Orosz nyelven indult a magyar képregény az ötvenes években

 

Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor nagy kalandja

Gugi Sándor, Cs. Horváth Tibor és Kertész Sándor. (Sváb József rajza)

Általános iskolás koromban a papírgyűjtések alkalmával beszerzett, képregényeket közlő újságokból szedtem össze az első képregény gyűjteményemet. Kitépkedtem az újságokból a képregény oldalakat, ami nem minden esetben sikerült tökéletesen, de ez akkoriban még nem zavart. Hazavittem őket és szépen, óvatosan Technokol Rapid ragasztóval összeragasztottam a lapokat. Sokszor elolvastam, lapozgattam az általam készített kis füzetkéket és egyre inkább feltűnt, hogy ha végigolvasom a történeteket, alig nézek a képekre, mert a képregény szövegét folyamatosan lehet olvasni, a leírtak alapján követhető a történet, és szinte nincs is szükség a rajzokra. Miután végigfutottam a sztorin, újra kezdtem a képregényt és most már csak a képeket figyeltem, a rajzokat csodáltam. Így nőttem fel, hogy a képregény, az ilyen. Dupla történetmesélés. A szöveg és a rajz egymástól függetlenül mesél. Már főiskolai hallgató voltam, amikor felfedeztem, hogy Debrecenben az Alföldi Nyomdából rendszeresen kerülnek az antikváriumokba idegen nyelvű, nyugati piacra gyártott képregények. Ekkor láttam először igazi szuperhősöket és a francia, olasz képregényalkotók munkáit. Új megvilágítást kapott számomra a képregény. Felismertem, hogy amit addig Magyarországon láttam, amin felnőttem, az a „valódi” képregénynek egy, sajátosan magyar változata. Harminc éven keresztül nagyrészt csak ilyen képregények jelenhettek meg idehaza, mert a szocialista kultúrpolitika, féltette a fejlődő magyar fiatalok szellemi fejlődését és igyekezett megóvni őket a nyugati „kultúrmocsoktól”, ahogy a képregényt a hatvanas-hetvenes években jellemezték. A nehezen megszerzett valutát pedig nem Superman képregények jogdíjaira szánták. Több száz képregény jelent meg ez alatt a harminc év alatt, amelyeknek a jelentős részét, Cs. Horváth Tibor írta. Huszonéves főiskolás fejjel, a nyugati képregények ismeretében már úgy ítéltem meg, hogy a magyar képregények legnagyobb hibája a túlinformáltság. Ezt a megállapításomat Zórád Ernő is megerősítette, amikor elmesélte, hogyan készültek idehaza évtizedeken keresztül a képregények. A leírt forgatókönyvön kívül Cs. Horváth Tibor a képregény kockába kerülő szöveget is előre kinyomtatta és odaadta a rajzolónak, hogy azt ragasszák majd be a képkockákba. Zórád erre mondta, hogy ha minden szöveget, amit megkap, beragaszt a képkockába, akkor azt nézi, hogy a maradék helyre milyen jóga- mozdulatokkal tud még valamit rajzolni. Amikor Zórád ösztönzésére elhatároztam, hogy megírom a magyar képregény történetét, Zórád beajánlott Cs. Horváth Tiborhoz, hogy segítsen a munkámban. Úgy gondoltam, ha egyszer majd megismerkedem vele, elmondom a véleményem a magyar képregényről, ezen belül az ő munkájáról is. De ebből nem lett semmi. Egy rendkívül barátságos kedves ember fogadott, aki még azelőtt elmondta képregényírói ars poetikáját, mielőtt megkérdeztem volna. Írói ambícióit igyekezett kiélni az irodalmi művek átköltésével, és mint elmondta, az eredeti író stílusát próbálta átültetni a képregény szövegébe. Megértettem a szándékát, de nem értettem vele egyet. Erről azonban soha nem volt alkalmunk beszélgetni. Amikor egy évvel később egy képregény konferencián mások vitatkoztak vele, az bizony kínosra sikerült. Én éppen a Bálint György Újságíró Iskolában képszerkesztőnek tanultam 1984-ben, amikor elkezdtük a beszélgetéseinket. Rögtön az elején kiderült, hogy ugyanaz a szakmánk, ő is képszerkesztőként dolgozott 1950-től a Művelődési Minisztérium Oktatási osztályán és több pedagógiai lap tördelőszerkesztő feladatát látta el. A mesterségét a szakma két nagy öregjétől tanulta, Radics Vilmostól és Ritter Aladártól. Nekem már csak a két legenda remek szakkönyve jutott, de személyesen már nem ismerhettem őket. De ez a közös pont jó alkalmat adott, hogy kibeszéljük a szakma rejtelmeit. Ezekben az években még alapnak számított, hogy csak az lehet jó tördelőszerkesztő, aki újságot is tud írni. Amikor felvettek a Kelet-Magyarország című napilaphoz, hogy grafikus, tördelőszerkesztő legyek, az első napon majdnem felmondtam. A főszerkesztőm ugyanis közölte, hogy a belpolitikai rovatnál leszek újságíró gyakornok. Hogy akarok én majd tördelőszerkesztőként, szükség esetén belenyúlni tapasztalt újságírók írásaiba, ha én magam nem tudok újságot írni. Ezen az úton Tibor is végigment, megtanult újságot írni és mivel jó esztétikai, grafikai érzéke volt, megtanulta a képszerkesztést. Az ötvenes években Cs. Horvát Tibor - aki akkor még Horváth Tibor volt, a Cs. (Csepreghy) csak 1956 után került a neve elé, mivel a szakmában már volt egy Horváth Tibor nevű újságíró - még nem ismerte a képregényeket és nem is érdekelte ez az elbeszélési forma. Egy Gugi Sándor nevű grafikus irányította a figyelmét a képregényre, aki az egyik Cs. Horváth által tördelt újságnak, a Po Sztrane Szovetov című lapnak készített illusztrációkat. Gugi, aki eredetileg rajztanár volt és a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított, majd az Árpád Gimnáziumban igazgató helyettes lett, beosztásánál fogva gyakran járt az Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumba. Ottani kapcsolatai révén kezdett oktatási anyagokat illusztrálni, és kapcsolatba került több újság szerkesztőjével. 

