A képregények kedvelőinek klubja

 

A napokban látott napvilágot egy kritika a Szépirodalmi Figyelőben (Irodalmi, kritikai, szemléző folyóirat) a KKK (Képregény Kedvelők Klubja) kiadásában megjelent Fedina Lídia: Fantasztikus című képregénykötetéről. A KKK facebook oldalán indulatos vita alakult ki az írásról, miszerint egyesek sértőnek, mások dilettánsnak, tévesnek és megalapozatlannak találták. Volt, aki már a szerzőnek akart írni, hogyan is merészelt ilyen gondolatokat megfogalmazni anélkül, hogy utána járt volna a dolgoknak. Ebben van annyi igazság, ha valóban utána jár a dolgoknak, akkor kiderült volna a számára, hogy a KKK egy képregényes baráti társaság és azok a kiadványok, amelyeket saját szórakoztatásukra megjelentetnek 50-100 példányban, kereskedelmi forgalomba nem kerülnek, hanem a tagság vásárolja őket rendezvényeken, baráti találkozókon, esetleg postai úton. Ennek a csoportnak egy kiadványát kiválasztani a sok közül és egy teljesen más közegnek szóló irodalmi folyóiratban cikizni, nem túl elegáns dolog. De ez talán nem is a szerző felelőssége, hanem a szerkesztőké és a kiadóé, akik nagyon jól ismerik ezt a csoportot és a vezetőjét személyesen is, és jelezhették volna, hogy nem biztosan ez a legjobb témaválasztása egy fiatal egyetemi hallgatónak a bemutatkozásra. De minimum nem közlik le az írást. De miután ez megtörtént, az embernek olyan érzése támad, mint amikor egy privát lakásban mulatozó társaságba becsöppen egy idegen és anélkül, hogy tudná hol van, kik a résztvevők és ők miért is vannak ott, egyszerűen annyit mondana hogy ti hülyék vagytok, majd elhagyná a helyiséget.

A szerző egy videóban azzal büszkélkedett, hogy mennyi szakirodalommal és tanáccsal látták el, amiből úgy tűnik a téma szakavatott ismerője. Anélkül hogy a saját könyvemet reklámoznám, érdemes megjegyezni, hogy a Pókember-generáció című könyvemben, ami a rendszerváltás utáni időszak hazai képregényes viszonyairól szól, az Értékmentés (312-321 p.) című fejezetben foglalkozom a Képregény Kedvelők Klubjának  azzal a tevékenységével, ami a hazai képregénykultúra megőrzésére irányul. 

Tudomásom szerint ez az egyetlen olyan, mind a mai napig aktívan működő csoport, amely havi rendszerességgel programot rendez már tizenhat éve. „2004. júniusában néhány képregénykedvelő fiatalember ellátogatott a Szent Gellért urnatemetőbe, hogy tisztelettel emlékezzen az abban az évben 93 éves korában elhunyt Zórád Ernő végső nyughelye előtt. Az emlékezés a Ráckert sörözőben folytatódott, ahol Kiss Ferenc és Cserkuti Dávid megalakították a Képregény Kedvelők Klubját azzal a céllal, hogy minden hónap utolsó csütörtökén találkozzanak a képregények kedvelői és beszélgessenek a képregényről.” (Kertész Sándor: Pókember-generáció 173 p.) Mivel Kiss Feri (Így ismerjük és szólítjuk) szavatartó ember, ezért tizenhat éve minden hónap utolsó csütörtökjére meghívót küld -levélben, telefonon, e-mailben, most már facebookon keresztül- hogy hol, mikor találkozunk és hogy ki lesz a meghívott vendég. Jankovics Marcell rajzfilmrendező éppen úgy a meghívottak között szerepelt, mint Lőrincz L. László és Nemere István írók. De számtalan már elhunyt képregényes fia, lánya, vagy özvegye is a vendégek között volt. Filmesek, illusztrátorok, fordítók és egyéb társműfajok képviselői is vendégeskedtek a rendezvényeken és volt rá alkalom, hogy csak képregényesek ültek le egy pohár sör mellé hogy beszélgessenek erről az érdekes műfajról. A sört legtöbbször Feri állta, de ha vendéglőben volt megtartva a program, akkor mindenki a maga vendége lehetett. Egy ideig a kArton Galéria biztosította a helyet, de bárhogyan is alakult, valahova leült a lelkes társaság kemény magja, a „köménymag”. Voltak kihelyezett programok is, például Tokajban, ami igazán emlékezetesre sikeredett minden alkalommal. Egy-egy találkozón 20-30 ember is részt vett, és akadt olyan alkalom, ahol csak 5-6 érdeklődő volt. Fantasztikus hogy menyi információhoz jutottak a résztvevők. A legtöbbször sikerült hang vagy képfelvételeket is rögzíteni, aminek az esetleges feldolgozása még várat magára. Ezek nem doktor doktorok szakirodalomból összeollózott anyagai lesznek, hanem az adatok rögzítése, rendszerbe szerkesztése és elsődleges publikálása azzal a céllal, hogy ne vesszenek el információk, hogy majd ezek felhasználásával a bölcsész hallgatóknak legyenek kapaszkodóik a magyar képregény történetének a megismeréséhez. 

A Képregény Kedvelők Klubjának tagjai között azért akad doktor-doktor éppen úgy, mint fizikai munkás és irodai alkalmazott. A közös bennük, hogy szeretik a képregényt, gyűjtik és kutatják a megsárgult, sokszor koszos újságcetliket. Azoknak, akik az internetes adatbázisokat böngészik, és onnan próbálják az okosságot felfedni, talán derogál ezeknek a papíroknak az érintése. De el kell keserítenem az internetbúvárokat, hogy ezek a piacokon, lomtalanításkor megtalált kincsek nincsenek az adatbázisokban. Ha egyszer majd felkerülnek oda, az pont a Képregény Kedvelők Klubjának lesz köszönhető. Én magam is tapasztalom, hogy a kutatásaim alapján megírt képregénytörténeti könyveimben szereplő információkat ma már hivatkozás feltüntetése nélkül sajátjaként használja sok előadó és cikkíró, hiszen az már közkincs. A komolyabb tanulmányok szerzői azonban a legtöbb esetben korrektül feltüntetik a forrást. A képregényeket is közlő sajtótermékeknek azonban az a sajátosságuk, hogy csak egy töredéke található meg könyvtárakban, a legtöbbet semmilyen könyvtár nem gyűjtötte. Ezért felbecsülhetetlen az a munka, amit ez a lelkes csoport végez, mert az általuk megtalált kiadványok jelentős része valóságos kincsnek tekinthető. Sokszor megtörtént már hogy Kiss Feri sejtelmes mosollyal mutatott meg egy új szerzeményt és megkérdezte – Láttál már ilyet? És nem láttam. Aztán elmesélte, hogy ki hol és hogyan bukkant rá. Többször különösen izgalmas történet tartozott egy-egy képregényfüzet megtalálásához. Mert azt azért tudni kell, hogy Kiss Feri a legnagyobb képregénygyűjtő. Minden megtalálható nála, ami számít. Még az is. Ez a csoport országosan talán kétszáz gyűjtőt foglal magába, amiből havi rendszerességgel 10-30 fő találkozik. A facebook csoportnak pedig 1500 tagja van. Néhány éve ennek a csoportnak a keretein belül Kiss Feri elkezdte megjelentetni azokat a kiadványokat, amelyek emléket állítanak egy korábbi képregényes korszak, feledésre ítélt alkotóinak. Fekete fehér képregénymúzeum és Színes képregénymúzeum címmel indított sorozatot. Képregénytörténeti írásait a Kis Magyar Képregénytörténet füzeteiben adta ki. Megjelentetett monográfiákat és számtalan képregényt. Olyanokat, amelyeket ő ír, és amelyeket ő szeret, ennek a kis csoportnak a szórakoztatására. Ezek a kiadványok nem kerülnek könyvesbolti forgalomba. Megkérdezi a tagokat, hogy ki lenne vevő egy ilyen vagy olyan kiadványra és csak annyit nyomtat belőle, amennyire igény van. Ha kell százat, ha kell 71 darabot. Másokkal ellentétben nem tünteti fel magát nagy kiadónak a maga száz példányaival. A Képregény Kedvelők Klubja tizenhat éve él és működik. Akik ismerik a tevékenységét, azok tudják, hogy kiadványaik egy részével értékmegőrző feladatot lát el, míg más kiadványokkal ennek a sajátos összetételű csoportnak nyújt szórakozást. Kívülről nézve lehet szeretni és lehet nem szeretni ezeket a könyveket. De kellő tisztelettel alkossunk véleményt.

