Jókai Mór és az első magyar képregény

 

Jankó János a festőművészből lett karikaturista élete és munkássága

Jankó János önarcképe

Jókai Mór (Jankó János rajza)

Furcsán néztek rám negyven évvel ezelőtt, amikor még főiskolás koromban elkezdtem kutatni a magyar képregény történetét. Senki nem értette, miért akarok én ezzel a lenézett elbeszélési formával foglalkozni és egyáltalán miért érdekel ez engem. Magyar nyelvű szakirodalom egyáltalán nem állt rendelkezésemre és idegen nyelvű információ is leginkább a Francia Intézet könyvtárában volt fellelhető. Amikor megismerkedtem (1982) Kuczka Péterrel, a Galaktika magazin legendás főszerkesztőjével, kiderült, hogy a könyvtárából több információhoz jutottam, mint a magyar könyvtárakból összesen. Amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen Dr. Rubovszky Kálmánnal elkezdtük a hazai képregények értékalapú kutatását, világossá vált számunkra, hogy abszolút nulláról kell indulnunk. Ezzel a témával akkoriban még senki nem foglalkozott, eltekintve Gellért Endre: A képregény története című kis könyvétől, ami valójában Günter Metken német szerző könyvének kivonatolt fordítása. A magyar képregény történetéről ebben a könyvben nem esik szó. "A témával intenzíven hárman foglalkoztunk: Szatmári Gabriella népművelő, Kertész Sándor rajztanár-grafikus és jómagam - olvasható Dr. Rubovszky Kálmán: Apropó, comics című könyvében - Kb 50 fő népművelés szakos levelező hallgató segítette a munkánkat, főképpen mélyinterjuk készítésével." Kíváncsiak voltunk, honnan gyökeredzik a hazai képregény, mikor jelentek meg idehaza az első képes elbeszélési formák? Internet még nem volt azokban az években és vezetékes telefon is csak korlátozott mértékben volt elérhető, a mobiltelefont még nem találták ki. Ezért nem maradt más lehetőségem, mint bevetni magam a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola (Nyíregyházi Egyetem) könyvtárába és találgatni, hogy vajon melyik újság közölt egyáltalán képregényeket és mikor. Emlékszem, fiatal rajz szakos főiskolai hallgatóként az őrületbe kergettem Bajnok Lászlónét, a folyóirattár munkatársát, amikor a katalógus cédulák hosszas böngészése után, - leginkább találomra - kiválasztottam egy-egy folyóiratot és kikértem néhány évfolyamot. Miután viszonylag rövid átlapozás után kiderült, hogy ebben ugyan nincs képregény, kértem egy másik kupac újságot és visszavitettem az előzőeket. Ezek cipelése nem volt egyszerű a raktár csigalépcsőjén. Bajnokné ezt egy idő után megunta és beszabadított a raktárba, menjek és kutatgassak magamnak.  Miután itt nem sok sikerrel jártam, elkezdtem a Debreceni Egyetem könyvtárosának az őrületbe kergetését. Itt már több sikerem volt, mivel több 1800-as években megjelent újság átlapozására volt lehetőségem. A sajtótörténeti szakirodalom áttanulmányozását követően, az élclapok kerültek  előtérbe. Ekkor jelent meg Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai című könyve, amely nagymértékben meghatározta a további kutatásaim irányvonalát.

Időrendben haladva az első élclapokból kiindulva vizsgáltam a karikatúrák, karikatúra sorozatok evolúcióját a képtörténetek kialakulásáig. Első látásra nagyon sok karikatúra sorozat tűnt képtörténetnek, de a tüzetesebb átvizsgálás során meg kellett állapítanom, hogy formailag ugyan képtörténetnek látszanak, de dramaturgiailag, elbeszélő rendszerüket tekintve a képek inkább csak illusztrációként szolgálnak egy-egy esemény, vagy jelenet alátámasztására. Egyértelműen azt kerestem, hogy mikor jelenik meg a rajzsorozatokban és a hozzá kapcsolódó szövegekben az előre megfontolt történetmesélési szándék, ahol a szöveg és a kép kölcsönös egymásra épüléséből válik élvezhetővé a történet. Jókai Mór munkásságának a tanulmányozása került az előtérbe, mivel az első élclap, A Nagy Tükör, majd annak folytatása, az Üstökös az ő szerkesztésében jelent meg. Élclapjában a humoros írásokhoz német mintára igyekezett rajzokat illeszteni. A rajz és az irodalom világában is otthonosan mozgott, ami abból adódott, hogy pályája elején még festőművésznek készült. Nem minden alap nélkül, hiszen volt érzéke a rajzoláshoz, később a festészethez. Saját bevallása szerint a szöveg és a rajz sokszor együtt született a papírjain. „Nekem gyermekkori játékszerem sem vala más, mint a palatábla meg az irat. Amit írtam, ahhoz rajzoltam is, s amit rajzoltam, ahhoz valami történetet is írtam. A legelső piktúrám hat esztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a, történetesen alkaikus vers írva: „búsulást hallata bokorban egy farkas".

Jókai Mór önarcképe (középen) és karakter tervei az írásaihoz.

A hazai sajtótörténet szempontjából különös, új korszak volt az ezernyolcszázas évek közepe, mivel egyre több újság került forgalomba és a fametszetes eljárásnak köszönhetően megnőtt az illusztrációk száma. Pákh Albert Vasárnapi Ujságja járt az élen illusztrációk tekintetében, amelyben Jókai Mór, Kakas Márton álnéven írt humoros cikkeket Kakas Márton a színházban, Kakas Márton a műtárlaton, vagy Kakas Márton innen onnan címmel. A Franciaországban, valamint Németországban egyre terjedő rajzos, humoros lapok népszerűségét látva Pákh Albert bíztatta Jókait, hogy készítsen ő is humor újságot, sok rajzzal, karikatúrával. Tette mindezt annak ellenére, hogy a hazai rajzolók munkáit ekkor még Bécsbe kellett kivinni, hogy azokat fába metsszék. De bízott benne hogy hamarosan idehaza is létrejönnek fametsző műhelyek az újságok illusztrációs igényeinek kielégítésére.

      

Nagyüzemi nyomda és aprólékos fametszet.

Jókai leginkább anyagi okokból engedett az unszolásnak és a német Fliegende Blätter mintájára szerkesztette meg az első magyar élclapot, amelyet eleinte ő maga írt és rajzolt, mivel sem író sem rajzoló nem vállalkozott még ebben az időben erre az újszerű újságformának az elkészítésére. „A kezdeményezés nehéz volt, akkor még minden hiányzott, humorisztikus író, rajzoló és olvasó közönség, csak egy volt meg, ami nem kellett: osztrák cenzura” „Magamnak kellett kezdetben írnom és rajzolnom is. Később segített maga a közönség.” Már A Nagy Tükör első számában felhívást intézett a festő, rajzoló művészekhez: „Felszólítás hazai művészeinkhez! Az ilyen Mustrált humoristicus vállalat, mint a mienk, kezdetben nem adhat oly megfelelő képeket, aminek a külföldi hasonló tartalmú vállalatok képeivel versenyezhessenek. Nem is tudjuk egyelőre, hogy kitől keljen azokat megszereznünk. Pedig kétségtelennek hisszük, hogy hazánkban annyi geniális művész és dilettáns rejtőzködik, aki torzképek, genrerajzok, jellemképek s más effélék kiállításában remek dolgokat fog előállítani, ha számára kellő tér nyittatik. Mire nézve felhívjuk az illető művész és műkedvelő hazafiakat, hogy ha vállalatunk számára közremunkálni óhajtanak, mi minden ily nemű rajzot szívesen veendünk, s amint egyrészről azoknak illendő dijjazását igérjük, ugy ha szükséges a kívánt titoktartásról is kezeskedünk. Így reméljük, időjártával vállalatunk művészeti részét is odaemelheti, hogy a külföldi hasonnemüekkel a versenyt kiállhassa. Addig is ne riasszanak bennünket vissza sem a kezdet nehézségei, sem az áldozat nagysága.” Jól mutatja a felhívás, hogy félő volt a művészek méltatlannak, rangon alulinak tartják a humoros rajzok készítését, ezért ajánlottak számukra névtelenséget.