Guginak a  birtokába jutott néhány példány az angol nyelvű Classics Illustrated című képregénysorozatból, amelyek klasszikusnak számító irodalmi műveket dolgoztak fel képregény formában. Az 1941-ben indult sorozat első számában A három testőr rajzos változata, majd az Ivanhoe és A Monte Cristo grófja került kiadásra. Gugi zseniálisnak tartotta a sorozatot, amelynek az eredeti szándéka az irodalom népszerűsítése és megszerettetése volt a fiatalok körében. Az ötvenes évek elején politikai célkitűzés volt, hogy a magyar nép, olvasó néppé váljon, olvasva és tanulva építse a szocializmust. (Révai) Gugi úgy gondolta, hogy ebbe a politikai célkitűzésbe a képregény is helyet kaphat, ha az, az irodalom népszerűsítését szolgálja.  1954-ben erről sokszor beszélgettek Cs. Horváth Tiborral, miközben lapozgatták a Classics Illustrated példányait. Ismerték a francia Camera 34, valamint a Vaillant képregény magazinokat is és irigykedve csodálták a benne szereplő rajzos történeteket. Erről Gugi Sándor özvegyével, az azóta elhunyt Ágnes asszonnyal beszélgettünk, aki a pincéje takarításakor megajándékozott néhány doboz régi újsággal, ami között ott voltak az említett lapok. De nem sok esélyt adtak egy ilyen képes elbeszélési forma megjelenésének az akkori amerikaellenes hangulatban, amikor minden gyanús volt, ami Amerikához kapcsolódott. 