 

Ui.

Mellesleg megjegyzem az elmúlt évtizedekben Kiss Ferenc az egyetlen képregényíró Magyarországon, aki ötszáznál is több képregény forgatókönyvét írta meg és ezek a képregények hetente harmincezer példányban jelennek meg a Füles, a Kedvenc és a Galaktika oldalain mind a mai napig.

Orosz nyelven indult a magyar képregény az ötvenes években

 

Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor nagy kalandja

Gugi Sándor, Cs. Horváth Tibor és Kertész Sándor. (Sváb József rajza)

Általános iskolás koromban a papírgyűjtések alkalmával beszerzett, képregényeket közlő újságokból szedtem össze az első képregény gyűjteményemet. Kitépkedtem az újságokból a képregény oldalakat, ami nem minden esetben sikerült tökéletesen, de ez akkoriban még nem zavart. Hazavittem őket és szépen, óvatosan Technokol Rapid ragasztóval összeragasztottam a lapokat. Sokszor elolvastam, lapozgattam az általam készített kis füzetkéket és egyre inkább feltűnt, hogy ha végigolvasom a történeteket, alig nézek a képekre, mert a képregény szövegét folyamatosan lehet olvasni, a leírtak alapján követhető a történet, és szinte nincs is szükség a rajzokra. Miután végigfutottam a sztorin, újra kezdtem a képregényt és most már csak a képeket figyeltem, a rajzokat csodáltam. Így nőttem fel, hogy a képregény, az ilyen. Dupla történetmesélés. A szöveg és a rajz egymástól függetlenül mesél. Már főiskolai hallgató voltam, amikor felfedeztem, hogy Debrecenben az Alföldi Nyomdából rendszeresen kerülnek az antikváriumokba idegen nyelvű, nyugati piacra gyártott képregények. Ekkor láttam először igazi szuperhősöket és a francia, olasz képregényalkotók munkáit. Új megvilágítást kapott számomra a képregény. Felismertem, hogy amit addig Magyarországon láttam, amin felnőttem, az a „valódi” képregénynek egy, sajátosan magyar változata. Harminc éven keresztül nagyrészt csak ilyen képregények jelenhettek meg idehaza, mert a szocialista kultúrpolitika, féltette a fejlődő magyar fiatalok szellemi fejlődését és igyekezett megóvni őket a nyugati „kultúrmocsoktól”, ahogy a képregényt a hatvanas-hetvenes években jellemezték. A nehezen megszerzett valutát pedig nem Superman képregények jogdíjaira szánták. Több száz képregény jelent meg ez alatt a harminc év alatt, amelyeknek a jelentős részét, Cs. Horváth Tibor írta. Huszonéves főiskolás fejjel, a nyugati képregények ismeretében már úgy ítéltem meg, hogy a magyar képregények legnagyobb hibája a túlinformáltság. Ezt a megállapításomat Zórád Ernő is megerősítette, amikor elmesélte, hogyan készültek idehaza évtizedeken keresztül a képregények. A leírt forgatókönyvön kívül Cs. Horváth Tibor a képregény kockába kerülő szöveget is előre kinyomtatta és odaadta a rajzolónak, hogy azt ragasszák majd be a képkockákba. Zórád erre mondta, hogy ha minden szöveget, amit megkap, beragaszt a képkockába, akkor azt nézi, hogy a maradék helyre milyen jóga- mozdulatokkal tud még valamit rajzolni. Amikor Zórád ösztönzésére elhatároztam, hogy megírom a magyar képregény történetét, Zórád beajánlott Cs. Horváth Tiborhoz, hogy segítsen a munkámban. Úgy gondoltam, ha egyszer majd megismerkedem vele, elmondom a véleményem a magyar képregényről, ezen belül az ő munkájáról is. De ebből nem lett semmi. Egy rendkívül barátságos kedves ember fogadott, aki még azelőtt elmondta képregényírói ars poetikáját, mielőtt megkérdeztem volna. Írói ambícióit igyekezett kiélni az irodalmi művek átköltésével, és mint elmondta, az eredeti író stílusát próbálta átültetni a képregény szövegébe. Megértettem a szándékát, de nem értettem vele egyet. Erről azonban soha nem volt alkalmunk beszélgetni. Amikor egy évvel később egy képregény konferencián mások vitatkoztak vele, az bizony kínosra sikerült. Én éppen a Bálint György Újságíró Iskolában képszerkesztőnek tanultam 1984-ben, amikor elkezdtük a beszélgetéseinket. Rögtön az elején kiderült, hogy ugyanaz a szakmánk, ő is képszerkesztőként dolgozott 1950-től a Művelődési Minisztérium Oktatási osztályán és több pedagógiai lap tördelőszerkesztő feladatát látta el. A mesterségét a szakma két nagy öregjétől tanulta, Radics Vilmostól és Ritter Aladártól. Nekem már csak a két legenda remek szakkönyve jutott, de személyesen már nem ismerhettem őket. De ez a közös pont jó alkalmat adott, hogy kibeszéljük a szakma rejtelmeit. Ezekben az években még alapnak számított, hogy csak az lehet jó tördelőszerkesztő, aki újságot is tud írni. Amikor felvettek a Kelet-Magyarország című napilaphoz, hogy grafikus, tördelőszerkesztő legyek, az első napon majdnem felmondtam. A főszerkesztőm ugyanis közölte, hogy a belpolitikai rovatnál leszek újságíró gyakornok. Hogy akarok én majd tördelőszerkesztőként, szükség esetén belenyúlni tapasztalt újságírók írásaiba, ha én magam nem tudok újságot írni. Ezen az úton Tibor is végigment, megtanult újságot írni és mivel jó esztétikai, grafikai érzéke volt, megtanulta a képszerkesztést. Az ötvenes években Cs. Horvát Tibor - aki akkor még Horváth Tibor volt, a Cs. (Csepreghy) csak 1956 után került a neve elé, mivel a szakmában már volt egy Horváth Tibor nevű újságíró - még nem ismerte a képregényeket és nem is érdekelte ez az elbeszélési forma. Egy Gugi Sándor nevű grafikus irányította a figyelmét a képregényre, aki az egyik Cs. Horváth által tördelt újságnak, a Po Sztrane Szovetov című lapnak készített illusztrációkat. Gugi, aki eredetileg rajztanár volt és a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított, majd az Árpád Gimnáziumban igazgató helyettes lett, beosztásánál fogva gyakran járt az Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumba. Ottani kapcsolatai révén kezdett oktatási anyagokat illusztrálni, és kapcsolatba került több újság szerkesztőjével. 