      

A Nagy Tükör első száma és az Üstökö első, majd módosított fejléce.

A szöveges tartalommal kevesebb gond volt, mivel humoros írásai akadtak bőven Jókainak. Évek óta gyűjtötte a népi adomákat, sőt az akadémiai székfoglalóját is erről tartotta: „Ha engem valaki számadásra talál vonni — fejezte be szavait —, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy íme, írtam ennyi, meg ennyi regényt, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedveltségű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát, de fogom mondani azt, íme e kötetekben gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókorra, és ezek a kötetek élni fognak, és tanúskodni, míg a magyar él; az pedig él, míg a világ áll."  (Vasárnapi Újság, 1860. február 6-7.szám) Rajzoló azonban csak egy jelentkezett, a Tótkomlósról éppen akkoriban Pestre költözött Jankó János, aki festőművésznek készült, és ennek érdekében tanulmányokat szeretett volna folytatni. Ebben az időben azonban legközelebb Bécsben volt képzőművészeti oktatás, ami viszont pénzbe került. Úgy gondolta, hogy kezdetleges festményeinek eladásából szánt pénzt rakja félre és abból fog kiutazni Bécsbe. Rendszeresen részt vett a tárlatokon, a kritika elismerően szólt munkáiról és bíztatták, hogy folytasson tanulmányokat és fejlessze tovább festői képességeit. De a festményei eladásából befolyt pénz csak a napi megélhetésre volt elegendő.

Jankó János: A népdal születése 1860. Magyar Nemzeti Galéria

A falusi borbély-műhely. Jankó János tollrajza

Ezért jelentkezett Jókainál, hogy neki rendszeres rajzolója legyen, amiért rendszeres jövedelemhez jutott. Elsőre jó ötletnek tűnt a fiatal alkotó számára, hogy újságrajzolásból teremti elő a tanulmányaihoz szükséges pénzt. A falusi népéletet megörökítő festményei jó alapot adtak ahhoz, hogy kialakítson valamiféle karikatúra stílust. Első rajzai azonban inkább a Tótkomlósról hozott vidám, de realisztikus karakterek voltak, csak lassan kezdett torzítani, karikírozni alakokat. Rajzait Jókai Mór kérésének, vagy utasításának megfelelően alkotta, nem saját ötleteket rajzolt. Jókai sok esetben még vázlatokat is készített számára, hogyan képzeli el az adott humoros íráshoz kapcsolódó rajzot. Voltak olyan történetek is, amelyekhez Jókai több rajzot kért, sőt, egy idő után csökkentette a hozzájuk kapcsolódó szöveget. Ez a közös munka Jókainak az irányításával vezette el odáig, hogy már a vizuális megjelenésre alapozva talált ki történetet az író, és készített hozzá rajzokat Jankó János. Számos kisebb nagyobb próbálkozást követően 1877-ben már olyan történet jelent meg az Üstökös című lapban, amely méltán tekinthető az első képregénynek, annak ellenére, hogy ezekben az években még csak képaláírásokkal közöltek képes elbeszéléseket. A szóbuborékokra még várni kellett a századfordulóig, s ez egy magyar embernek, Pulitzer Józsefnek (Joseph Pulitzer) köszönhető.  1896. október 18-án  jelent meg a képregény szakirodalom szerint az első igazi képregény, Sárga Kölyök (Jellow Kid) néven.  Annak ellenére, hogy már korábban is jelentek meg az Üstökösben képsorozatok képaláírásokkal, vagy azok nélkül, az első igazán képtörténetnek tekinthető képes elbeszélés 1877. január 13-án látott napvilágot az Üstökös című folyóiratban:"Gömböcz és Csukli viszontagságos regény versekben", írta Jókai Mór, illusztrálta 40 képpel Jankó János. A történet öt folytatásban jelent meg 1877. január 13-tól február 10-ig. Egy rész két oldalon, oldalanként 4 képből és a hozzá kapcsolódó versből állt. A második lap alján a ma is használatos "folytatódik", "vége következik" és "vége" feliratokkal zárult. A történet rajzain  jól látható Jankó János már kiforrott karikatúra stílusa, amely méltán népszerűvé tette a fiatal rajzolót. Azt a megállapításomat, hogy ezt a történetet tekintem az első magyar képregénynek, 1983-ban az első hazai képregény konferencián ismertettem. Ezt követően a Szuperhősök Magyarországon című könyvemben publikáltam, amely az első könyv volt idehaza a magyar képregény történetéről.

 

Jankó János évekig egyedüli rajzolója volt az Üstökösnek, amelynek népszerűségén felbuzdulva egymás után indítottak élclapokat a kiadók. Rajzoló hiányában azonban szinte valamennyi újonnan induló élclap Jankó Jánost kérte fel a rajzok elkészítésére. Ennek köszönhetően a festészet idő hiányában a háttérbe szorult. Rövid időre valóban Bécsbe költözött, hogy tanuljon, de onnan is rendszeresen küldte haza a rajzait, sőt osztrák élclapoknak is rajzolt karikatúrákat. Teljesen bevonzotta az újságok rajzolása. Az élclapokon kívül készített rajzokat hetilapoknak, illusztrált könyveket és idejétől függően kiállította a tárlatokon a festményeit. Mintegy hetvenezer rajzolt készített életében. Festményei a Nemzeti Galériában és Debrecenben a Déri Múzeumban láthatóak. A régi papír tízforintoson az ő festménye alapján készített rajz volt látható.  Jókai Mórnak és Jankó Jánosnak a munkásságáról két könyvemben is részletesen írok. A Buborékban beszélők című munkámban, amely a magyar képregény 150 évét mutatja be, önálló fejezetet szenteltem az életművének és a Gömböcz és Csukli képtörténetet teljes terjedelmében bemutattam. (Kertész Sándor: Buborékban beszélők, A magyar képregény 150 éve. (Nyíregyháza, 2023. Képregenyáruház Bt.)

Másik könyvem Jankó címmel jelent meg a (kép)regényes életrajzok című könyvsorozatom első köteteként. Jankó János életét és munkásságát mutatja be sok képpel művészeti album formájában (Kertész Sándor: Jankó (Kép)regényes életrajzok, Nyíregyháza, 2025. Képregenyáruház Bt.) Mindkét könyv megvásárolható a www.kepregenyaruhaz.hu felületén és a legtöbb könyvesboltban. A (Kép)regényes életrajzok sorozat következő kötete ebben az évben jelenik meg, amelyben az idén százhúsz éve született Sebők Imre munkásságát mutatom be.

Ilyen a comic - Hullákkal teli "tréfás könyvek" Amerikából!

