A képregényrajzoló és az illusztrátorok

 Szőke ciklon, Korcsmáros Pál rajza

A szőke ciklon című képregény, kis füzet formában az 1973-as Füles évkönyv kivehető melléklete volt. Imádtam. Egyrészt rongyosra olvastam, másrészt rengeteg képkockát másoltam le belőle. Jól lehetett rajzolni. Egy bélásért (két forint) bárkinek fejből tudtam néhány Rejtő figurát rajzolni. Szerintem biztosan torzak voltak ezek a kis grafikák, de egy tizenhárom éves gyerektől jó teljesítménynek bizonyultak. Próbáltam Zórádot és Sebőköt is rajzolni, de emlékszem, attól ideges lettem. Rengeteg összefüggéstelen vonal. Másolhatatlan. Pedig a látvány szép volt. Igazi grafikai mesterművek. Sokszor beszélgettem már a magyar képregényrajzolók munkáit jól ismerő gyűjtőkkel, elemzőkkel és rajzolókkal, akiknek egybehangzó véleményük volt, hogy három igazán nagy alakja volt a magyar képregény-kultúrának 1957 és 1980 között. Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Zórád Ernő. Fazekas Attila, már egy utánuk következő időszak nagyszerű rajzolója, akiről majd egy másik alkalommal fogok részletesen írni.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

Amikor Zórád Ernővel beszélgettem a másik két rajzolóról, őszinte megbecsülést és szeretetet éreztem a hangján. Barátsága Sebők Imrével egy Rákosi Mátyást ábrázoló kép megfestésekor alakult ki, tekintettel arra hogy Zórád –elmondása szerint- képtelen volt megfesteni Rákosi arcképét és ezért Sebőköt kérte meg, hogy segítsen ebben. Egyébként is sokat bajlódott a képpel, mivel Rákosi elfogását kellett megfestenie úgy, hogy az egyébként alacsony figura hősként legyen ábrázolva az őt letartóztató rendőrök körében, akik pedig szekrény méretű alakok voltak. Miután ezt egy jó beállítással megoldotta, Sebők rajzolta bele a képbe Rákosi arcképét. Ezért Zórád örökké hálás volt Sebők Imrének. Korcsmáros Pált pedig egy tündéri  és bátor embernek tartotta. De hogy miért tartotta bátornak, erről a nyolcvanas években mindig azt mondta, hogy erről ne kérdezzem! Ma már a Korcsmáros családtól tudható, hogy 1944-ben Korcsmáros Pál svéd menlevelek és igazolványok hamisítására használta kézügyességét és ezzel több tucat veszélyeztetett embernek és családjának mentette meg az életét.

Sebők Imre (Apostag, 1906. augusztus 6. – Budapest, 1980. szeptember 14.)

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22 – Budapest, 1975. május 24.)

A második világháborút követően mindhárman az újonnan induló lapok szerkesztőségeiben találtak munkát, ki főállásban, ki pedig külső munkatársként. Amikor Gál György 1946-ban útjára indította a Pesti Izé című vicclapot –ami csak három évig működött- még nem is sejtette, hogy a tíz év múlva induló Füles egyik fő profilja a képregény lesz és a három meghatározó képregényrajzoló már a keze alatt dolgozik. Mindannyian bejáratosak voltak több szerkesztőségbe, zseniálisan rajzoltak, rövid idő alatt széles ismertségre tettek szert. Zórád úgy mesélte – bár ebben nem volt biztos - hogy a Pajtás szerkesztőségében találkozott Cs. Horváth Tiborral, aki 1950-től tördelő szerkesztő volt négy pedagógiai lapnál, amelyek közül a Képes nyelvmester volt az egyik. Ennek a lapnak rajzolt Gugi Sándor tördelőszerkesztő, rajztanár és grafikus illusztrációkat. Gugi az angol nyelvű Classics Illustrated alapján úgy gondolta, hogy idehaza is népszerű lenne klasszikus irodalmi művek képregény változatának közlése. Ezt a gondolatát osztotta meg Cs. Horváth Tiborral. Ezzel a zseniális ötlettel kezdett el „házalni” az ötvenes évek végén Cs. Horváth Tibor nagyon sok szerkesztőségnél, miszerint irodalmi művek rövidített képes változatával elősegíthetnének egy politikai célt, a fiatalok olvasóvá nevelését. Ezek a folytatásos képtörténetek az irodalom népszerűsítését szolgálnák. Valójában a képregény elbeszélő rendszerét az irodalom reklámjaként adta el a főszerkesztőknek, akik a Tájékoztatási Hivataltól az 1956-os forradalom leverését követően azt az utasítást kapták, hogy mindenféle szórakoztató, ismeretterjesztő anyagot közölhetnek lapjaikban, ami eltereli az olvasók figyelmét a napi politikáról. Annak ellenére, hogy néhány hónappal előtte még imperialista szemétként kezelték a képregényt, 1957-től átkerült a megtűrt kategóriába. A lapok szerkesztői abban az időben még csak rövid időre dolgoztak előre, vagyis a rajzokat megjelenés előtt közvetlenül lehetett leadni a szerkesztőségnek. Javításra már nem sok idő maradt. A főszerkesztők azzal biztosították be magukat a nem kívánatos tartalmak ellen, hogy már csak létező, ismert irodalmi művek kerülhettek feldolgozásra képregényben, vagy előre egyeztetett, megrendelt történetek, amelyek legtöbbször politikai üzeneteket közvetítettek. Ilyenek voltak például a Pajtásban, vagy a Kisdobosban közölt sorozatok.