Guginak a  birtokába jutott néhány példány az angol nyelvű Classics Illustrated című képregénysorozatból, amelyek klasszikusnak számító irodalmi műveket dolgoztak fel képregény formában. Az 1941-ben indult sorozat első számában A három testőr rajzos változata, majd az Ivanhoe és A Monte Cristo grófja került kiadásra. Gugi zseniálisnak tartotta a sorozatot, amelynek az eredeti szándéka az irodalom népszerűsítése és megszerettetése volt a fiatalok körében. Az ötvenes évek elején politikai célkitűzés volt, hogy a magyar nép, olvasó néppé váljon, olvasva és tanulva építse a szocializmust. (Révai) Gugi úgy gondolta, hogy ebbe a politikai célkitűzésbe a képregény is helyet kaphat, ha az, az irodalom népszerűsítését szolgálja.  1954-ben erről sokszor beszélgettek Cs. Horváth Tiborral, miközben lapozgatták a Classics Illustrated példányait. Ismerték a francia Camera 34, valamint a Vaillant képregény magazinokat is és irigykedve csodálták a benne szereplő rajzos történeteket. Erről Gugi Sándor özvegyével, az azóta elhunyt Ágnes asszonnyal beszélgettünk, aki a pincéje takarításakor megajándékozott néhány doboz régi újsággal, ami között ott voltak az említett lapok. De nem sok esélyt adtak egy ilyen képes elbeszélési forma megjelenésének az akkori amerikaellenes hangulatban, amikor minden gyanús volt, ami Amerikához kapcsolódott. 

Gugi nagyon jól idomult az új szocialista berendezkedéshez és még ebben az évben 4-5 képkockás képaláírásos képsorokat kezdett készíteni a Tanácsok Lapja című újságnak, amelyekben Talál Tamás kalandjain keresztül hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszély fenyegeti a szocializmus fejlődését. Volt ahol a síkos útra, máshol a szemetes utcára, és akadt, ahol a tejgyárból terjengő bűzre hívta fel a figyelmet. Ezek a négy képkockából álló történetek a szégyenpad szerepét töltötték be a Tanácsok Lapjában. Tökéletesen illettek az ötvenes évek politikai közhangulatába. Cs. Horváth Tibor úgy gondolta, hogy a Szovjetunióhoz kapcsolódó lapoknál kell először felajánlani az ötletet, mert ha ott elfogadják, akkor erre hivatkozva könnyebb lesz más szerkesztőségnél is szerencsét próbálni. Egyrészt adott volt a saját Po Sztrane Szovetov szerkesztősége, ahol az orosz nyelvtanulást kívánták előre mozdítani orosz nyelven, magyar szószedettel. Így fordulhatott elő hogy Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor első képaláírásos képregénye Jules Verne regénye alapján, orosz nyelven jelent meg, Gyeti kapitana Granta (Grant kapitány gyermekei) címmel, 1955 augusztusában tíz folytatásban, szóbuborékok nélkül, lavírozott tus technikával. 

Már ez az első megjelenés előre vetítette az irodalmi művek képregény adaptációjának ellentmondásosságát. Jules Verne regénye például egy 1955-ös kiadásban 652 oldal. A Po Sztrane Szovetovban megjelent képaláírásos történet 10 oldal, oldalanként 8-9 képkockával. Összesen 86 rajz, amelynek mindegyikében bőséges leíró szöveg olvasható. Nyilvánvaló hogy az eredeti regénynek mindössze egy képes szinopszisa, tartalmi ismertetője a képtörténet és semmilyen formában nem vethető össze az eredeti művel. Ezt a zanzásítást Cs. Horváth Tiborék is úgy kommunikálták a szerkesztőségek felé, hogy eszük ágában sincs pótolni az eredeti irodalmi művet, mindössze annak rövid képes ismertetőjével az érdeklődés felkeltése a szándékuk. Ezt követően elmentek a Szabadságharcos című folyóirat szerkesztőségébe, amely a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség hetilapja volt és ott is sikerrel jártak. 

1955 végén, egymás utáni három számában egy oldalas képtörténetekkel kísérleteztek, igazi szovjet hősökkel a főszerepben. „Zalka Máté „Lovaskaland rádióval” című novellája a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő polgárháború egyik hősi epizódját idézi fel” - írták a történet fejlécében. A második egy oldalas történet egy repülőgépen játszódó kémtörténet volt, amiben ugyancsak győz a hős szovjet katona.  „Eredeti feljegyzések alapján” készült a harmadik egyoldalas történet, amely egy partizán hőstettét meséli el. Ezzel a Cs. Horváth, Gugi páros letette a névjegyét, nem kell félni a képregénytől, tudja az dicsőíteni a győztes szovjet hadsereget. Ezt követően a Szabadságharcos című lap átalakult hetilappá és 1955. november 15-től a „harcos” kifejezést eltávolították a címéből és csak egyszerűen Szabadság néven jelent meg tovább. A Szabadságharcos utolsó számában hosszan ecsetelték, milyen lesz a folytatás és itt már a képregényre is felhívták a figyelmet. „A lap változatos tartalmát hétről hétre izgalmas, folytatásos képregény gazdagítja.” A lap főszerkesztője Hajduska István az Iparművészeti Főiskolán grafikát és kirakatrendezést tanult. Eleinte grafikusként is dolgozott és a II. világháború után lett újságíró. Több lapnak is írt és 1955-től lett a Szabadság főszerkesztője. Nem állt tőle távol a képregényes elbeszélési forma, ezért felvállalta, hogy közölni fogja a rajzokat. 