Idézetek korabeli újságokból

A háború előtt a napilapok még lelkesen üdvözölték az Amerikából „nagy nehézségek” árán beszerzett képregényeket és büszkélkedtek, hogy most már ők is közlik a népszerű hősök történeteit. 1945-ben még úgy tűnt, folytatódik ez a trend, de egyre gyakrabban kísérték megjegyzések a comic erőszakos terjedését  Amerikában, és Európában is. A comic – képregény – létezését egyre inkább a jobboldali sajtóhoz kötötték. Az Új Magyarország című lap 1947. november 7-i számában az amerikai sajtó és rádió furcsaságaira hívták fel a figyelmet, amelyben a következőket írták: „Külön kedvence a mulatságos comic strip, a rajzsorozatban elmesélt bizarr, gyakran elég bárgyú történet. Ezeknek a rajzsorozatoknak állandó hősei köré néha afféle amerikai mitológia szövődik, amit az olvasók apraja-nagyja egyforma gyönyörűséggel élvez. Mármost természetes, hogy a jobboldali sajtó, amely mögött a nagytőke áll, kedvezőbb anyagi lehetőségeinél fogva magának szerződteti a legjobb riportereket, fényképészeket, sportrovatvezetőket és rajzolókat. A szegényebb baloldali újságok nem bírják velük a versenyt.” A Magyarok című lap 1946. decemberi számában hosszan értekezett arról, hogy mit olvasnak háborúban az amerikai katonák és kitért a ponyva, a filmes magazinok és a képregény népszerűségére is. „1945 elején az USA-ban havonta kilenc és egynegyed millió példányban jelentek meg azok a rotációs papírra két hasábon sűrűn nyomott magazinok, melyek kizárólag vadnyugati, fantasztikus-kalandos vagy szerelmi regényeket és novellákat közöltek. Hárommillió példányban keltek el havonta a detektív-történetekre specializáló folyóiratok, 8 millióban a hajmeresztő vagy könnyfakasztó „igaz történeteket” első személyben tálaló sajtótermékek (true confession magas), továbbá tíz és háromnegyed millióban a Színházi Életre emlékeztető mozi-magazinok és mindezeken messze túlmenően, havi 25 millió példányban a comic books.” Ezek tartalmáról nincs  jó véleménnyel a cikk szerzője. „A jelenleg az USA-ban futó egykét tucatnyi, egymástól független comic strip-sorozat rendkívül primitív, végletes eseménysorával, gyermekded humorával határozott lélektani hivatást tölt be. Mohó olvasói olcsó, szegényes menekülést találhatnak az elgépiesedett civilizáció unalmából, azonosíthatják magukat a Tarzan-szerű csodálatos kalandorokkal, lesajnálhatják a mamlasz papucsférjet, erotikus fantáziákban ringatózhatnak s kielégíthetik bűnöző vagy infantilis vágyaikat. A második világháborúban az államvezetés diszkrét propagandára is felhasználta a comic-okat, mint hadikölcsönjegyzés, hulladékpapírgyűjtés, sőt a kötelező katonai szolgálati törvény megszavazásának népszerűsítésére is.” A napilapok és magazinok egyre többször foglalkoztak az európai életformától és szokásoktól idegen amerikai jelenségekkel. Gyakran jelentek meg általánosító és túlzó megállapítások az amerikai bűnözéssel kapcsolatban, amelyekről az amerikai bulvár sajtó szenzációhajhász címlapjai alapján számoltak be. A napilapokban szereplő bűnügyi híreket összekapcsolták a detektívregényekkel és a ponyvairodalommal. Ennek az egyik leglátványosabb formáját a képregényekben, a comics-okban találták meg. Mivel a képes történetek meglehetősen szemléletesen ábrázolták a lövöldözéseket, verekedéseket, esetleg erotikus jeleneteket, ezért ez jó hivatkozásnak bizonyult arra, hogy a magyar olvasók figyelmét ráirányítsák az amerikai bűnözésre. A képregények példányszáma rendkívüli magasságokat ért el Amerikában és az olvasóik leginkább gyerekek voltak, ezért magától értetődő volt hogy a növekvő gyermekbűnözés elsősorban az újságok képregényrovatainak és az önálló képregény magazinoknak köszönhető. 

Erre a valós vagy feltételezett jelenségre mozdult rá az amerikai sajtó  és a tőlük szerzett információkat írták meg a hazai lapok is. 1945-46-ban még csak elvétve jelentek meg ilyen írások, alkalmanként arra hívták fel a figyelmet, hogy a comic rajzolói milyen gazdagok és mennyit keresnek az ügynökségeknek készített rajzaikkal. Az Új idők 1946. április 13-i számában egy érdekes női karrierről írt. Mollie Slott egy képregény-ügynökség munkatársa volt, aki évi három millió dollárt keresett és legalább ötszáz ismert karakter menedzselése fűződött a nevéhez. Elképesztő grafikusi keresetről számolt be az Új Magyarország című lap az 1947. október 4-i számában. „Ezeket az apró történetkéket milliószámra keresik az emberek a lapokban. Ezért például Caniff (Milton Caniff), aki a „Terry és a kalózok“ után Steve Sanyon (Valójában Canyon) alakjával ajándékozta meg az amerikaiakat, körülbelül 13 millió dollárt keres havonta. Igaz, — s ezt nem szabad elfelejteni, — hogy Steve Sanyon története 14 milliós példányszámban jelenik meg állandóan.” Eleinte rövid hírek formájában rettentették el a magyar olvasókat a comic-tól. „Hatvan millió kötet szennyiratot adnak el havonta Amerikában a ,,comic book”-ból. A 250 füzetes képsorozat-ponyva legkedveltebb szellemi tápláléka az amerikai ifjúságnak. A pedagógusok és bírósági szakértők szerint ezek a füzetek nevelik szadizmusra, lopásra, nemi eltévelyedésre és gyilkosságra a mai serdülő ifjúságot.”(Népszabadság 1948. 03. 31.) A Szabadság című napilap 1948. 08. 07-én megjelent cikkében a Szovjet Szakszervezeti Szövetségének Trud című lapjából idézi, hogy milyen méreteket ölt Amerikában a gyermekbűnözés és konkrét eseteket is leír, majd megjelöli az okot is: „ A gyerekek hasonlóvá akarnak válni a bűnöző világ hőseihez, akikről a sokmillió példányszámban megjelenő burzsoá „irodalmi alkotások", filmek és rádióelőadások festenek vonzó képet. Ezen a téren igen nagy felelősség terheli a Comic Books című könyvsorozat kiadóit.” Ugyanerre a cikkre hivatkozva közöl írást a Szabad Szó július 9-én „Ijesztő méreteket ölt Amerikában a gyermekbűnözés címmel” Kiemeli Dr. Fredric Wertham "lélekbúvár" gyerekek körében végzett kutatásait, aki megfigyeléseiből megállapítja, hogy a detektívregények a bűnözést vonzó színben tüntetik fel és hősiességnek állítják be a gonoszságot. Egy példát idézve több lap is beszámol Werthem kutatásairól. „Még kézzelfoghatóbban világítja meg a tervszerű lélektiprást a newyorki ideggyógyászati klinika egyik orvosának Fredric Wertham –nak cikke: „A napokban egy felizgatott anya fordult hozzám — írja. — Elmondotta, hogy négyesztendős kisleányát a házbéli fiúk hurcolják, rángatják, puskatussal verik és kötéllel megkötözik. Időnkint bilincseket is raknak rá. Ezeket a bilincseket a „Comic 5“ ifjúsági folyóirattól kapták ajándékba. Hogy mi a forrása ennek a lelki elváltozásnak? — kérdi a szerző. — A forrás — mondja — a Comic 5 füzetek.“ 