Gugi nagyon jól idomult az új szocialista berendezkedéshez és még ebben az évben 4-5 képkockás képaláírásos képsorokat kezdett készíteni a Tanácsok Lapja című újságnak, amelyekben Talál Tamás kalandjain keresztül hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszély fenyegeti a szocializmus fejlődését. Volt ahol a síkos útra, máshol a szemetes utcára, és akadt, ahol a tejgyárból terjengő bűzre hívta fel a figyelmet. Ezek a négy képkockából álló történetek a szégyenpad szerepét töltötték be a Tanácsok Lapjában. Tökéletesen illettek az ötvenes évek politikai közhangulatába. Cs. Horváth Tibor úgy gondolta, hogy a Szovjetunióhoz kapcsolódó lapoknál kell először felajánlani az ötletet, mert ha ott elfogadják, akkor erre hivatkozva könnyebb lesz más szerkesztőségnél is szerencsét próbálni. Egyrészt adott volt a saját Po Sztrane Szovetov szerkesztősége, ahol az orosz nyelvtanulást kívánták előre mozdítani orosz nyelven, magyar szószedettel. Így fordulhatott elő hogy Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor első képaláírásos képregénye Jules Verne regénye alapján, orosz nyelven jelent meg, Gyeti kapitana Granta (Grant kapitány gyermekei) címmel, 1955 augusztusában tíz folytatásban, szóbuborékok nélkül, lavírozott tus technikával. 

Már ez az első megjelenés előre vetítette az irodalmi művek képregény adaptációjának ellentmondásosságát. Jules Verne regénye például egy 1955-ös kiadásban 652 oldal. A Po Sztrane Szovetovban megjelent képaláírásos történet 10 oldal, oldalanként 8-9 képkockával. Összesen 86 rajz, amelynek mindegyikében bőséges leíró szöveg olvasható. Nyilvánvaló hogy az eredeti regénynek mindössze egy képes szinopszisa, tartalmi ismertetője a képtörténet és semmilyen formában nem vethető össze az eredeti művel. Ezt a zanzásítást Cs. Horváth Tiborék is úgy kommunikálták a szerkesztőségek felé, hogy eszük ágában sincs pótolni az eredeti irodalmi művet, mindössze annak rövid képes ismertetőjével az érdeklődés felkeltése a szándékuk. Ezt követően elmentek a Szabadságharcos című folyóirat szerkesztőségébe, amely a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség hetilapja volt és ott is sikerrel jártak. 

1955 végén, egymás utáni három számában egy oldalas képtörténetekkel kísérleteztek, igazi szovjet hősökkel a főszerepben. „Zalka Máté „Lovaskaland rádióval” című novellája a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő polgárháború egyik hősi epizódját idézi fel” - írták a történet fejlécében. A második egy oldalas történet egy repülőgépen játszódó kémtörténet volt, amiben ugyancsak győz a hős szovjet katona.  „Eredeti feljegyzések alapján” készült a harmadik egyoldalas történet, amely egy partizán hőstettét meséli el. Ezzel a Cs. Horváth, Gugi páros letette a névjegyét, nem kell félni a képregénytől, tudja az dicsőíteni a győztes szovjet hadsereget. Ezt követően a Szabadságharcos című lap átalakult hetilappá és 1955. november 15-től a „harcos” kifejezést eltávolították a címéből és csak egyszerűen Szabadság néven jelent meg tovább. A Szabadságharcos utolsó számában hosszan ecsetelték, milyen lesz a folytatás és itt már a képregényre is felhívták a figyelmet. „A lap változatos tartalmát hétről hétre izgalmas, folytatásos képregény gazdagítja.” A lap főszerkesztője Hajduska István az Iparművészeti Főiskolán grafikát és kirakatrendezést tanult. Eleinte grafikusként is dolgozott és a II. világháború után lett újságíró. Több lapnak is írt és 1955-től lett a Szabadság főszerkesztője. Nem állt tőle távol a képregényes elbeszélési forma, ezért felvállalta, hogy közölni fogja a rajzokat. 