Így lehetőség nyílt arra, hogy a szocializmusban elinduljon a képregények készítése, de csak óvatosan. A szerkesztőségben közös megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy ne legyenek szóbuborékok a képkockákban, mert még azt hinnék a minisztériumban, hogy valami amerikanizmus került a szovjet típusú lapba.  Természetesen orosz író, L. Sejnyin regénye alapján a Veszélyes küldetés címmel készítettek képregényt, hasonlóan az előzőkhöz, de itt már folytatásokban. Ez egy szovjet kémtörténet volt, tíz oldalon elbeszélve. Az utolsó lap alján már közölték, hogy a következő képregény A császár vére lesz, amit azonban már Korcsmáros Pál rajzolt. Cs. Horváth Tibor a beszélgetéseink során úgy emlékezett, hogy Korcsmáros Pált a Béke és Szabadság szerkesztőségében ismerhette meg. Korcsmáros ekkor már otthonosan mozgott a szerkesztőségekben és karikatúrái több helyen is megjelentek. A Béke és Szabadság pedig már rövid karikatúra képtörténeteit is közölte. Hasonlóan Gugi Sándor Tanácsok Lapjában megjelent képsorozataihoz, Korcsmáros Pál is készített már 1954-ben képtörténetet Páncél Lajos szövegére a Szabad Ifjúság című folyóirat számára. De kétségtelen tény, hogy az igazi áttörést Cs. Horváth Tiborral történő együttműködése hozta. Cs. Horváth Tibor jó kapcsolatban volt a Magyar Szovjet Baráti Társaság, Új világ című lapjának főszerkesztőjével, Sarló Sándorral is. Megkereste a képregényes ötlettel, aki igent mondott az ajánlatra. 

Hová lett Iljin címmel egy tudományos fantasztikus történetet találtak ki közösen Gugi Sándorral, V. Szavcsenko novellájának felhasználásával. Az Új Világ nyitott volt a képtörténetek közlésére, de ragaszkodtak ahhoz, hogy csak irodalmi művek alapján készüljön a képregény. A második sorozat is szovjet szerzői mű volt, Leonyid Szolovjov, A csendháborító. Az ötletet talán az is adhatta, hogy a francia Vaillant képregény magazinban már ekkor jó ideje futott egy Nasredin Hodja képregény, aminek a főszereplője hasonlóságot mutat a Gugi által rajzolt karakterrel. A függőleges elrendezésű képtörténet 1956. október 4-én indult és a harmadik folytatással október 18-án félbe is szakadt, mivel a forradalom kitörése miatt a következő héten már nem jelent meg a lap. 

A Szabadság című lapnál továbbra is Korcsmáros Pállal dolgozott Cs. Horváth Tibor. A császár vére című történet után - amelyet Mikszáth Kálmán, Visszatérünk című regénye alapján készítettek három oldalon – Laffitte, Kilenc testvér című regényének átdolgozása követte Párizs visszaüt címmel négy oldalon. Két hosszabb történet következett. Csukovszkij, Kockás kabát tizenegy oldalon és a Noszlopy Gáspár tizennyolc oldalon Gyöngyössy  István regénye alapján. Ezt követően a British Counciltől egy gyönyörű színes filmet kaptak arról, hogyan mászták meg angol hegymászók a világ legmagasabb hegycsúcsát. Az izgalmas, látványos film a Hillary-féle 1953. évi Mount Everest-expedícióról jó képregény témának tűnt. Ekkor még minden képregény úgy készült, hogy Cs. Horváth Tibor még be sem fejezte a forgatókönyv írását, amikor már elkezdődött a képregény elejének a közlése, és a rajzoló hétről hétre adta le az újabb oldalt a szerkesztőségnek. Cs. Horváth is érezte, nehéz fába vágták a fejszét, mert ami filmben jól működött, képregényben nehezen kivitelezhető. Korcsmáros Pál is kérdezte, mi fog történni, mert ezek a hegymászók csak mennek a hóban, mennek a hóban, és ezt már képtelenség normálisan megrajzolni. Október 23-én azonban kitört a forradalom és az Új Világhoz hasonlóan a Szabadság sem jelent meg. Korcsmáros Pál megkönnyebbülhetett, mert így a történet félbeszakadt, nem kellett tovább rajzolni a fehér papírra a fehér havat. 

A félbemaradt történetek közül a Csendháborítót újra rajzoltatta Cs. Horváth Tibor 1957-ben egy új rajzolóval Sebők Imrével, de az eddigiektől eltérően már szabályos, szóbuborékos képregény formájában. 1957-től egy csapásra megváltozott a megkezdett magyar képregényirányzat. De ennek az oka már egy másik történet.

A mindenre képes Áller

Az eredeti svéd címlap és a magyar változat.

„Áller Képes Családi Lapja, a valamikori Aller Károly nyomdai műintézetben, a dán Valbyban nyomtatott folyóirat úgy bukkant szemembe az ócskapiac alkalmi könyvárusai egyikénél, ahogy gyerekkoromban szokott, amikor még a hírlapárusnál lestem minden pénteken: nagy formátumával, tarka címlapjával, szokatlanul vaskos és fekete betűivel azonnal magához igézve a pillantást.” –Írta olvasónaplójában Szabó Magda írónő, a Népszava 1977. szeptember 10-i számában. „Nem láttam ezt a lapot a húszas évek közepe óta — két évfolyam jelent meg belőle csupán —, pedig valamikori magamnak az öröm kiapadhatatlan forrását jelentette. Aller Képes Családi Lapja ugyan az egész família gyönyörűségét kívánta szolgálni, de attól tartok, nálunk csak a fivérem és én méltányoltuk. Bátyám leginkább a lombfűrészminták miatt, amelyek megvalósított, földöntúlian szép mását olykor hozta is a címlap. Én nem értettem a lombfűrészhez, de faltam a világ minden tájáról összehordott híreket, tudományos és szépirodalmi cikkeket, amelyekkel a lap elárasztotta olvasóit, és szemgyönyörködtető képanyagban sem volt hiány. Soha azóta nem láttam olyan különös képeket, mint az Allerben… Képregényt e folyóiratban láttam először, lázasan olvastam, hogy mit, azt eltörölték az évtizedek, csak az egyik címe rémlik, mintha kalózokról meg kincsekről szólt volna, s egy különlegesen gonosz férfiről. akinek a neve Fekete Jim.”

Áller Képes Családi Lapja, -amelyre Szabó Magda a debreceni régiség vásáron bukkant- három évvel első magyarországi megjelenését követően 1927. október 27-én már meg is szűnt. 1924 és 1927 között egy 8 oldalas mutatványszámmal együtt összesen 182 szám jelent meg hetente 40 oldalon. A megszűnés okaként a példányszámok drasztikus csökkenését írták. Indulásakor 125 000 példányban került forgalomba és megszűnésekor alig tizenöt-húszezer volt az eladott példány. Voltak olyan hangok is, hogy a magyar igazgató fosztotta ki a lapot és tette lehetetlenné a működését. Zálogházi csalóként valóban perbe fogták később az igazgatót, de annak nem volt köze az Áller magyar kiadásához. A lapot egyébként Dániában több magyar nyomdász közreműködésével szerkesztették és nyomtatták, rendkívül reprezentatív, színes kivitelben. De milyen is volt ez a rendkívül nagy feltűnést keltett lap, kik és hogyan szerkesztették, nyomtatták és hogy került Magyarországra?