Miután Rákosi Mátyás 1948-ban kikelt a bulvársajtó, a ponyvairodalom ellen és a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából a Magyarországra látogatott küldöttség mind az irodalom, képzőművészet és zene terén meghatározta a szocialista embertípus eszméjét, kijelölte a fejlődés irányát, még inkább össztűz alá került a burzsoá amerikai kultúra. Cikkek sokasága bírálta a nyugati életformát, a szakadék szélén álló imperialista nagytőkét és a pénzügyi érdekeknek alárendelt dekadens kultúrát. A képregény -comic - ideális eszköz volt arra, hogy rajta keresztül ócsárolják a nyugati társadalmat, írjanak a nyugat széteséséről, az erőszakról, a bűnözésről, - ezen belül is a legérzékenyebb területről, a gyermekbűnözésről - valamint a gátlástalan szex, a pornográf tartalmakról. "Ilyen egy tréfás könyv Amerikában – Hullákkal van teli –" Írta a Szabadság 1949. április hatodikán, alig három héttel a Szovjet kulturális delegáció távozása után. G. Legman amerikai kutató a Neurotika című folyóiratban közölt cikkére hivatkozva a következőket írják: „Mi van ezekben a gyermekek számára irt „comic-bookok”-ban? Kivétel nélkül valamennyiben verekedés, revolver, kínvallatás, korbácsolás, fojtogatás. A „comic-bookok” sikerének nem lehet más a titka — állapítja meg Legman —, mint a kegyetlenség, amelyre az amerikai gazdasági élet ránevel.” Négy évvel a háború lezárását követően a nácikhoz hasonlítja az amerikai gyerekeket. ”Ilyen formán sikerült minden amerikai gyermekbe olyan őrjöngő idegengyűlöletet oltani, amilyent még a német gyermek sem ismert és olyan tiszteletet kelteni a nyers erő iránt, amilyenről a nácik sem álmodtak. Realistáknak kell lennünk — fejezi be cikkét Legman. A kegyetlenség Amerikában üzlet, hatalmas üzlet, amelyben mindenki részes — vagy mint vállalkozó, vagy mint — fogyasztó.” Ugyanerre a cikkre hivatkozva a Szabad Nép 1949. június 4-i számában ”A vér nemzeti özönvize” címmel Boldizsár Iván közöl hosszú fejtegetést. „Az amerikai ember szellemi színvonalának süllyedését semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a betű szerepét átvette a kép. Egész iparok jöttek létre csakis azon az alapon, hogy szöveg helyett képet adnak a közönségnek." Leírta, mi is az a comic, mik a jellemzői és milyen hatással van a fiatalokra és egy idézettel Legmantól, szörnyű előjeleket vizionált. „A vérnek ebben az új nemzeti özönvizében a serdülőknek külön részt biztosítanak és ez az úgynevezett „comic-book"-ban történik", A fasizmus hasonlatával élt Ilja Ehrenburg, Amerikanizmus című írásában a Tartós békéért, népi demokráciáért! című folyóirat 1949. szeptember 6-i számában. „Naponta tízmilliók nézik a „comics” képeket: gyilkolnak, erőszakolnak, kínoznak ezeken. „Superman-ek — az SS-ista „Übermensch”-ek e vértestvérei tevékenykednek ezeken a filmeken.” Ez a cikk talán az első alkalom, hogy szót ejtenek a szuperhősről. ”Azt bizonygatják, hogy az életmódjuk a kultúra teteje. A német Übermenschekhez hasonlóan, a „supermanek” is összetévesztik a technikát a kultúrával.” 

A Szabad Ifjúság is bekapcsolódott a comic lejáratásába. Egy olyan undorító dolog kapcsán, mint a rágógumi, - amihez képregényeket is csomagolnak - ír Supermanról: „Újabban rövid történeteket is csomagolnak a rágógumihoz, amelyek az amerikai katonáknak a „vörös veszedelem” elleni hőstetteiről számolnak be. Mindezen túltesznek azonban azok a Comic Stripesnek nevezett színes, képes kiadványok, amelyek kizárólag a gyilkolás, az öldöklés és a kegyetlenkedés tárgyköréből választják témáikat. Főhősük a ,,Superman” (felsőbbrendűember), aki csak annyiban különbözik a „felsőbbrendű” német fasisztától, hogy éppen amerikánus. Ez az „eszményi” férfiú aztán — legalább is a színes kiadványok lapjain — fényes haditetteket hajt végre, sárgafajú, „alacsonyabbrendű” ellenségei ellen. A Comic Stripes kiadványokban alig van szöveg. Oldalakon át nem láthatunk mást, mint bombákat, harckocsikat, rakétalövedékeket, fantasztikus alakú „titkos fegyvereket", kivégzett partizánokat, lemészárolt polgári lakosságot. Közben az amerikai lapok úgy hirdetik ezeket a füzeteket, mint a hivatalos amerikai nevelés nélkülözhetetlen forrásait.” (Szabad Ifjúság 1951. szeptember 18.) A vicclapok közül az egyedül megmaradt Ludas Matyi – A Pesti Izé 1948-ben, a Szabad Száj 1951-ben megszűnt - is csatlakozott 1952-ben a comic-okat lejárató kampányhoz. Bodó Béla cikkében Tex Bill képregényhősön keresztül eljut odáig, hogy a comic már meghódította Olaszországot is és a kérdés az, be kell-e tiltani Olaszországban a comic-ot. (Ludas Matyi 1952. január 3.) Karikatúráin keresztül valóságosan tobzódik az amerikanizmus kigúnyolásában. Központi témája lett a lapnak az imperialista, burzsoá nagytőkés kifigurázása. A Világosság című folyóirat 1952. január 31-i számában - miután újra kritizálták az amerikai kultúrát -  fellélegeztek, mivel bennünket nem fenyeget ennek a szennynek a hatása. „Milyen boldogság, hogy pirosnyakkendős úttörőinket meg tudjuk védelmezni az amerikai kultúragresszió ilyen szörnyűségeitől, hogy a mi gyermekeink nem a „Bűnügyi Hírek” című lapot és az amerikai „comic book’'-okat olvassák, mint az olaszok, hanem a Pajtás és a Szabad Ifjúság cikkei s a legkiválóbb szovjet és magyar ifjúsági könyvek formálják őket a jövő szocialista embereivé.” Ifjú lelkek mérgezői COMIC’S! címmel számol be a Supermanról és társairól a Szabad Ifjúság 1953. január 4-i számában. Superman karakterén keresztül eljut odáig hogy a comic méreg, amin még Mark Twain is elcsodálkozna. „Ide tartoznak a superman” (felsőbbrendű ember) kalandjai is. A superman hatalmas termetű, dagadó izmú, bikaerős, természetesen amerikai figura, aki jelenleg éppen Koreában tartózkodik. A superman egymaga „irt ki” tízezer ellenséges katonát s mindazt megcsinálja ezekben a füzetkékben, amit az amerikaiak nem tudtak véghezvinni a csatatereken. „Vigyázz, ennek a lapjai mérgezettek!” — kiáltott fel Mark Twain, a nagy amerikai szatirikus, amikor kezébe vette az amerikai ponyvaregényipar egyik kezdeti termékét. Vigyázz, ezeknek a comic’s-oknak lapjai ezerszer mérgezettek! — kiáltana fel ma. Ha a gyógyszertárak mintájára a könyvüzletekben is megjelölnék a mérgeket — a comic’s-okon címlap helyett hatalmas halálfej lenne.” 1954-ben a comic már itt volt a szomszédos Ausztriában a Béke és Szabadság 1954. szeptember 15-i írása szerint. Magyarországon járt osztrák pedagógus számolt be arról, hogy „Az idei nyáron Ausztriáit is elárasztották az amerikai rajzos füzetek, a comic stripes-ek. Alig néhány napja, hogy az egyik tanuló padjából kihúztam egy ilyen füzetet, amely nagy meglepetésemre Homéros gyönyörű Odysseia-ját mesélte él »comic-nyelven«, Kirke, a szépséges varázslónő ebben a füzetben félmeztelen hollywoodi vámpírrá vedlett, Odysseus természetesen rettenetes izmokkal felruházott kolosszus és kettejük szóváltása elsősorban artikulátlan torokhangokban, hörgésekben, üvöltésékben merül ki.” A sok elrettentő írás után a Béke és Szabadság (1954. december 8.) egész oldalt szentelt ennek a műfajnak, Eltévedt golyók címmel, és az Amerikában elterjedt fegyverhasználatot, a fiatalkori bűnözést hozta kapcsolatba a comics szörnyűségeivel. A rémregények uralma Amerikában címmel jelent meg a következő írás a Népszava 1954. február 20-i számában. Azon túl, hogy itt is hivatkoznak Fredrich Wertham kutatásaira, nem mulasztják el az idegek borzolását sem. „A comic book-okban lépten-nyomon előfordul, hogy forró vassal égetik a nők mellét, gyermekeket dobnak a vadállatok közé, vagy élve eltemetnek, leszúrnak, lelőnek, megfojtanak és halálra forráznak embereket, másoknak levágják a kezét, kiütik a fogát és tűt szúrnak a szemébe.” 