Így lehetőség nyílt arra, hogy a szocializmusban elinduljon a képregények készítése, de csak óvatosan. A szerkesztőségben közös megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy ne legyenek szóbuborékok a képkockákban, mert még azt hinnék a minisztériumban, hogy valami amerikanizmus került a szovjet típusú lapba.  Természetesen orosz író, L. Sejnyin regénye alapján a Veszélyes küldetés címmel készítettek képregényt, hasonlóan az előzőkhöz, de itt már folytatásokban. Ez egy szovjet kémtörténet volt, tíz oldalon elbeszélve. Az utolsó lap alján már közölték, hogy a következő képregény A császár vére lesz, amit azonban már Korcsmáros Pál rajzolt. Cs. Horváth Tibor a beszélgetéseink során úgy emlékezett, hogy Korcsmáros Pált a Béke és Szabadság szerkesztőségében ismerhette meg. Korcsmáros ekkor már otthonosan mozgott a szerkesztőségekben és karikatúrái több helyen is megjelentek. A Béke és Szabadság pedig már rövid karikatúra képtörténeteit is közölte. Hasonlóan Gugi Sándor Tanácsok Lapjában megjelent képsorozataihoz, Korcsmáros Pál is készített már 1954-ben képtörténetet Páncél Lajos szövegére a Szabad Ifjúság című folyóirat számára. De kétségtelen tény, hogy az igazi áttörést Cs. Horváth Tiborral történő együttműködése hozta. Cs. Horváth Tibor jó kapcsolatban volt a Magyar Szovjet Baráti Társaság, Új világ című lapjának főszerkesztőjével, Sarló Sándorral is. Megkereste a képregényes ötlettel, aki igent mondott az ajánlatra. 

Hová lett Iljin címmel egy tudományos fantasztikus történetet találtak ki közösen Gugi Sándorral, V. Szavcsenko novellájának felhasználásával. Az Új Világ nyitott volt a képtörténetek közlésére, de ragaszkodtak ahhoz, hogy csak irodalmi művek alapján készüljön a képregény. A második sorozat is szovjet szerzői mű volt, Leonyid Szolovjov, A csendháborító. Az ötletet talán az is adhatta, hogy a francia Vaillant képregény magazinban már ekkor jó ideje futott egy Nasredin Hodja képregény, aminek a főszereplője hasonlóságot mutat a Gugi által rajzolt karakterrel. A függőleges elrendezésű képtörténet 1956. október 4-én indult és a harmadik folytatással október 18-án félbe is szakadt, mivel a forradalom kitörése miatt a következő héten már nem jelent meg a lap. 

A Szabadság című lapnál továbbra is Korcsmáros Pállal dolgozott Cs. Horváth Tibor. A császár vére című történet után - amelyet Mikszáth Kálmán, Visszatérünk című regénye alapján készítettek három oldalon – Laffitte, Kilenc testvér című regényének átdolgozása követte Párizs visszaüt címmel négy oldalon. Két hosszabb történet következett. Csukovszkij, Kockás kabát tizenegy oldalon és a Noszlopy Gáspár tizennyolc oldalon Gyöngyössy  István regénye alapján. Ezt követően a British Counciltől egy gyönyörű színes filmet kaptak arról, hogyan mászták meg angol hegymászók a világ legmagasabb hegycsúcsát. Az izgalmas, látványos film a Hillary-féle 1953. évi Mount Everest-expedícióról jó képregény témának tűnt. Ekkor még minden képregény úgy készült, hogy Cs. Horváth Tibor még be sem fejezte a forgatókönyv írását, amikor már elkezdődött a képregény elejének a közlése, és a rajzoló hétről hétre adta le az újabb oldalt a szerkesztőségnek. Cs. Horváth is érezte, nehéz fába vágták a fejszét, mert ami filmben jól működött, képregényben nehezen kivitelezhető. Korcsmáros Pál is kérdezte, mi fog történni, mert ezek a hegymászók csak mennek a hóban, mennek a hóban, és ezt már képtelenség normálisan megrajzolni. Október 23-én azonban kitört a forradalom és az Új Világhoz hasonlóan a Szabadság sem jelent meg. Korcsmáros Pál megkönnyebbülhetett, mert így a történet félbeszakadt, nem kellett tovább rajzolni a fehér papírra a fehér havat. 