Carl és Laura Aller

Az Aller Média csoport mind a mai napig a skandináv országok egyik legnagyobb média vállalata, számtalan újsággal, magazinnal és televízióval. A csoportot 1873-ban Koppenhágában alapította Carl Aller és felesége Laura Aller. A húszas éveikben járó házaspár sajátos érdeklődési területe alapozta meg vállalkozásuk sikerét. Carl Aller már tizenöt évesen azt tervezte, hogy egyszer újságok kiadásával fog foglalkozni és színes heti magazinról álmodott. Verseket írt és viszonylag korán udvarolni kezdett Laura Allernek, aki szeretett főzni és horgolni. Receptjeit és horgolt mintáit levélben küldte el barátnőinek, akik örömmel próbálták ki a recepteket és másolták a kézimunka mintákat. Laura Christiane Bierring Koppenhágában, Christiane Clausen és Lauritz Jørgen Bierring gyermekeként 1849 január 14-én született. Szerény körülmények között nőtt fel, szülei gyógynövényekkel foglalkoztak. 1871-ben ment feleségül Carl Julius Allerhez aki 1845. november 25-én született Koppenhágában Christian Hansen Aller és Juliane Christiane Geschel el Geschel gyermekeként. Érdeklődése nagyon korán a nyomdászat felé fordult és sokat kísérletezett a litográfiával. Olyan eljáráson dolgozott, ami lehetővé tette a költséges és nehézkes nyomóformák kiváltását könnyen kezelhető és olcsóbb fotolitográfiai lemezekkel.  Felesége, Laura is segítette a munkáját, aki ekkor már széles levelező kapcsolattal rendelkezett a receptjei és kézimunka mintái alapján. Közben azon fantáziáltak, hogy vajon mit olvasnának szívesen az emberek egy hetente megjelenő magazinban. Egyszerű emberek érdeklődési területét keresték és úgy gondolták, hogy az eddig levelekben szétküldött recepteket és kézimunka mintákat szélesebb körben is szívesen olvasnák. 1873-ban Carl Aller Establishment néven Koppenhágában alapították meg vállalkozásukat és 1874-ben elindították a Nordisk Mønster Tidende recept és divat magazint. (később ebből lett a mai is megjelenő Femina magazin) Kevés pénzük volt a kiadáshoz, mindenüket el kellett zálogosítaniuk. Mérsékelt üzleti sikert eredményezett a magazin, de nem adták fel álmaikat és tovább dolgoztak egy újabb, szélesebb közönségnek szóló hetilap kiadásán. Három évvel az első lap indítását követően, 1877. január 7-én kiadták az Illustrated Family Journal-t.

Egy olyan családi magazint, amit úgy hirdettek, hogy a család minden tagjának kínál olvasnivalót és elfoglaltságot. Laura Aller nagyon jó üzleti érzékkel rendelkezett és hamar megértette, hogy a svéd olvasók mit szeretnének látni egy heti magazinban. Széles körben szemlézte a külföldi sajtót és az érdekesnek talált cikkeket lefordította, majd hozzá tette a saját írásait, verseit és naprakész információkkal szolgált a legfontosabb és legérdekesebb eseményekről. Fontos volt számára, hogy az írások a humoruk ellenére informatívak és kellően komolyak legyenek. Sütésről, főzésről valamint a divatról, szabásvarrásról szóló cikkeivel a negyven év alatti nőket szólította meg. Úttörő szerepet játszott a keresztrejtvény és a képes történetek svédországi meghonosításában. Festmények színes reprodukcióinak közreadásával elősegítette, hogy a művészet a lakosság széles köréhez eljusson, és ezzel hidat építsen az olvasók és a művészek között. A fiúknak tanulságos, oktató jellegű írások, barkács rovat, a hátlapon kivágható lombfűrész mintával szolgált és számos politikai eseményről is beszámolt. Amikor például 1904-ben kitört az orosz-japán háború, a folyóirat rajzokat közölt a helyszínről, térképvázlatokat és képeket a háború fejlődéséről. Két közismert írót, Holger Drachmannt és Herman Bangot is sikerült megnyerni, hogy írásaik megjelenjenek a lapban. A folyóirat sikerén felbuzdulva sok író és művész csatlakozott a szerkesztőséghez hosszabb rövidebb időre. Laura a szerkesztésen és íráson kívül a könyvelést is maga végezte, valamint felügyelte a szerkesztőségi és nyomdai dolgozókat. Férje, Carl a műszaki dolgokért volt felelős. Azon túl, hogy felügyelte a nyomda napi munkáját, állandóan a fejlesztésen dolgozott, hogy minél gazdaságosabban és szebb kivitelben kerüljön az olvasók kezébe a lap. A nyomdatechnika gyors korszerűsítésének köszönhetően 1895-ben ez a magazin volt az első Svédországban, ami színes nyomással készült.

Kilenc színnyomásos művészi mellékletet adtak a laphoz Christian IX. Dán királyról.

Két évvel később, 1897-ben kilenc színnyomásos művészi mellékletet adtak a laphoz Christian IX. Dán királyról. A királyi család már az elején megszerette a heti magazint és a 18. számtól két példányban is előfizetett rá. A kezdeti 4000-ről 1877 év végére 34000-re nőtt a példányszám, majd két évvel később elérte a 260 000-et. 1895-től már Svédországban, 1897-től pedig már Norvégiában is megjelent. 1926-ra már közel 800 000-re emelkedett a példányszám a skandináv országokban. Mivel a vállalkozás rendkívül gyorsan fejlődött, a századfordulóra a családnak nagyobb helyett kellett keresni Koppenhágán kívül. A választásuk a közeli Valby-ra esett, ahol felépítették az új Carl Allers Establishment üzemét és 1902 és 1906 között át is költöztek az új helyre. Néhány évvel később saját papírgyárat is létrehoztak, hogy folyamatosan jó minőségű papír álljon rendelkezésre az újság nyomtatásához.

Az Áller nyomda.

