budapestre látogatott, szerencsém volt találkozni vele és dedikálta számomra a frissen megjelent Loana királynő titokzatos tüze című könyvét. Egy este aztán újra elővettem a könyvet és némileg rendszertelenül, bele-bele olvastam. Magával ragadott, akárcsak az első olvasásakor.

Folytattam a rendrakást. Miközben lapozgattam az elsárgult oldalakat, engem is hasonló érzések kerítettek a hatalmukba, mint a regény főhősét. Felrémlett, hogyan kerültek hozzám ezek az újságok annak idején. Voltak a Pajtásban, a Fülesben olyan képregények, amelyekre pontosan emlékeztem. Tudom, hogy nagy hatással volt rám a Vasfejű című történet és a Bob Malard karakterének utánzása vezetett a képregények rajzolásához. Számtalan emlék és élmény. Talán tizenkét éves koromtól foglalkoztat a képregény és húsz éves korom óta érdekel a története és a készítésének a technikája. Harmincnyolc éve foglalkozom komolyan a képregénnyel, annak nemzetközi és magyarországi történetével. Először 1991-ben Szuperhősök Magyarországon címmel írtam könyvet a képregény hazai történetéről. Ezt követően 2007-ben Comics szocialista álruhában címmel a kezdetektől a rendszerváltásig mutattam be a magyarországi képregénytörténetet. A rendszerváltás utáni korszaktól napjainkig Pókember-generáció című könyvemben írtam, ami 2017-ben jelent meg. Annak ellenére, hogy a két utóbbi kötet három, illetve négyszáz oldalas, számtalan információ, történet kimaradt. Hátra van egy részletes, elemző kötet megírása, ahol már kevesebb kép kerül a könyvekbe.

De itt van egy sor személyes élmény előttem. Nem csak kutattam a képregény történetét, hanem aktív részese is voltam az elmúlt évtizedek képregénykiadásának. A rajzoláson túl megjelentettem képregénymagazint és számos önálló kötetet is. Ezekhez is érdekes történetek kapcsolódnak. 

Az évtizedek óta féltve őrzött magnókazetták, rajta rengeteg érdekes beszélgetés Zórád Ernővel, Cs. Horváth Tiborral, Kuczka Péterrel és még sok  érdekes emberrel. Digitalizálásukat elkezdtem, de a java még hátra van.

Itt van előttem egy fióknyi magnókazetta, amelyeket az elmúlt évtizedekben készítettem a képregény világának különböző szereplőivel. Mind digitalizásra vár. Belehallgatok némelyikbe. Hallom Cs. Horváth Tibor érces hangját, ahogy elmeséli mikor, miért foglalkozott képregényírással, Zórád Ernő néhol indulatos történeteit. Ezek mind személyes élmények, amelyeknek ebben a formában nincs helyük egy képregénytörténeti könyvben, de önmagukban nagyon érdekes sztorik.

Lassan megfogalmazódik bennem az a gondolat, hogy az én privát, képregényekhez kapcsolódó emlékeimet leírjam és megosszam barátaimmal, ismerőseimmel és ennek a különös elbeszélési formának, a képregénynek a kedvelőivel. Arra gondoltam, hogy blog formájában, időmtől függően, és ahogy haladok a rendrakással, közzéteszem az egyes kiadványokhoz, fotókhoz, filmekhez, hangfelvételekhez kapcsolódó történeteket. Némi kutatómunkával igyekszem pontosítani az információkat. Ez az én privát képregény-történelmem lesz, számtalan emlékből, élményből táplálkozva, sokszor talán szubjektív módon megítélve a történteket.