A félbemaradt történetek közül a Csendháborítót újra rajzoltatta Cs. Horváth Tibor 1957-ben egy új rajzolóval Sebők Imrével, de az eddigiektől eltérően már szabályos, szóbuborékos képregény formájában. 1957-től egy csapásra megváltozott a megkezdett magyar képregényirányzat. De ennek az oka már egy másik történet.

Véres küzdelem Rahan miatt!

Ahogy visszaszámolok, hatodik osztályos általános iskolai tanuló lehettem, amikor az egyik osztálytársam egy Pif magazint hozott az iskolába. Csodájára jártunk. Addig csak a Pajtás újságban megjelent képregényeket láttam és elvétve a Füles képregényeibe is belebotlottam. Pif kalandjait már ismertem és szerettem a Pajtásból. Gyakran próbáltam lerajzolni a karaktert, de elnyújtott kör alapú fejformája mindig feladta a leckét és egy idő után már inkább idegesített, mintsem örömöt okozott volna a rajzolása. De a francia nyelvű Pif magazinban volt Fekete Farkas, Tulipános Fanfan, Artur a kis szellem és Rahan. Az én Zórád-képregényekhez szokott szememnek valóságos csoda volt ez a fekete-fehér rajzvilág. Zórádot nem tudtam másolni, mert az ő rajzai lavírozott tus technikával készültek és ahhoz meg kellett volna tanulnom festeni. Arra pedig akkor még nagyon nem fűlött a fogam. De ez a Rahan, a tiszta vonalvezetésével, magával ragadott.

Ez volt az a történet, amelyik annyira lázba hozott és amelyhez foghatót előtte soha nem láttam. Ma már begyűjtöttem a történetek nagy részét, magyar nyelven. Valójában tizenéveseknek való történetek, de én mind a mai napig élvezettel forgatom és csodálom André Chéret rajzait.

Na és a történet. Rahan kése beleesett egy szakadékba, amiért lemászott, hogy kihozza onnan. Ott azonban egy óriási pókot talál, akivel meg kell küzdenie, hogy hozzáférjen a késéhez. Őrület. Micsoda küzdelem, Micsoda rajzok. Szünetben elkértem az újságot, hagy legyen nálam egy kis ideig, hogy alaposan áttanulmányozhassam. Nem bírtam magammal. Órán, a pad alatt, szépen óvatosan elkezdtem nézegetni. Nem sokáig tehettem, mert a tanárom észrevette, és egy nyakleves kíséretével közölte, végleg búcsút mondhatok a képregénymagazinnak és egyébként sem ilyen szemetet kellene nézegetnem. A következő szünetben elszabadult a pokol. Aki hozta az újságot, nekem esett, hogy ennyire béna nem lehetek. Minek adtam oda az újságot. Egymásnak feszültünk. Eleinte csak lökdösődtünk, majd annak rendje és módja szerint orrba vágtuk egymás.Mindkettőnknek eleredt a vér az orrából. Perceken belül az igazgatóiban találtuk magunkat. Hogy milyen büntetést kaptunk, arra nem emlékszem, de a tanítási nap végén, az osztálytársam visszakapta az újságot. Amikor hazamentem és elújságoltam mi történt, édesapám még egy nyaklevessel honorálta iskolai viselkedéskultúrámat. Miután megnyugodtak a kedélyek, elkezdtem  könyörögni édesanyámnak, hogy vegyen nekem egy ilyen képregényújságot, amely elengedhetetlen az én rajzi fejlődésemhez. Tudomásom szerint ezekben az években ez volt az egyetlen nyugati képregény-magazin ami postai forgalomban vagy utcai újságárusoknál kapható volt. A különlegessége még az volt, hogy fóliába volt csomagolva és összeszerelhető műanyag játékot (gadget) mellékeltek minden számhoz. A benne lévő rajzok fontosságán túl a legfontosabb érvem a vásárlás mellett az volt,hogy valójában nem csak újságot, hanem egy játékot is fogunk vásárolni. Kettő az egyben. 