Ezekben az években (1902) telepedett le Koppenhágában Wimmer Lajos magyar nyomdász, aki meglepetten tapasztalta, hogy a dán fővárosban vajmi keveset tudnak Magyarországról, leginkább Ausztriáról vannak ismereteik. Környezetében érdeklődéssel figyelték kelet-európai történeteit és rövidesen az Extra bladed című lap hasábjain is megjelentek Magyarországot népszerűsítő írásai az ország szépségeiről, fürdőiről és a két ország közötti lehetséges gazdasági kapcsolatok előnyeiről.  Wimmer hamar jó gazdasági és társadalmi kapcsolatokra tett szert és tevékenyen közreműködött, hogy valós kulturális és gazdasági együtt működés jöjjön létre Dánia és Magyarország között. Megalakította a koppenhágai magyar egyesületet, aminek az egyik célja Magyarország megismertetése a Dán emberekkel, -leginkább a sajtón keresztül- másrészt felkelteni a dán gazdasági élet szereplőinek érdeklődését a magyarországi piaci lehetőségek iránt. Ennek érdekében 1920 Júliusában Budapestre utazott és magával hozta a Telegraph Bureau dán Távirati Iroda munkatársát és egy nagy nyomdai és kiadói vállalkozás tulajdonosát, Carl Allert is. Ez utóbbi érdeklődést mutatott a magyar olvasóközönség iránt és csalódással töltötte el a Nagy Magyarország trianoni feldarabolása, hogy a lehetséges magyar nyelvű olvasók több országban találhatóak. Érdeklődött a magyar nyomdák fejlettsége és kapacitása iránt is. A skandináv országokban már népszerű, nagy példányszámú Illustrated Family Journal magyar nyelvű kiadásának a lehetőségeit vizsgálta.

Dán üzletemberek magyarországi látogatáson 1926-ban. Jobb oldalon középen Wimmer Lajos és felesége. Éveken keresztül szervezte a dán-magyar gazdasági kapcsolatokat.

Wimmer Lajos kalauzolta Budapesten és előzetes tárgyalásokba kezdtek. Az elképzelés az volt, hogy a svéd és norvég kiadáshoz hasonlóan, magyar mutációja is készüljön a lapnak és a többivel azonos időben, és formátumban azonos tartalommal jelenjen meg minden héten. Megvizsgálták a magyarországi nyomtatás lehetőségét is, de ebben az időben még egyetlen hazai nyomda sem tudta a színes nyomtatást nagy példányszámban és a dán minőségnek megfelelően produkálni. Megoldást kellett találni arra is, hogy az újság időben le legyen fordítva magyar nyelvre és a dán változattal azonos módon be legyen tördelve, ki legyen nyomtatva és időben jusson el az olvasókhoz, ha lehetséges a korábbi Nagy Magyarország minden magyar lakta területére. A látszólag megoldhatatlan feladatra azonban a következő években kezdett kirajzolódni a megoldás. A két ország közötti nagy távolság és az előállításra álló rövid idő egyértelművé tette, hogy a skandináv kiadással egy időben ugyanolyan formában nem lehet előállítani a lapot. Ezért úgy döntöttek, hogy a korábban már megjelent számokból állítanak össze hetente egy 40 oldalas hetilapot, amely formájában és tartalmában az eredeti dán laphoz lesz hasonló. Ehhez szükség volt Magyarországon egy kiadóhivatalra és egy szerkesztőre, aki a Dániából kapott korábbi lapszámok alapján összeállítja a magyar változatot. A nyomtatást azonban a dániai Valbyban kell végezni, a legmodernebb színes technikával felszerel Aller nyomdában. A hosszas előkészítés után 1923 decemberében Wimmer Lajos már az idős Carl Allerrel és a fiával, Axel Allerrel érkezett Budapestre, hogy előkészítsék a Illustrated Family Journal magyar kiadását. Mivel a lapot Dániában tervezték nyomtatni, szükség volt az üzemben is magyar nyelvű nyomdászokra, akik szedték, tördelték az újságot és azért feleltek hogy szedési és szerkesztési hibák nélkül kerüljön kinyomtatásra. Amikor az Áller család elutazott Budapestről, már magával is vitt hét nyomdászt, hogy felkészüljenek az előállítási munkákra. Őket Wimmer Lajos irányította, aki odakint a lap műszaki szerkesztéséért volt felelős. A szerkesztéssel és a fordítások szervezésével Bodor Aladár írót bízták meg, aki ezt megelőzően 1921-től volt a Magyarság című lap szerkesztője volt. Tréfásan az a hír járta róla, hogy ő Magyarország legnagyobb költője. Ez nem irodalmi rangjának, hanem termetes alkatának szólt. 198 centiméter magasságával kitűnt minden társaságból. Áller Képes Családi Lapjának magyarországi terjesztését és a pénzügyek szervezését Kupferstein Józsefre bízták, akinek fűszer üzlete volt akkoriban, amit aztán be is zárt és üzlethelyiségében kapott helyet az újság elosztó központja a Rózsa utcában. Sorra adták fel a hirdetéseket, amiben fiatal munkáslányokat, perfekt német-magyar gép és gyorsíró nőket, levelezőt, könyvelőt, és előfizető gyűjtőket kerestek. Gyorsan, nagy tempóban dolgoztak, amit az is bizonyít, hogy a társaság magyarországi megalakítását követően négy hónappal 1924 április 18-án, pénteken megjelent az Áller képes Családi lap magyar nyelvű kiadása 125 000 példányban hatalmas reklámmal. 

Áller Képes Családi Lapjának hirdetései.

Számos országos és megyei napilapban, nyolc oldalas mutatványszámmal, úgynevezett beköszönő levéllel igyekeztek felhívni a figyelmet az új családi lapra. Ez több százezer ingyen példányt jelent és számos lap fel is hívta a figyelmet, hogy melléklet nélkül ne fogadják el az újságot. Ráadásul ezt a nyolc oldalas mutatványszámot később még több alkalommal is mellékelték több laphoz. Hetente számos megyei és országos lapban harmadoldalnyi terjedelemben hirdették a frissen megjelenő számokat, többször úgy hogy az előző szám már mind elfogyott. Ezen túl vagy rövid hírekben, vagy két hasábos kis hirdetésben reklámozták a magazint. Az Áller család jó politikai kapcsolatainak köszönhetően a történelmi Magyarország elcsatolt területein is forgalmazták a lapot, Erdélyben, a felvidéken és a délvidéken egyaránt.  

A nyolc oldalas ingyenes mutatványszám címlapja.