"Ártatlanok elcsábítása" címmel jelent meg 1954-ben Dr. Friedrich Wertham amerikai pszichiáter könyve, amelyben azt vizsgálta, hogyan hat az amerikai gyerekek viselkedéskultúrájára, magatartására a comic. Már korábban is publikált ebben a témában cikkeket, amelyekre a magyar sajtó is előszeretettel hivatkozott. Bányász Rezső a Szabad Ifjúság 1954. október 5-i számában közel fél oldal terjedelemben Ahol a gyilkos – eszménykép címmel foglalkozott a témával. Eseteket idéz a könyvből, leírja a comic jellemzőit és megismétli a már évek óta hangoztatott vádakat. Kitér a comic magazinok erotikus hirdetéseire és megjelöli a következő ellenséget, a televíziót. „Ha a „comics”-ok olvasásában kifáradt az amerikai gyermek, leül a televíziós készülék elé. Amerika szörnyen büszke arra, hogy az USA-ban van a legtöbb televíziós vevőkészülék. De az adók műsorára már kevésbé lehet büszke. A civilizációnak ez a csodálatos eszköze a barbárság, a bűn terjesztésének szerszámává vált a lelkiismeretlen rádiótársaságok kezében.” A képregényekről szóló nagyszámú írások kizárólag az elrettentést szolgálták, hogy megvetést és undort ébresszenek az amerikai kultúrával és életformával szemben. Azon túl, hogy egy két mondatban felvázolták mi is az a képregény, meg sem próbáltak komolyabb információval szolgálni a comicról. Első alkalommal Marian Kennedy a Béke és Szabadság 1955. január 26-i számában foglalkozott részletesebben a témával a Mi is az a comic? című cikkében. Leírja, hogy gyermekkorában ezek a rajzos történetek még kellemes szórakozást jelentettek számára és fel is hozza Pogo példáját. „Akad még ma is néhány kedvesen tréfás comic, így az a rajzos történet, amely Pogóról, a kis oposszumról szól. Egyesült Államok déli nyelvjárásának stílusában írt kis történet bemutatja Pogót és a mocsarakban élő barátait, akik rendkívül kedves és emberi módon gúnyolódnak az amerikai életformán. Gyakran megesik, hogy a szülők kikapják gyermekük kezéből Pogo történetét, hogy ők olvashassák először.” De nem vitatja azt a tényt, hogy az ötvenes évekre valóban elszabadult a pokol és a képregényfüzetek megteltek erőszakkal, horrorral szexualitással. Leírja, hogy ő hogyan igyekezett védeni gyermekét ez ellen. „Nem várhattam addig, amíg a comic-ok megváltoznak, így hát azt mondtam gyermekemnek: »Akad köztük érdekes, akad ostoba, kegyetlen és rossz is. Ha akarod, elolvashatod valamennyit. A Pogóról szóló történeteket hangosan felolvastam neki, de nem voltam hajlandó megnézni a többit. Azután jó gyermekkönyveket vittem haza a könyvtárból és amikor már idősebb lett, kedvenc könyveimet nyitva hagytam előtte, hogy beléjük pillanthasson. Természetesen beléjük pillantott és elkezdett komolyan olvasni. Az ismerős szülőket felháborította az én látszólag könnyelmű magatartásom. Ők megtiltották gyermekeiknek a comic olvasását, elégették vagy eldugták a füzeteket, de természetesen eredménytelenül, mert az amerikai gyermekek oly könnyen juthatnak hozzá, hogy nem lehet elszigetelni őket az ilyen olvasmányoktól.” Azon túl, hogy utalást tesz arra, hogy nyomorgó írók készítik ezeket a füzeteket, kitér arra is, hogy az amerikaiak nem akarnak tudomást venni a problémáról. „Amikor tavaly Németországban jártam, sokan mondták nekem, hogy fogalmuk sem volt arról, mi történt a koncentrációs táborokban. Valójában sejtették, de nem akarták tudni. Ugyanez van sok amerikaival, aki egyszerűen nem akar tudni arról, hogy gyermekei tíz centért vásárolják a borzalmas füzetéket.” 

Az amerikai képregénypiacon valóban súlyos volt a helyzet. Dr. Fredrich Wertham könyve, Az ártatlanok elcsábítása nagy feltűnést keltett és a törvényhozók figyelmét is ráirányította a jelenségre, mely szerint a fiatalkori bűnözés elterjedésében valóban szerepet játszhat a comic erőszakos, horrorisztikus, erotikus tartalma, ami ellenőrizetlenül kerül a fiatalok kezébe. A képregénypiaccal kapcsolatban kormányzati vizsgálat indult, ahol Wertham-et is meghallgatták. Már 1948-ban is voltak próbálkozások a comic füzetek tartalmának, ábrázolásmódjának szabályozására, de ezt nem vették elég komolyan a kiadók. Szükségessé vált erőteljesebb intézkedés meghozatala. 1954-ben végül törvényt alkottak a képregényfüzetek kiadásának szabályozására és létrejött a Comics Code Authory. A kódex alkalmazása nem volt kötelező, törvény nem írta elő a használatát, de a forgalmazók és a hirdetők értékelték, ha a kiadványokon szerepelt a Comics Code Authory jelzése. Magyarországon 1958-ban a Köznevelés című folyóirat számolt be a hírről. „A Comics Magazine Association két éve minden kiadványát bemutatja ellenőrzés végett egy magát Comic Code Authority-nак nevező testületnek. Ennek tagjai kizárólag asszonyok, akik elbírálják a képregények (az ún. comic-ok) „irodalmi, erkölcsi és általánosan művelő” értékét. A jónak talált füzeteket minőségi jelzéssel látják el.” Na tessék! Az asszonyok végül rendet raknak.

Harc a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészete ellen!