Cs. Horváth Tibor zseniálisan megszervezte ezt a munkát. Az első képregényeket még képaláírásos formában először Gugi Sándorral, majd azt követően Korcsmáros Pállal készítette, aki a Füles 1957-es indulását követően a lap állandó képregényrajzolója lett. A Pajtásnál Zóráddal kezdett dolgozni. Első munkájuk a Winnetou volt.

A Fülesnek karikatúrákat rajzoló Sebőköt a Magyar Ifjúsághoz szervezte be és őrületes tempót kezdett  diktálni a rajzolóknak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre hat lapnak dolgoztak hetente.

Sebők, kényelmes ember lévén, jó munkának tekintette a képregények rajzolását és bízott Cs. Horváth Tiborban, aki házhoz vitte a leírt forgatókönyvet és a nyomdában már előre kiszedett szöveget, amit csak be kellett ragasztania a rajzolónak az előre meghatározott helyre. Többnyire a pénz is házhoz ment. Zórád Ernő azért nem volt ennyire boldog ettől a szervezéstől. Egyrészt bizalmatlan volt Cs. Horváttal szemben, másrészt inkább könyveket szeretett volna illusztrálni és nem  képregényt rajzolni. Kezdeti munkáin jól látszik az a könnyed, sokszor felületesnek tűnő vonalvezetés, amivel leginkább összedobta a képkockákat. Minél több idő telt el, annál komolyabb energiát fektetett a rajzokba, míg fel nem ismerte azt a lehetőséget, hogy a képregényt akár művészi szinten is lehet művelni. Ekkor alakította ki azt a kollázs rendszert, amivel talán a világon is egyedülálló stílust teremtett.

Sebők és Zórád életműve egymásnak pontosan az ellentétei. Sebők a fény-árnyék viszonyok zseniális kihasználásával a kezdetektől komoly grafikai értékekkel rendelkező képsorozatokat alkotott. Az idő múlásával azonban - betegsége miatt - sokat romlott rajzainak a színvonala. Cs. Horváth Tibor, Sebők utolsó munkáit később másokkal is megrajzoltatta, mondván, azok legyenek meg jó színvonalon is. Zórád  ezzel ellentétben felületesen kezdte képregényrajzolói munkásságát és a csúcson hagyta abba. De mindkettőjükre jellemző volt a rutin, a grafikai megoldások ismétlése. Számos képregényükben ugyanazok a karakterek köszönnek vissza, ugyanazok a nézőpontok és kompozíciók. Mindketten kiváló grafikusok, de kevésbé képregényrajzolók voltak. Korcsmáros Pál, a társaság harmadik tagja azonban vérbeli képregényrajzolónak bizonyult. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az ábrázolási módot neki találták ki. Egyrészt rendelkezett azzal a rajztudással, ami lehetővé tette, hogy bármilyen jelenetet, változatos nézőpontokból tudjon megrajzolni. Realista stílusban ugyanolyan magabiztosan alkotott, mint a karikatúra jellegű történetekben. Rendelkezett azzal a karikírozó és torzító képességgel, amivel pontosan megtalálta a határt, hogy a karakterei realisták, ugyanakkor hihetően torz alakok legyenek. Mondhatnánk, hogy Sebők és Zórád is rendelkezett hasonló képességekkel, csak ők sokkal visszafogottabban alkalmazták ezt.