A nyolc oldalas mutatványszám nagyon szemléletesen érzékeltette, hogy mire számíthat aki kézbe veszi a lapot. Egyrészt egy olyan nagy formátumú (270x375) színes nyomdai kivitelezést, amivel korábban még nem találkozhattak a magyar olvasók. A címlapon a következő módon írták le az ajánlatukat a lap szerkesztői. „Aki kinyitja az Áller Képes Családi Lapját, annak egészen új, gazdag, változatos, sokoldalú és érdekfeszítő világ tárul a szeme elé. Kicsiny és nagy, öreg és fiatal, szóval mindenki, akit az élet, tudomány, irodalom érdekel, teljes mértékben élvezetet talál benne. Olyan ez a lap, mint a természet csodálatos bőségszaruja. Közlünk kitűnő regényeket, kerek, rövid elbeszéléseket, novellákat, verseket, érdekes újdonságokat a technika világából, népszerű tudományos cikkeket, útleírásokat, szórakoztató élceket, fejtörőrejtvényeket, keresztszórejtvényeket, hölgyeket érdeklő és felvilágosító apróságokat, ruha- és toilettemintákat; csodakottákat, melyeknek segítségével bárki a legrövidebb idő alatt megtanulhat zongorán vagy orgonán játszani; mintakartonokat a kicsinyek számára; babaszínházat a hozzátartozó szöveggel és babákkal; mozaik- és kockajátékokat. Jó és hasznos tanácsokkal, útbaigazításokkal látjuk el a szülőket és felnőtt gyermekeket és kioktatjuk a kisebbeket arra, hogy hogyan csináljanak maguknak otthont, sajátkezüleg gépeket, sárkányt, csónakot, sátort, lombfűrészdolgokat, szóval mindenféle játékszereket. És mindezt bőven illusztráljuk egy csomó fekete és színes nyomású képpel és a mintákat magyarázó szöveggel. Minden áldott héten alig várt és szívesen fogadott vendég lesz az Áller Képes Családi Lapja, mert életet, elevenséget visz a családi hajlékba.” A mutatványszámmal egy időben meg is jelent az első szám, negyven oldalon, egy különleges dupla borítóval. A címlapon egész oldalas rajz, amely megegyezett a dán kiadás valamelyik korábbi számának borítójával. A hátlapon kivágható makett szerepelt, amelyet kivágás után papírkartonra vagy furnér lapra lehetett ragasztani és összeállítás után egy komplett makett készült el. Mivel ezután a külső borító leeshetett a laptestről, volt alatta egy másik címlap is. Az újság mai gyűjtőinek komoly problémát okoz, hogy olyan lappéldányokat találjanak, amelyiken a külső borító is épségben megtalálható. Nekem hosszú évek alatt sikerült csak a Magyarországon kiadott valamennyi lapszámot beszereznem a külső borítóval együtt. A mutatványszám ígéretének megfelelően a negyven oldalon sorra következtek a tudományos érdekességek, novellák, csodakotta, rejtvények, varrásminták és nem utolsó sorban képes történetek. Számonként öt-hat képaláírásos történet, amelyek között voltak egész oldalas és néhány képkockából állók egyaránt. Az elsőtől az utolsó számig szerepelt a lapban közel egy oldal terjedelemben a „Két vidám cimbora úti kalandjai és utazási naplója” című történet színesben. A kaland két főszereplője Csengő és Bengő volt, akik hétről hétre újabb és újabb kalandokba keveredtek utazásaik során. Ezek a szépen kidolgozott rajzok eredetileg Nagy Britanniában jelentek meg, ahol nagy hagyománya volt a képaláírásos és csak kevés szóbuborékot tartalmazó képtörténeteknek. Az Áller Képes Családi Lapjában szereplő képtörténetekről a következő részben írok részletes beszámolót.

A képregényrajzoló és az illusztrátorok

 Szőke ciklon, Korcsmáros Pál rajza

A szőke ciklon című képregény, kis füzet formában az 1973-as Füles évkönyv kivehető melléklete volt. Imádtam. Egyrészt rongyosra olvastam, másrészt rengeteg képkockát másoltam le belőle. Jól lehetett rajzolni. Egy bélásért (két forint) bárkinek fejből tudtam néhány Rejtő figurát rajzolni. Szerintem biztosan torzak voltak ezek a kis grafikák, de egy tizenhárom éves gyerektől jó teljesítménynek bizonyultak. Próbáltam Zórádot és Sebőköt is rajzolni, de emlékszem, attól ideges lettem. Rengeteg összefüggéstelen vonal. Másolhatatlan. Pedig a látvány szép volt. Igazi grafikai mesterművek. Sokszor beszélgettem már a magyar képregényrajzolók munkáit jól ismerő gyűjtőkkel, elemzőkkel és rajzolókkal, akiknek egybehangzó véleményük volt, hogy három igazán nagy alakja volt a magyar képregény-kultúrának 1957 és 1980 között. Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Zórád Ernő. Fazekas Attila, már egy utánuk következő időszak nagyszerű rajzolója, akiről majd egy másik alkalommal fogok részletesen írni.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

Amikor Zórád Ernővel beszélgettem a másik két rajzolóról, őszinte megbecsülést és szeretetet éreztem a hangján. Barátsága Sebők Imrével egy Rákosi Mátyást ábrázoló kép megfestésekor alakult ki, tekintettel arra hogy Zórád –elmondása szerint- képtelen volt megfesteni Rákosi arcképét és ezért Sebőköt kérte meg, hogy segítsen ebben. Egyébként is sokat bajlódott a képpel, mivel Rákosi elfogását kellett megfestenie úgy, hogy az egyébként alacsony figura hősként legyen ábrázolva az őt letartóztató rendőrök körében, akik pedig szekrény méretű alakok voltak. Miután ezt egy jó beállítással megoldotta, Sebők rajzolta bele a képbe Rákosi arcképét. Ezért Zórád örökké hálás volt Sebők Imrének. Korcsmáros Pált pedig egy tündéri  és bátor embernek tartotta. De hogy miért tartotta bátornak, erről a nyolcvanas években mindig azt mondta, hogy erről ne kérdezzem! Ma már a Korcsmáros családtól tudható, hogy 1944-ben Korcsmáros Pál svéd menlevelek és igazolványok hamisítására használta kézügyességét és ezzel több tucat veszélyeztetett embernek és családjának mentette meg az életét.

Sebők Imre (Apostag, 1906. augusztus 6. – Budapest, 1980. szeptember 14.)

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22 – Budapest, 1975. május 24.)

A második világháborút követően mindhárman az újonnan induló lapok szerkesztőségeiben találtak munkát, ki főállásban, ki pedig külső munkatársként. Amikor Gál György 1946-ban útjára indította a Pesti Izé című vicclapot –ami csak három évig működött- még nem is sejtette, hogy a tíz év múlva induló Füles egyik fő profilja a képregény lesz és a három meghatározó képregényrajzoló már a keze alatt dolgozik. Mindannyian bejáratosak voltak több szerkesztőségbe, zseniálisan rajzoltak, rövid idő alatt széles ismertségre tettek szert. Zórád úgy mesélte – bár ebben nem volt biztos - hogy a Pajtás szerkesztőségében találkozott Cs. Horváth Tiborral, aki 1950-től tördelő szerkesztő volt négy pedagógiai lapnál, amelyek közül a Képes nyelvmester volt az egyik. Ennek a lapnak rajzolt Gugi Sándor tördelőszerkesztő, rajztanár és grafikus illusztrációkat. Gugi az angol nyelvű Classics Illustrated alapján úgy gondolta, hogy idehaza is népszerű lenne klasszikus irodalmi művek képregény változatának közlése. Ezt a gondolatát osztotta meg Cs. Horváth Tiborral. Ezzel a zseniális ötlettel kezdett el „házalni” az ötvenes évek végén Cs. Horváth Tibor nagyon sok szerkesztőségnél, miszerint irodalmi művek rövidített képes változatával elősegíthetnének egy politikai célt, a fiatalok olvasóvá nevelését. Ezek a folytatásos képtörténetek az irodalom népszerűsítését szolgálnák. Valójában a képregény elbeszélő rendszerét az irodalom reklámjaként adta el a főszerkesztőknek, akik a Tájékoztatási Hivataltól az 1956-os forradalom leverését követően azt az utasítást kapták, hogy mindenféle szórakoztató, ismeretterjesztő anyagot közölhetnek lapjaikban, ami eltereli az olvasók figyelmét a napi politikáról. Annak ellenére, hogy néhány hónappal előtte még imperialista szemétként kezelték a képregényt, 1957-től átkerült a megtűrt kategóriába. A lapok szerkesztői abban az időben még csak rövid időre dolgoztak előre, vagyis a rajzokat megjelenés előtt közvetlenül lehetett leadni a szerkesztőségnek. Javításra már nem sok idő maradt. A főszerkesztők azzal biztosították be magukat a nem kívánatos tartalmak ellen, hogy már csak létező, ismert irodalmi művek kerülhettek feldolgozásra képregényben, vagy előre egyeztetett, megrendelt történetek, amelyek legtöbbször politikai üzeneteket közvetítettek. Ilyenek voltak például a Pajtásban, vagy a Kisdobosban közölt sorozatok.