Sikerült meggyőznöm édesanyámat, aki megvásárolta a Pif Gadget következő számát nekem. Gyorsan felszakítottam a műanyag tasakot, átlapoztam az újságot és egy világ dőlt össze bennem. Nem volt benne Rahan. Volt sok minden más, de Rahan nem. Ezt követően a barátaimmal heteken át figyeltük az újságosnál kitett magazint és valamelyikünk mindig vett egyet. De én a Rahanra vártam.  Elérkezett a pillanat, kezdődött a könyörgés újra. Ha ezt most nem vesszük meg, vége a rajzi karrieremnek. Megállok a fejlődésben. Megvettük. Rahan újra hatalmas vadállatokkal küzdött. És elkezdtem Rahant rajzolni. Mivel ez nem volt egyszerű feladat, megpróbáltam indigóval átmásolni egy-egy rajzot. Rajzoltam ceruzával, golyóstollal és a mérnöknek tanuló Gábor bátyámtól elcsent tustollal is. Sokáig őrizgettem ezeket a rajzokat, aztán elvesztek, mint annyi minden az ember gyermekkorából. Pénz hiányában csak elvétve sikerült egy-egy számot megvennem, majd egy dekorációs barátomtól kaptam egy köteggel. Fantasztikus volt. Napokig ültem felettük, lapozgattam és nem tudtam betelni a kiváló grafikákkal.

Akkoriban még semmit sem tudtam Rahanról és főleg nem a rajzolójáról. Eleve azt hittük, hogy ez Tarzan –mivel erről már hallottunk- csak a franciák Rahannak írják. Ez nyilvánvalóan hülyeség volt, de a környezetemben senkiről sem tudtam akkoriban, aki beszélt volna franciául. Próbáltuk a képek alapján megfejteni a történetet és azt hiszem, ez sikerült is. Igazi csemege volt a mi tizenéves fejünknek, sok-sok tanulsággal. A kőkorszakban játszódtak a történetek, amelyekben Rahan, a zord idők fia, a tűzhajú –ma már ezt is tudom- törzsének még maradt tagjait próbálta felkutatni és útja során izgalmas kalandokba keveredett. Gyerekeknek szóló tanulságos történetek voltak, sok természettudományos ismerettel. Évekkel később fedeztem fel, hogy a nagyobb könyvtárakban megtalálhatóak a Pif újságok. Több könyvtár bekötött formában őrizte a lapszámokat, de sok helyen erre már nem volt lehetőség, mert a gyerekek rongyosra „olvasták” és már alkalmatlan volt a bekötésre. A könyvtárosok mesélték,hogy a látogatók imádták az újságot annak ellenére, hogy szinte senki nem beszélt franciául. A képek nézegetéséből fantáziálták ki a történeteket.

Magyar nyelven először 1978-ban, a Pajtás újságban jelent meg. Januárban, az első számban egy oldalra lekicsinyítve, két oldal eredetileg színes történet fekete-fehérben, Küzdelem a horgascsőrűekkel címmel. Az újságot fényes, műnyomó papírra nyomták, rotációs nyomdatechnikával, ahol a színek rendszeresen elcsúsztak, ezért az oldalak sokszor szellemképesek, vagy elmosódottak  voltak. Nem volt túl szerencsés bemutatkozás. 