 "Porbafilogenov" elvtárs megrótta a magyar sajtógrafikusokat

Kuczka Péter és Kertész Sándor az I. Nemzetközi Képregényfesztiválon Tokajban. (1993)

Képregényes körökben évtizedek óta tartja magát az a legenda, hogy az ötvenes években azért nem jelenhetett meg képregény Magyarországon, mert egy bizonyos Finogenov elvtárs az Amerikában és Nyugat-Európában divatos modernista műalkotásokat és szenzációhajhász sajtót dekadens szemétnek tartotta és nem javasolta azok követését a magyar művészeknek és lapkiadóknak. Zórád Ernő illusztrátor és képregényrajzoló művészt személyes beszélgetéseink során többször kérdeztem arról, hogy mi volt az oka annak, hogy a képregény az említett időszakban  csak politikai propaganda célokkal jelenhetett meg a sajtóban, az amerikai típusú szóbuborékos képregény pedig teljesen eltűnt. „Mert Finogenov elvtárs a nagy orosz művész letiltatta. Megmondta a festőművészeknek, meg a sajtógrafikusoknak is, hogy kell szovjet módon rajzolni. Az egy rettenetes időszak volt. De erről nem is akarok többet beszélni”- mondta ezt a nyolcvanas években. Zórád nem szívesen politizált, de ha megfeledkezett magáról, meglepő hevességgel tudta szidni a szocializmust. Annak ellenére, hogy több alkalommal visszatértem erre a témára, okosabb soha nem lettem. Említett még másokat is, akiknek később volt szerepe a képregény megbélyegzésében, de erről majd máskor. A második világháború befejezését követő négy év koalíciós sajtója - a szovjet jelenlét ellenére - meglehetősen szabad teret engedett a képregény számára, egészen 1949-ig.

Miki egér az Ünnep című folyóiratban (1944)

Rákosi Mátyás 1948. március 23-án a Párt Akadémia utcai székházában tartott sajtófogadáson elmondott beszédében hívta fel a figyelmet a magyar sajtóban tapasztalható gondokra. „Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapódzott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal. A szenzációhajhászás nem a jó értelemben vett újságírói hagyományokhoz tartozik. Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét.”- majd így folytatta:-„Ez a szenzációhajhászás, mely pártkülönbség nélkül elterjedt a sajtóban, alkalmas arra, hogy a valóban fontos kérdésekről elterelje a tömegek figyelmét.”... „Ezt a kérdést csak a demokratikus sajtó egészével együtt lehet megoldani.”... „Nem akarjuk ezzel a különböző újságokat mind egy kaptafára húzni, de a helyzeten változtatni kell.”... „Mindez nem jelenti azt, hogy a leleplező cikkek vagy a bűnügyi riportok eltűnjenek az újságokból. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent dicsérjen. Írjanak csak nyugodtan a hibákról és leplezzék le a bűnösöket. Fontos és szükséges, hogy a sajtó leleplezze a korrupciót és mindazokat, akik hivatalukban nem teljesítik kötelességüket a néppel szemben. Ha ezt a feladatát felelősségteljesen betölti a magyar sajtó, akkor megnövekszik a tekintélye és komoly következményei lesznek, ha egy demokratikus újságíró tollhegyre vesz valamit.”

A sajtó és a politikai pártok „leszalámizása” már ezt megelőzően elkezdődött, de Rákosi beszéde jelentette a kilövési engedélyt, hogy különböző ürügyekkel szüntessenek meg pártokat és a hozzájuk kapcsolódó újságokat. Továbbra is a papírkiutalás központi kézben tartása volt az egyik legjobb eszköz arra, hogy egyes lapok ne jelenjenek meg. Az egymásnak konkurenciát jelentő sajtótermékek közül csak a Kommunista párthoz közel álló lapok maradhattak meg. A karikatúrákat és képtörténeteket nagy számban közlő vicclapok közötti "harcból" a Ludas Matyi került ki győztesen, amelyik kezdetektől a moszkvai Krokodil mintájára készült. A kisgazda orientációjú, bátran politizáló Szabad Száj 1951. március 15-én meg is szűnt. A Pesti Izé című enyhén erotikus, szabadgondolkodású vicclap annak ellenére szűnt meg 1948. október 10-én, hogy viszonylag közel állt a Kommunista párthoz. De szexista rajzai már vállalhatatlannak bizonyultak. Rákosi rendszeresen beszámolt a szovjet vezetőknek a magyarországi helyzetről és egyre gyakrabban érkezett küldöttség Moszkvából hogy "segítse" az átalakulást és  szovjet minta alapján szerveződjön a kulturális élet is.

Magyar kezdeményezésre a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából 1949. február 14. és március 15. között delegáció érkezett Moszkvából, hogy népszerűsítse a szovjet kultúrát, művészetet és megismerkedjen a magyar alkotóművészek előadásaival, munkáival. Sabanov helyettes közegészségügyi miniszter vezette a küldöttséget, amelyben helyet kapott költő, balerina, zeneszerző, énekes, a negyven főből álló grúz állami tánc- és énekegyüttes, valamint sakkozók is. A képzőművészetet Konstantin Ivanovics Finogenov festőművész képviselte, akinek munkáiból kiállítás is nyílt. A Sztálingrádi születésű művész rajzai a háború alatt újságokban, folyóiratokban, albumokban jelentek meg. A sajtó naponta részletesen beszámolt a küldöttség programjáról és írtak a delegáció egyes tagjainak a művészetéről is, már jóval a megérkezésük előtt. Finogenov festészetéről a Népszava 1949. február 8-i számában a következőket írták. „Finogenov legutóbbi tárlatát a szovjet sajtó különösen nagy elismeréssel méltatta. Grafikai munkái közöl a legnagyobb dicsérettel és elismeréssel fogadták »Sztálin a Nagy Honvédő Háborúban« című sorozatát. A sorozatról Szitnik, a Szovjetunió egyik legismertebb képzőművészeti kritikusa a következőket írta: »A művésznek sikerült a nagy Sztálinnak és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű sztálini tervei megvalósultak.« Finogenov a kiállításon kívül számos képzőművészeti természetű előadást is tart a magyar fővárosban.” (Népszava, 1949. 02. 08.) Magyarországra érkezését követően részt vett a XIX. század magyar festészete című kiállítás megnyitóján és február 22-én este előadást tartott „Szocialista realizmus a szovjet képzőművészetben” címmel a Bányász Szakszervezet székházában. Előadásában hangsúlyozta: „Lenin és Sztálin pártjának és a szovjet államnak egyik legnagyobb győzelme, hogy megszületett a Szovjetunió népeinek kultúrája, amely formájában nemzeti, tartalmában pedig szocialista. A szocializmus kultúrája a leghaladóbb emberi kultúra. A szocializmus új irodalmat, új művészetet teremtett.” A szovjet művészet méltatását követően a fejlődés irányvonalát is meghatározta. „A szocialista realizmus fejlődésének egyik előfeltétele: következetes és engesztelhetetlen harc a korhadt burzsoá művészet és esztétika ellen.” (Népszava, 1949. 02. 24.) 

Finogenov elvtárs (jobbról) Ék Sándorral beszélget

A Szabad Művészet című folyóiratban Ék Sándor – mint régi barátról - írt Finogenovról cikket, amiben hosszan idéz az előadásából. „A szovjet művészek képeiket a kommunizmust építő nép forrón lüktető sokoldalú életének, a nép hőseinek, vezéreinek és nagy hőstetteinek szentelik. E képek nemes humanisztikus pátosza, az ember megbecsülése és szeretete, realisztikus világossága, szembefordulás a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészetével, azzal a művészettel, amely beteges torzításaival távol áll az élettől.” 