Cs. Horváth Tibor zseniálisan megszervezte ezt a munkát. Az első képregényeket még képaláírásos formában először Gugi Sándorral, majd azt követően Korcsmáros Pállal készítette, aki a Füles 1957-es indulását követően a lap állandó képregényrajzolója lett. A Pajtásnál Zóráddal kezdett dolgozni. Első munkájuk a Winnetou volt.

A Fülesnek karikatúrákat rajzoló Sebőköt a Magyar Ifjúsághoz szervezte be és őrületes tempót kezdett  diktálni a rajzolóknak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre hat lapnak dolgoztak hetente.

Sebők, kényelmes ember lévén, jó munkának tekintette a képregények rajzolását és bízott Cs. Horváth Tiborban, aki házhoz vitte a leírt forgatókönyvet és a nyomdában már előre kiszedett szöveget, amit csak be kellett ragasztania a rajzolónak az előre meghatározott helyre. Többnyire a pénz is házhoz ment. Zórád Ernő azért nem volt ennyire boldog ettől a szervezéstől. Egyrészt bizalmatlan volt Cs. Horváttal szemben, másrészt inkább könyveket szeretett volna illusztrálni és nem  képregényt rajzolni. Kezdeti munkáin jól látszik az a könnyed, sokszor felületesnek tűnő vonalvezetés, amivel leginkább összedobta a képkockákat. Minél több idő telt el, annál komolyabb energiát fektetett a rajzokba, míg fel nem ismerte azt a lehetőséget, hogy a képregényt akár művészi szinten is lehet művelni. Ekkor alakította ki azt a kollázs rendszert, amivel talán a világon is egyedülálló stílust teremtett.

Sebők és Zórád életműve egymásnak pontosan az ellentétei. Sebők a fény-árnyék viszonyok zseniális kihasználásával a kezdetektől komoly grafikai értékekkel rendelkező képsorozatokat alkotott. Az idő múlásával azonban - betegsége miatt - sokat romlott rajzainak a színvonala. Cs. Horváth Tibor, Sebők utolsó munkáit később másokkal is megrajzoltatta, mondván, azok legyenek meg jó színvonalon is. Zórád  ezzel ellentétben felületesen kezdte képregényrajzolói munkásságát és a csúcson hagyta abba. De mindkettőjükre jellemző volt a rutin, a grafikai megoldások ismétlése. Számos képregényükben ugyanazok a karakterek köszönnek vissza, ugyanazok a nézőpontok és kompozíciók. Mindketten kiváló grafikusok, de kevésbé képregényrajzolók voltak. Korcsmáros Pál, a társaság harmadik tagja azonban vérbeli képregényrajzolónak bizonyult. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az ábrázolási módot neki találták ki. Egyrészt rendelkezett azzal a rajztudással, ami lehetővé tette, hogy bármilyen jelenetet, változatos nézőpontokból tudjon megrajzolni. Realista stílusban ugyanolyan magabiztosan alkotott, mint a karikatúra jellegű történetekben. Rendelkezett azzal a karikírozó és torzító képességgel, amivel pontosan megtalálta a határt, hogy a karakterei realisták, ugyanakkor hihetően torz alakok legyenek. Mondhatnánk, hogy Sebők és Zórád is rendelkezett hasonló képességekkel, csak ők sokkal visszafogottabban alkalmazták ezt.

Zórád Ernő többször említette, hogy ő még ilyen zseniális találkozást az életben nem látott, ahogyan Korcsmáros létrehozta és működtette a Rejtő karaktereket. Amikor őt bízták meg egy Rejtő történet elkészítésével, fel is sült vele. Utánozni nem szerette volna Korcsmáros figuráit. Nem is lehetett, olyan különlegesek volt – mondta. Amit pedig ő csinált az tökéletes csőd volt. Nincs mit szépíteni rajta! Korcsmáros egyszerűen utánozhatatlan volt! –mesélte őszinte elismeréssel. De nem csak ezek tették kiváló képregényrajzolóvá Korcsmáros Pált. Rendelkezett azzal a különleges képességgel és ambícióval, hogy minden képregényének rajzstílusát a történethez igazította. Első ránézésre felismerjük, hogy az adott történetet Korcsmáros rajzolta. De ha a történet megkívánta, képes volt élethű realista rajzokat készíteni, és arra is vállalkozott például egy Verne regény esetében, hogy a korabeli könyvek fametszet jellegét adja vissza. Van olyan történet ahol részletgazdagon, aprólékos vonalakkal meséli a történetet, miközben egy másiknál fekete-fehérre redukált fény-árnyék hatásokkal dolgozik. De még a humoros történeteknél is tudott letisztult vonalakkal humort teremteni és tónusozással is képes volt ilyen hatásra.

Ezért a változatos grafikai elbeszélési formáért gondolom én azt, hogy Korcsmáros Pál igazi műfaja a képregény volt, tökéletes egymásra találása ez egy grafikusművésznek és egy ábrázolási formának. Természetesen Sebők Imre és Zórád Ernő is fantasztikus életművet hagytak maguk után, számtalan kiváló képregényt, amelyek mind a magyar képregénykultúra grafikai gyöngyszemeinek tekinthetőek. De ők mindketten, mint grafikusművészek csöppentek a képregényrajzolásba és ahogy Zórád Ernő mondta, megpróbáltak „gúzsba kötve táncolni” Grafikai képességeiket beleszorítani a képkockák keretei közé. Ez nehéz feladat egy szárnyaló fantáziájú grafikusművésznek. Korcsmáros Pál pedig velük ellentétben tobzódott a képregény műfajának eszközeivel teli grafikai világban. Fantasztikus alkotásokat hoztak létre mind a hárman. Csak köszönettel tartozunk nekik.