Zórád Ernő többször említette, hogy ő még ilyen zseniális találkozást az életben nem látott, ahogyan Korcsmáros létrehozta és működtette a Rejtő karaktereket. Amikor őt bízták meg egy Rejtő történet elkészítésével, fel is sült vele. Utánozni nem szerette volna Korcsmáros figuráit. Nem is lehetett, olyan különlegesek volt – mondta. Amit pedig ő csinált az tökéletes csőd volt. Nincs mit szépíteni rajta! Korcsmáros egyszerűen utánozhatatlan volt! –mesélte őszinte elismeréssel. De nem csak ezek tették kiváló képregényrajzolóvá Korcsmáros Pált. Rendelkezett azzal a különleges képességgel és ambícióval, hogy minden képregényének rajzstílusát a történethez igazította. Első ránézésre felismerjük, hogy az adott történetet Korcsmáros rajzolta. De ha a történet megkívánta, képes volt élethű realista rajzokat készíteni, és arra is vállalkozott például egy Verne regény esetében, hogy a korabeli könyvek fametszet jellegét adja vissza. Van olyan történet ahol részletgazdagon, aprólékos vonalakkal meséli a történetet, miközben egy másiknál fekete-fehérre redukált fény-árnyék hatásokkal dolgozik. De még a humoros történeteknél is tudott letisztult vonalakkal humort teremteni és tónusozással is képes volt ilyen hatásra.

Ezért a változatos grafikai elbeszélési formáért gondolom én azt, hogy Korcsmáros Pál igazi műfaja a képregény volt, tökéletes egymásra találása ez egy grafikusművésznek és egy ábrázolási formának. Természetesen Sebők Imre és Zórád Ernő is fantasztikus életművet hagytak maguk után, számtalan kiváló képregényt, amelyek mind a magyar képregénykultúra grafikai gyöngyszemeinek tekinthetőek. De ők mindketten, mint grafikusművészek csöppentek a képregényrajzolásba és ahogy Zórád Ernő mondta, megpróbáltak „gúzsba kötve táncolni” Grafikai képességeiket beleszorítani a képkockák keretei közé. Ez nehéz feladat egy szárnyaló fantáziájú grafikusművésznek. Korcsmáros Pál pedig velük ellentétben tobzódott a képregény műfajának eszközeivel teli grafikai világban. Fantasztikus alkotásokat hoztak létre mind a hárman. Csak köszönettel tartozunk nekik.

A magyar képregény megalkotóinak portréi

A magyar képregények készítésének legtermékenyebb időszaka az 1957-1987 közé eső harminc év volt, amikor több sajtótermékben nagy példányszámban publikálták magyar grafikusok magas színvonalon megrajzolt képregényeit. Ezt követően mind a mai napig újra és újra közlik az akkor készült történeteket, amelyeknek jelentős része – a korszak politikai követelményeihez igazodva – leginkább irodalmi művek adaptációja volt. Nagyon nagy köszönettel tartozom Sváb József grafikusművész barátomnak, aki kérésemre egy asztalhoz ültette azokat a kiváló alkotókat akik megalkották és népszerűvé tették a magyar képregényt és megrajzolta róluk a blogom fejlécében látható portrésorozatot, majd elkészítette az én portrémat is. 

A kép legszélén Dargay Attila látható, aki a kezdetektől – vagyis az ötvenes évektől – meghatározó szereplője volt a hazai képregényrajzolásnak és rendkívül nagy segítségemre volt a hazai képregény történetének megírásában. Még főiskolai hallgató voltam, amikor felkerestem a Pannónia Filmstúdióban és elkezdtem faggatni. Eleinte kitért a kérdések elől és csak a rajzfilmről beszélt. Nagyon kedves, vidám ember volt. Mindenkinek bemutatott a stúdióban, hogy csináljanak már velem valamit, mert nem hagyom békén, szerinte már mindent elmondott a képregényről, amit tud, de én még mindig faggatom. Gyakran mondogatta, hogy itt a Pannónia Filmstúdióban mindenki képregényt rajzol (a storyboard-ra gondolt), de valójában senki nem rajzol képregényt. Ő is csak akkor, ha egy kis pénzre van szüksége. Miután kellően összebarátkoztunk, elkezdett részletekbe menően mesélni. Hol a stúdióban, hol a lakásán fogadott, ahol megismerhettem bűbájos feleségét Henrik Irént is. Rendkívül sokat köszönhetek neki.

Mellette Korcsmáros Pál látható, akit már nem ismerhettem, de a rajzai annál inkább lenyűgöztek. Középiskolás koromban nagy sikert arattam, amikor egy-egy jellegzetes Rejtő-karakterét fejből le tudtam rajzolni a barátaimnak. Később megismerhettem két fiát, Korcsmáros György színművészt és Korcsmáros Péter operaénekest, valamint unokáját, Korcsmáros Gábort, akik sokat meséltek zsenialitásáról, alkotói módszereiről és sokszor a magánéletéről is. Fantasztikus érzés volt kézbe venni az eredeti rajzait és látni, hogy a látszólag egyszerű rajzok mögött is milyen magabiztos rajztudás és precizitás van.