Az idézet mondatokon valószínűleg elmosolyodik, vagy hitetlenkedik az olvasó, de ezt a retorikát négy évvel a hóború után már nem csak ízlelgette a művészeti közeg, hanem nagyon is komolyan kellett vennie. A beszámolókból kiderül, hogy Finogenovot valóban sok magyar művésszel ismertették meg. Kísérőik, - a két moszkovita művész - Ék Sándor és Szilágyi Jolán nem régen tértek haza moszkvai emigrációjukból és jól ismerték Finogenovot. Ék Sándor egy házban lakott vele és feltételezem gondosan kiválogatták hogy kiknek a műtermeit látogassák meg és kikkel folytassanak eszmecseréket. Február 19-én a Képzőművészek szakszervezete fogadást rendezett Finogenov részére a Dolgozók Klubjában, ahol Pór Bertalan festőművész köszöntötte és a magyar művészek grafikai alkotásait is kiállították. Ez volt az az alkalom, ahol lehetett vele közvetlenül beszélgetniük a művészeknek és mivel egyik kísérője Szilágyi Jolán karikaturista volt, feltételezhetően szóba kerülhetett az illusztráció, a karikatúra és a sajtógrafika is. Feltételezésem szerint ez lehetett az az esemény, amire Zórád Ernő is utalt, ha nem is szó szerint a képregényről, de a sajtógrafikáról, a karikatúráról is kifejthette a véleményét. Mivel művészetfelfogása kifejezetten nyugatellenes volt, így valószínű, hogy nem tartotta követendő útnak ezt az ábrázolási formát. Ezzel kapcsolatos észrevételeit később szóban és írásban is kifejtette.

Meglátogatott néhány munkás-képzőművészeti iskolát is, és felkereste a képző- és  iparművészeti főiskolát. A magyar képzőművészek egy része azonban nem vette komolyan az előadásain elhangzottakat, - ezt éreztem Zórád Ernő szavaiból is - de tisztában voltak a politikai helyzettel és megértették, ha érvényesülni akarnak, a szocialista realizmust kell követniük. Konok Tamás festőművész például így emlékezett vissza Finogenov látogatására: „Tilos volt puha ceruzával rajzolni, mivel az időkben járt nálunk Filogenov [helyesen: Finogenov] elvtárs, egy kurtalábú szovjet akadémikus (mi csak Porbafilogenovnak hívtuk), aki éles harcot hirdetett a rajzszén és a puha grafitot tartalmazó ceruzabelek ellen. Mint egyik beszédében kifejtette: 'Ezen káros anyagok impresszív látásmódra nevelnek!" (Rieder Gábor: A magyar szocreál festészet története 1949-1956 Ideológia és egzisztencia Doktori disszertáció 2011.) Ezekből a szavakból számomra úgy tűnik erőteljes megmondó embernek számított, de a magyar művészek fenntartásokkal kezelték szavait.

Elutazásakor Finogenov nem túl pozitívan nyilatkozott a tapasztalatairól. „De valljuk meg: nálunk még ma is igen-igen távol vannak a tömegek és közízlés attól, amit a szovjet művészet legigényesebbjei és a mi legjobbjaink is hirdetnek. A szocialista realizmus nálunk még korántsem kész eredmény a művészetben, a kulturális selejt pedig sokszor megtévesztően éppen a realizmus álarca mögé rejtőzik. Ki mer ítéletet mondani arról: mi az álcázott kulturális selejt, ki fog rámutatni a rikító példákra, ki fog seprűt ragadni, hogy kiűzze azt szellemi, kulturális közéletünkből?” (Magyar Szó 1948. 03. 05.) Magyarországi tapasztalatairól konkrétumokat is találunk írásos beszámolójában, amit a HVG című folyóirat tett közzé 2009. október 7-én. Itt csak a sajtógrafikára vonatkozó nem túl hízelgő megjegyzéseit idézem. „Nagy sajnálatomra nem ismertem meg a könyvillusztrátorok és grafikusok munkáját, de úgy vélem, hogy a karikatúra még nem kapta meg az azt megillető jelentőséget a politikai életben. Az élclapok inkább olcsó adomákkal foglalkoznak s gyakran a politikai eseményeket is olyan stílusban tálalják fel, hogy az is inkább anekdotának hangzik. Keveset foglalkoznak a karikaturisták a nemzetközi témákkal és nem mutatják méltóképpen a magyar nép szocialista építésének pátoszát. Helytelenek a munkások és munkásnők, az egyszerű nép, valamint a négerek és más nemzetségbeliek groteszk ábrázolása, mert afféle diszkriminációra emlékeztet, amivel a polgári élclapok kezelték ezeket a témákat. Az élclapok még mindig a városi lakosság ízlését szolgálják, nem pedig a munkásságát és a parasztságét. Az élclapok átszervezéséhez, melyeknek óriási nevelő hatásuk van, fel kell használni a Bolsevik Párt Központi Bizottságának „Krokodil” című lapra vonatkozó határozatát. Szerintem itt sikerrel lehetne felhasználni Szilágyi elvtársnő munkásságát.” 

Finogenov itt Szilágyi Jolán karikaturistára gondolt, - aki Szamuely Tibor özvegye volt - s aki Ék Sándorral, az emigrációból hazatért festőművésszel kísérte magyarországi útja során. Szilágyi elvtársnő úgy tűnik élt az illetékes szovjet művész elvtárs bizalmával. Április végén önálló karikatúra kiállításon mutathatta be a megelőző huszonöt évben készült karikatúráit a Képzőművészek Szabad Szervezetében. 1950-ben Munkácsy-díj első fokozatával díjazták Ék Sándort és Munkácsy-díj második fokozatával Szilágyi Jolánt. Szilágyi a Horthy korszakban külföldre emigrált, előbb Bécsben, majd később  Németországban egészen Hitler uralomra jutásáig munkatársa volt a berlini kommunista „Rote Fahne"-nak, a „Roter Pfeffer"-nek és több más lapnak. Ezt követően a Szovjetunióban talált menedéket, ott folytatta művészi munkáját. A Moszkvában megjelenő „Sarló és kalapács” valamint a „Krokodil” című lapokban jelentek meg rajzai. Saját bevallása szerint a hazatérése után politikai karikatúráiban a harcot a német fasiszták utódai, az amerikai imperialisták ellen folytatta. Ő lett a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének újság- és karikatúra-rajzoló szakcsoportjának szakosztály-vezetője. 1949. december 17-én tartott ankét bevezető előadásában kifejtette: „Minden kor haladó karikatúrája éles fegyvere volt az előre törő elnyomott osztályoknak.“..."Ma az imperializmus elleni harc és a világbékéért való küzdelem legélesebb időszakában sem nélkülözhetjük ezt a hatásos fegyvert.“... "A karikatúrának erős fegyverré kell válnia az imperializmus és lakájai, valamint a belső ellenség ellen folytatott küzdelemben. Megfelelt-e eddig a magyar karikatúra ennek a feladatnak? — tette fel a kérdést. — Bár karikaturistáink tehetségesek, sokat dolgoznak, derék munkát végeznek, mégsem felelhetünk igennel erre a kérdésre. A mai karikatúrarajzolás, mint környezet- és típusmegfigyelő emberábrázoló művészet, évtizedek óta nem teljesíti igazi feladatait. „Szilágyi Jolán bevezetője után élénk vita alakult ki, melyben a Magyar Dolgozók Pártja, valamint a Népművelési Minisztérium és a Képző- és Iparművészeti Szövetség képviselőinek hozzászólásain kívül számos művész is felszólalt”- írta a Szabad Művészet 1949.11.01. számában.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének első rendes közgyűlésén 1952. május 24-én és 25-én „Szilágyi Jolán felszólalásában rámutatott arra, hogy a karikatúra problémáival foglalkozni kell, mégpedig sürgősen. Elsősorban szatirikus rajzolóink realista rajztudásának elmélyítésére van szükség: fel kell számolni a stilizáló, üres formalista rutinrajzolás gyakorlatát ...” írta a Szabad Művészet 1952. 6. számában (1952. 06. 01.) 1950-ben a karikatúra is nagy szerepet kapott a Magyar Képzőművészeti Kiállításon. A Szabad Szó több alkalommal is foglalkozott a kiállítással. „A grafikai anyagban külön ki kell emelnünk a leleplező, maró és szellemes szatírával dolgozó karikatúrákat. Művészeink a szovjet útmutatás nyomán mindjobban érzik a karikatúra társadalmi fontosságát, mint a kritika és az önkritika, a hazugságok leleplezésének éles fegyverét.” (Szabad Szó 1950-08-27 / 140. szám) 