Értem én a feltételezhető szerkesztői elvet, miszerint a Rahan történetek nem nagyon élvezhetőek egy oldalas folytatásokban, de így viszont semmi nem érvényesült a történet grafikai értékeiből.

Ekkor már én sem Pajtást olvastam, ezért hidegen hagyott Rahan első magyarországi megjelenése. Mivel gyűjtöm a képregényeket, ezek a lapszámok is megvannak, de ezt a korszakot a Pajtás képregényközlési története szempontjából a lejtmenetnek tartom. Mindössze négy történet jelent meg ebben a lapban, majd egy év múlva 1979 novemberében a Pajtás Pif Magazinban, Küzdelem egy vízcsap miatt címmel már egy teljes történetet közöltek egyben, igaz még mindig fekete-fehérben. 1980 év végén az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (ILV) Kockás címmel elindította az első hazai képregénymagazint. Valójában ebben a lapban futotta be magyarországi karrierjét Rahan. 

Már az első számban megjelent, és több alkalommal a címlapon is szerepelt. A nyomdatechnika ennél a lapnál is hagyott kívánni valót maga után, de ez legalább egy fix pont volt a Rahan képregények rajongóinak. A Pajtás című újság évszakonként megjelentetett magazinjainak is rendszeres szereplője lett a Tűzhajú. A franciák később önálló kötetekben jelentették meg a sorozatot, aminek az érdekessége az, hogy Magyarországon, az Alföldi Nyomdában nyomtattak ebből három sorozatot is. Az innen kikerülő könyvek a Debreceni antikváriumokba kerültek, ahonnan a figura szerelmesei boldogan vásárolták a filléres kiadványokat. Közöttük én is, aki sok alkalommal csak azért utaztam át Nyíregyházáról Debrecenbe, hogy megnézzem milyen újdonságok készültek a már akkor is "hanyatló" kapitalista nyugati piac számára.Mivel az Alföldi Nyomda elsősorban könyvek gyártására rendezkedett be, ezért innen ragasztókötéses és kemény táblaborítású képregények tonna számra utaztak a francia, német és a skandináv piacra. Valóságos kincsesbánya volt ezekben az években Debrecen. Az antikváriumok, de még az élelmiszer üzletek is tele voltak szebbnél szebb képregényalbumokkal és zsebkönyvekkel. Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.

Amikor elindultak az interneten azok az oldalak, amelyek úgynevezett honosított képregényeket osztottak meg, az elsők között volt a Rahan magyarított változata. Jelenleg is több ilyen oldalon elérhetőek a Rahan fekete-fehér és színes változatai. Mivel ezek vélhetően engedély és jogdíj fizetése nélkül teszik közzé a külföldi képregényeket, sem nevüket, sem elérhetőségüket nem írom le. A képregénybörzéken már láttam magyar nyelvű, kemény-tábla kötésű vaskos gyűjteményes köteteket is, amelyeket előre rendelés alapján meglehetősen borsos áron lehet megszerezni. A sorozat és a főhős népszerűségét mi sem jellemzi jobban mint az, hogy a 2017-ben újraindult Kockás képregénymagazin első 2018. decemberi különszámának Rahan van a címlapján.  A benne szereplő 16 oldalas történetben a még gyerek Rahan ismerkedik a veszedelmeket rejtő külvilággal. A következő történet a Kockás tavaszi különszámában olvasható.

