Incal az idő Moebius szalagján

Képzeljétek el azt a kort, amiben nincs internet, nincs mobil telefon és külföldi könyveket is leginkább könyvtárközi kölcsönzéssel lehet megszerezni, több hónapos várakozást követően. Az országhatárok le vannak zárva, a kiutazáshoz engedélyt kell kérni és csak korlátozottan lehet valutához jutni. A forint nem konvertibilis, külföldön nem lehet vele fizetni. Nyugatról származó termékek csak kis mértékben kaphatóak a kereskedelemben és még McDonald’s sincs Magyarországon. Képregények csak napi és hetilapokban, általában folytatásokban jelennek meg, önálló képregény kiadványok magyar nyelven -a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Mozaik újságjának kivételével- nem jelenhetnek meg. Külföldről csak a francia kommunista párt képregényes gyermeklapjából, a Pif újságból átvett képregények kerülhetnek be egy-egy magyar gyerek lapba. Elvétve a magyar képregények külföldi közléséért cserébe kapott szocialista országokból származó történetek tűnnek még fel. Ezen kívül idegen nyelvű képregény újság a francia Pif valamint az NDK-ból származó Fix und Foxi magazin volt vásárolható az újságárusoknál, amelyek a nagyobb könyvtárakban is elérhetőek voltak. Amerikai képregényeknek még a nyomát sem lehet látni.

A hetvenes évek szűkös sajtópiacának termékei egy kisméretű újságos bódéban elfértek.

Ugyanakkor újságcikkekben azzal ijesztgettek bennünket, hogy Amerikában falon mászkáló pók és denevér jelmezes önbíráskodó igazságosztók bolondítják a fejlődő ifjúságot. Csak elvétve akadt olyan újságcikk amelyik az említetteken túl felhívta a figyelmet arra is hogy Amerikával ellentétben Nyugat-Európában vannak ennek az elbeszélési formának igazán kiemelkedő alkotásai is, és Franciaországban egyenesen a kilencedik művészetnek nevezik ezt az érdekes képes elbeszélési formát. Úgy tudtuk hogy azt tekinthetjük képregénynek, ami irodalmi művek átdolgozásaként a Fülesben, vagy a Magyar Ifjúságban olvashatunk hétről hétre folytatásokban. Néha antikváriumokban lehetett találni külföldi képregényeket, amelyeket turista útról, vagy diplomáciai szolgálatból hazatérők adtak be, és amit a képregények után érdeklődők pillanatok alatt elkapkodtak. Innen lehetett látni, mi van a vasfüggönyön  túl. Komolyabb változást az az időszak hozott, amikor a budapesti Zrínyi Nyomda és a debreceni Alföldi Nyomda megkezdte a képregények bérmunkába történő nyomtatását a nyugat-európai és ezen belül is főleg a skandináv országokba. A visszamaradt és a nyomdai dolgozóknak szétosztott, vagy a nyomdából ellopott példányok bekerültek az antikváriumokba, ami által kezdett kitárulni számunkra a képregényes világ.

Az Alföldi Nyomdából valóságos gyöngyszemek kerültek a kezembe. Szuperhős képregények tömkelege zsebkönyv formátumban és gyönyörű albumokban egyaránt. Olyan jó minőségű papíron és nyomdai kivitelben, amelyen magyar képregény még soha nem került nyomtatásra. Például Pókember, Rahan és Dr. Justice történeteken kívül a Hugo Pratt által rajzolt Corto Maltese sorozat keménytáblás formában. De ami engem először megfogott, az Moebiusnak egy fekete-fehér albuma volt. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen grafikai világgal, ilyen elbeszélési formával, képszerkesztéssel is készülnek képregények.

Amikor a nyolcvanas években elkezdtem komolyan foglalkozni a magyar képregény történetével, Zórád Ernő, a legnagyobb tekintélyű magyar képregényrajzoló művész, a Galaktika magazin főszerkesztőjéhez, Kuczka Péterhez irányított. Azt mondta nála többet senki nem tud idehaza a képregényről. Kiváló író, jó szerkesztő és évek óta jár nemzetközi science fiction konferenciákra, találkozókra, van rálátása a nemzetközi képregénypiacra. Egy telefonnal be is ajánlott hozzá, aki jelezte hogy szívesen fogad és amiben tud, a segítségemre lesz. Néhány héttel később meglátogattam a lakásán.

Kuczka Péter kiállításmegnyitója az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztiválon 1993-ben. Mellette még sötét hajjal lesem a szavait.

A könyvekkel teli dolgozószobájában ültünk le beszélgetni. Miután kellőképpen kifaggatott a terveimről és feltérképezte mit tudok én egyáltalán a képregényről, odalépett egy sarokban tornyosuló könyv, illetve újságkupachoz és kihúzott belőle néhány újságot.  Látott már ilyet? - kérdezte. Francia nyelvű Metal Hurlant képregény magazinok voltak. Soha az életbe nem láttam még ilyen újságot. Izgatottan lapozgattam, miközben újabb példányok kerültek az asztalra. Na mit szól hozzá? -kérdezte. Szóhoz sem tudtam jutni. Csak ámultam Richard Corben, Magnus, Philippe Druillet, Enki Bilal, Schuiten, Moebius és Jeronaton fantasztikus rajzain. Míg én az újságokat bújtam, addig mesélt a francia képregényművészetről, és a rajzolókról. Volt akit személyesen is ismert. Előkerültek a képregény albumok is. Ettől a naptól kezdve, egészen új megvilágításba került előttem a képregény. -Válasszon ki néhányat és vigye magával. Tanulmányozza őket. Ha visszahozza, kap újakat - mondta.