Ezzel az új Amerika- és burzsoáellenes célkitűzéssel vándorkiállítást is szervezett Szilágyi Jolán amely eljutott többek között Békéscsabára, Kecskemétre, és Orosházára is. „Még akadnak ugyan a vándorkiállításon bemutatott anyagban is lapos, szóviccillusztráló karikatúrák és semmitmondó humoros életképek (együgyű strand-viccek, stb.), de egyre figyelemreméltóbb haladás tapasztalható ezen a téren. A kiállított művek túlnyomórésze az amerikai imperializmus aljas emberellenességét állítja pellengérre, a bürokrácia visszásságait figurázza ki s leleplezi a kulákot.” –írta Szabad Művészet 1950. 12. 01. (12.) számában.

Egy évvel később is rendeztek karikatúrakiállítást a Nemzeti Szalonba. A beszámolókból kiderült, hogy már egy év alatt is milyen sokat fejlődött a magyar karikatúra. „Művészeink, akik tussal, grafittal, színes ceruzával, pasztellszínekkel rajzolták és festették meg ötletes és jól összeválogatott karikatúráikat, sokat tanultak a nagy szovjet szatirikus rajzmesterektől, Jefimovtól, Kukrinikszitól — ez a most megnyílt karikatúrakiállítás első tanulsága. Nyoma sincs az öncélú humornak. A rajzok, az alapötletek, de még a rajzok formái és színezése is azt bizonyítják, hogy karikaturistáink tehetségük javával vesznek részt a művészek nemzetközi békeharcában. A sok rajz megannyi » görbe tükör«, amelyben élesen látszik az imperializmus minden torz vonása, a Trumanok, Titok, Francók, Adenauerok, Schumanok minden álnok galádsága.” – írja a Népszava 1951. 11. 02-i számában. 1951. Május 7-én Szilágyi Jolán vetítettképes előadást tartott „Hogyan szolgálta a békeharcot a szovjet karikatúra a két világháború között“ címmel és számos írásában igyekezett utat mutatni a hazai grafikusoknak.

A nyugat elleni propagandának meg is lett a hatása. Kuczka Péternek a Galaktika sci-fi magazin későbbi nagyhatalmú szerkesztőjének egyszerre két ifjúsági lapban is megjelent képregénye 1948-49-ben, a kor hangulatának és stílusának megfelelően. A Magvetőben, a parasztifjúság hetilapjában Ítél a nép címmel egy kulák témájú történetet, míg a Márczius Tizenötödikében az emberiség történetét dolgozták fel Köpeczi Boócz István grafikussal, akivel - Kuczka elmondása szerint - egy szobában dolgozva alakították a történetet. Ő írta a szöveget, „Bóczi” bontotta képekre és rajzolta a képkockákat. Nagyokat nevettek közben, mert a történet egyes szereplőit  valós személyekről rajzolta. A barlangi ősembert például Zelk Zoltánról mintázta. De teljesen váratlanul mind a két képregény közlését leállították. Kuczka Péterrel készült interjúmban elmesélte, hogy a képregény letiltása azért volt vicces számára, mert akkor a pártközpontban dolgozott és nem gondolta, hogy még más helyről is „belepofázhatnak” abba hogy mi jelenik meg. De a lap közvetlen kiadójától szólt az utasítás, hogy az "Az ember a világban" című sorozatot azonnal be kell fejezni, az "Ítél a nép" című történetet pedig röviden, egy-két folytatáson belül le kell zárni. Az Új ember című katolikus folyóiratban felhívták rá a figyelmet, milyen káros ez a történet és elbeszélési forma. „Azt írja fejlécére, hogy „a magyar parasztifjúság hetilapja, címébe meg azt: „Magvető“. Nem tudjuk, hogy a magyar parasztifjúság ilyen magvetést óhajt-e, amely igen gyakran konkolyhintés. Mert miféle jó magvetés az, ha Kuczka Péter folytatásos képregényével akarják szolgálni ama megbékélést, amelyet mindenki kíván, és amelyet annyira hirdetnek? Az Ítél a nép című rémregény egyik folytatásának elején az eddig megjelent részek összefoglalása többi között így szól: a volt földesúr nyugatos fia, aki az elásott kincsekért jött vissza, a pap és az egyik kulák segítségévei elrontja a traktort“ vagy: „Sinkovics plébános a földosztás ellen prédikál a templomban.“ Ugyanez a folytatás pedig így veti a magot: „Utána Sinkovics a templom előtt folytatta az uszítást. Hamarosan itt lesz a világ vége. Ne szántsatok és ne vessetek, mert úgyis elpusztul minden — mondotta az ijedt öregasszonyoknak.“ Mondjuk meg, hogy ez a regény túlmegy a regényírói szabadságon? Mondjuk, hogy ilyen ostoba uszítást katolikus pap nem követett el és nem is fog elkövetni? Még ha Kuczka Péter nem is tudja, hogy a teológia elvégzése milyen fokú műveltséget jelent. Felhívjuk az érdemes „magvető“ figyelmét, hogy annyit minden pap tud, hogy ha a vetést akarja valaki megakadályozni, akkor nem öregasszonyoknak beszél, mert azok általában nem vetnek és nem aratnak. Ellenben az ilyen propaganda igen könnyen learathatja azt a gyűlöletet, amelyet vetett. Hogy ebből kinek lesz haszna, azt nem tudjuk, de hogy az egész országnak kára lesz belőle, abban talán még Kuczka Péter, a „magvető" sem kételkedhetik. (Új ember 1949. 01.16.)

 Újságban, amiben éveken keresztül közöltek képregényeket, 1949 végén egyre többször kimaradt egy-egy folytatás és helyette a következő közlemény jelent meg: "képregényünk anyagtorlódás miatt kimaradt a Friss Újság mai számából." 1950-től végleg elmaradt a képregény. A Pajtás című lap is felhagyott a képregények közlésével. Az eseményekből és az idézetekből jól látszik, milyen direkt módon zajlott Magyarország kulturális megszállása a Szovjetunió részéről, amiben kiváló segítőik voltak a moszkvai emigrációból hazatérő harcos művészek, akik meggyőződésből és következetesen képviselték és erőltették rá a hazai művészvilágra a nyugatellenességet és a szocialista realizmust. Aki ellenállt, vagy megpróbált felszólalni ez ellen, az könnyen feketelistára került, munkái nem jelenhettek meg kiállításokon, nem kaphatott megbízásokat és illusztrációi, karikatúrái nem jelenhettek meg könyvekben és a sajtóban. Ennek fényében már naivitás feltenni azt a kérdést, hogy hova tűntek a háború előtt oly népszerű amerikai típusú képregények. Egyetlen lap szerkesztője sem kockáztatta állását, hogy bármi megjelenjen a lapjában, ami a burzsoá amerikai életformára utalt volt. Ezzel szemben összehangolt támadás indult a „comic” ellen, ami megrontja, megfertőzi a fiatalokat és a gyilkolásra tanítja az amerikai gyerekeket.