Rahanról szóló írásom apropóját az adta az újbóli kiadásán túl, hogy ezelőtt ötven évvel 1969. február 24-én jelent meg Franciaországban az első Rahan történet a Pif Gadget című hetilapban. Alkotója André Chéret volt, aki már tizennyolc évesen óriás méretű képeket festett egy mozi számára az aktuálisan műsorra tűzött filmek jelenetei alapján. Akkoriban ez volt a multiplakát, egy példányban, a mozi bejárata fölött. Azokban az években idehaza is így hirdették a filmbemutatókat a nagyobb mozik. Amikor Nyíregyházán, a Krúdy Moziba mentünk, mindig csodálattal néztem, a bejárat fölött elhelyezett, kézzel festett plakátokat. Egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy elszegődők dekorációsnak valamelyik mozihoz, de erre nem került sor. Ez a típusú munka valószínűleg jó gyakorló iskola lehetett Chéret számára is. Rajzi felkészültsége ekkor még valószínűleg kívánnivalót hagyott maga után, mivel a Vaillant című képregénymagazin akkori főszerkesztője Roger Lecureux, még elutasította a rajzait. Azt mondta, akkor jöjjön vissza, ha úgy tud rajzolni, mint Raymond Poïvet, aki akkor már a Pionniers de l’Espérance (A Reménység úttörői) című képregényével elismert rajzolónak számított. Sorkatonai szolgálata alatt ismerkedett meg Jean Giraud (Moebius) és Pierre Koernig grafikusokkal, akik a Fleurus Kiadó számárra rajzoltak képregényeket. A velük kialakított kapcsolatnak köszönhetően egyre aktívabban rajzolt képregényeket és több rövidebb-hosszabb története jelent meg különböző kiadóknál. 1962-ben már több szerencsével járt a Vaillant Kiadónál. Megbízták az 1946 óta futó Bob Malard repülős történet rajzolásával, amit eredetileg Bourlés és Bourdens szerzőpárosok alkottak meg. Erről a sorozatról majd fogok írni bővebben is, mert az egyik kedvencem és a Füles című lapban megjelent történetek nagyban befolyásolták a képregényről alkotott fiatalkori nézeteimet. Az igazi áttörést számára a Rahan karakterének a megalkotása jelentette. 

François Corteggiani, Roger Lécureux és André Chéret.

A Vaillant főszerkesztője Roger Lécureux-hoz irányította, aki tizennégy évvel korábban még elküldte a laptól, hogy nem elég jók a rajzai. Most kiváló forgatókönyvekkel látta el a rajzolót és a történet sikert aratott. A szerkesztőség újabb és újabb történeteket várt az alkotóktól, akik nehezen bírták a tempót. Egy időben –Chéret megkérdezése nélkül- egy Guido Zamperoni nevű grafikust is felkértek a történet rajzolására, de róla hamar kiderült, hogy nem elég jók a rajzai Chéret színvonalához képest. Javasolták, hogy asszisztensek legyenek segítségére a rajzolásban, de mint kiderült, sokkal körülményesebb megtanítani őket a technikára, a stílusra, mint megrajzolni a történetet. Végül egy spanyol rajzolót, Romerot bízták meg a történet párhuzamos rajzolásával, amiből szerzői jogi vita keletkezett és több éves pereskedésbe torkollott az eset. 

Guido Zamperoni laza vonalvezetése messze elmaradt az eredeti rajzok képi világától.

Romero spanyol rajzoló munkája, amiből később szerzői jogi problémák adódtak.

Az író, Roger Lécureux halálát követően 1999-től rövid időre leállt a sorozat, majd fia, Jean-Francois Lécureux önálló kiadót alapítva élesztette újjá a sorozatot és önálló albumokban jelentette meg a történeteket. A napokban Fehér Zoltán grafikust (Zorró) kértem meg, fotózza le nekem a nála lévő Rahan gyűjteményes kiadását. Zorró a tördelőszerkesztője az újonnan indult Kockás magazinnak és a munkájához most ő használja a sorozatot. Fantasztikus kiadás, a szívem szakad meg, hogy nem az én polcomat díszíti. Pedig a DC és a Marvel sorozatom környezetében igen jól mutatna. 67 kötet, egyenként átlagosan 52 oldal képregénnyel. Mintegy háromezer ötszáz oldal képregény. Őrületes munka!