Gugi Sándorról mindig sokat hallottam, de már csak az özvegyével volt szerencsém megismerkedni. Bárkit faggattam a magyar képregény történetének kezdeti éveiről, mindenki egyértelműen állította: Gugi Sándornak köszönhető, hogy 1956 után ekkora érdeklődés támadt a képregények iránt. Amerikai minta alapján ő adta az ötletet, hogy irodalmi művek képes feldolgozásával – mintegy hirdetésével ­– el lehet érni a szerkesztőségeknél, hogy képregényeket közöljenek. Az ötlet nagyon bevált, de ő szeretett a maga tempójában dolgozni, ezért korán feladta a határidőhöz kötött és alapos munkát igénylő képregényrajzolást.

Fazekas Attila következik a sorban, aki mára már felülmúlta mestereinek teljesítményét és Zórád Ernőt is túlszárnyalva, a legnagyobb képregényes életművet tudhatja magáénak. Fáradhatatlan rajzoló, akihez évtizedek óta jó kapcsolat fűz, aki következetesen képviseli a képregényes történetmesélés klasszikus formáját. A Rahan képregények látványa után gyermeki lelkemnek a Pajtásban megjelent első képregénye adta a reményt, hogy Magyarországon is van olyan rajzoló, akinek tiszta vonalvezetése követendő példa lehet.

Középen Zórád Ernő látható, a magyar képregényművészet legkiválóbb alkotója. Neki köszönhetem, hogy már négy könyvet írtam a képregény magyarországi történetéről. Ő javasolta, hogy foglalkozzak ezzel a témával és tőle kaptam az első instrukciókat, útmutatásokat. Csodálatos, bohém úriember volt. Sokat mesélt az életéről, munkásságáról. Fantasztikus érzés, hogy élvezhettem a barátságát. Közepes festőnek, jó képregényrajzolónak és kiváló illusztrátornak vallotta magát. Kényszerűségből kezdett képregényt rajzolni, de amit alkotott -főleg kollázsaival-, azzal művészi szintre emelte a képregényt.

Kuczka Péter a hazai képregénykiadás igazi háttérembere volt. Mindent tudott erről a műfajról, hatalmas képregénygyűjteménye volt. Lakásának dolgozószobájában ismerhettem meg a nyugati képregényművészet legkiválóbb alkotásait. Kölcsön kaptam tőle a Metal Hurlant magazinokat, amelyek láttán egészen más megvilágításban láttam a képregényt. Sokat segített a munkámban, nagyon sok jó tanácsot kaptam tőle. Több kiadó, szerkesztőség képregényes próbálkozásai mögött tudható volt a közreműködése. Jó érzékkel ismerte fel a fiatal írók, rajzolók tehetségét és lehetőségeihez mérten megjelenési lehetőséget biztosított számukra.

Sebők Imrének csak a rajzait ismerhettem és Zórád Ernőn keresztül a fiát is. Évtizedekkel ezelőtt sikerült magnóra rögzítenem, ahogy mesélt az édesapja munkásságáról, majd el is vitt abba a házba, ahol Sebők Imre élt és alkotott. Csodálatos délután volt, leült a zongorához és szabadon engedett a lakásban, hogy nyugodtak nézzek meg mindent, jegyzeteljek. Miközben zongorázott, minden kérdésemre válaszolt. Ez volt az igazi bőség zavara. Rengeteg festmény, rajz, képregény, vázlat a fiókokban, rajzmappákban. Egy év is kevés lett volna a rengeteg anyag rendszerezésére. Nekem csak néhány órám volt rá.

Cs. Horváth Tibor kiváló érzékkel menedzselte a hazai képregénykiadást közel negyven éven keresztül. Forgatókönyveit lehet szeretni és lehet kritikát is megfogalmazni róluk. Engem jó barátság kötött hozzá. Mindig tisztelettel és elismeréssel beszélt azokról, akikkel együtt dolgozott. Én úgy éreztem, hitt abban, amit csinált és úgy gondolta úgy kell képregényt írni, ahogy ő csinálja. Irodalmat akart közvetíteni a képregényen keresztül. Sokat beszélgettünk, és sok ötletet adott, hogyan tudnám eredményesen feltárni a hazai képregénykiadás történetét.

A képen látható alkotókkal, vagy hozzátartozójukkal folytatott beszélgetéseimet fióknyi magnókazetta őrzi. Egy részüket már digitalizáltam, másrészük még hátra van. Rengeteg sztori, emlék, élmény és főként dokumentum. Ezeknek a felvételeknek a visszahallgatása bennem is számtalan személyes élményt idézett fel, ami megerősítette bennem az elhatározást, hogy közreadjam a több mint harminc év képregénytörténeti kutató munkájának „melléktermékeiből” azt, ami arra érdemes.