Druillet űroperája.

Schuiten preciziós rajzi világa.

Jeronaton festett képregénye.

A vonaton hazafelé, gyerekes izgalommal nézegettem Philippe Druillat eszeveszett űroperáját a Salammbôt és hitetlenkedtem Jeronaton festményképregényén. Aztán a kezembe került az a szám, amiben ott volt egy színes sci-fi képregény olyan egyszerű és átlátható vonalas rajzokkal, amiről azt gondoltam hogy ilyet talán még én is tudnék rajzolni. Pontosan lehetett látni hol kezdődnek a vonalak, hol érnek véget és milyen felületet foglalnak magukba. A háttérben egyszerű mértani formák, gúlák, hengerek, oválisok, amelyek tökéletesen el vannak helyezve a térben. Még talán vonalzót és körzőt is lehetne használni a megrajzolásukhoz. Kínálták magukat a rajzok. Csak ahhoz, hogy az ember meghúzza ezeket a rém egyszerű vonalakat, nagyon tudni kell rajzolnia. Kerestem a rajzoló nevét. Moebius!

Kuczka Péter erről a fickóról mesélt nekem néhány órával azelőtt. A történet főhőse egy John Difool nevű figura volt. A kalandjai folytatásokban jelentek meg a Metal Hurlant magazinban 1981-1988 között. Egy ideig úgy jártam Kuczkához, mit a könyvtárba. Tudatosan kerestem az olyan újságokat, amelyekben Moebius rajzai voltak. Ráadásul felhívta a figyelmem arra, hogy iratkozzak be a Francia Intézet könyvtárába, mert ott rengeteg képregény van és ha tanulmányozni akarom ezt a műfajt ott nagy segítségemre lesznek. Kincseimet megmutattam Sváb Józsi barátomnak, akit szintén elvarázsoltak ezek a fegyelmezett, de könnyed vonalak, amelyekkel látszólag olyan egyszerűen lehet karaktereket teremteni. Ezeknek a rajzoknak a hatására alakította ki ő is a maga rajzstílusát, amelyet az 1988-ban indult Menő Manó képregénymagazinunkban lehetett látni először. Sokat próbáltam én is alkalmazni ezt a vonalvezetést, de kifogott rajtam a feladat.  Később, amikor kiadtuk a Menő Manó magazint és sokat utaztam Olaszországba, minden alkalommal sorra jártam az általam ismert antikváriumokat és a Metal Hurlant több számát is begyűjtöttem részben a francia kiadásból, de a legtöbbet az olasz változatból. Így bukkantam rá arra a számra is, amelyben részletesen foglalkoztak Moebius és Jodorowsky közös munkájával a Düne című filmes projekt előkészületeivel.

1975-ben nagyszabású filmprojekten dolgozott együtt a két alkotó. Jodorowsky a Frank Herbert által írt Dűne című könyvből szeretett volna filmet forgatni, amihez számtalan híres alkotót kért fel. Orson Welles, Alain Delon, Salvador Dali és Mick Jagger. A látványtervek nagy részét Mobius készítette, de a filmből a költségvetés várható túllépése miatt, végül semmi nem lett. A munkakapcsolat azonban megmaradt Moebius és Jodorowsky között és elkezdtek dolgozni az Incal univerzumon, részben a filmhez készült anyagok felhasználásával. Ennek a történetnek lett a főhőse John Difool, a magánnyomozó. Nem szeretném leírni a történetet, hiszen azt már sokan megtették, de a rajzi világáról annál kevesebb szó esett.
Amikor középiskolás koromban felvételire készülve komolyan elkezdtem rajzolni, tanárom, Berecz András festőművész sokáig nem engedett portrét rajzolni. Azt mondta amíg nem tudok koponyát tisztességesen rajzolni, nem tanulom meg az anatómiát, a perspektívát, addig ne kezdjek az élő modell utáni rajzoláshoz. Hónapokon keresztül csontokat rajzoltam, amiben mindig voltak hibák. Sokszor felhívta a figyelmem, hogy a rajzaim síkban vannak, nincs mélységük, térbeliségük. Kiváló a plasztikai érzékem, de a rajzok nem emelkednek ki a papírból. Közel álltam hozzá, hogy abbahagyom az egészet, mígnem egy nap megtört a jég, Megmozdultak a rajzaim és neki láthattam az élő modell utáni rajzolásnak. Amikor visszanéztem a korábbi munkáimat, már másképpen láttam mindent és utólag megértettem a mesterem észrevételeit. Rendkívül nehéz feladat a mélység, a térbeliség és az anatómiai pontosság ábrázolása. Leginkább nehéz feladat ezt néhány vonallal elérni.
Moebius rajzain ez fogott meg. Néhány vonallal úgy ábrázolni mozgásban lévő alakot, hogy le tudja tisztítani a rajzról a felesleges vonalakat majd megtalálja és jó helyre húzza azt a keveset, amitől a karakternek tömege, teste és térbelisége lesz. A formák tónus értékeit mindössze néhány látszólag odavetett tollvonással tudja érzékeltetni. Több alkotó aprólékos részletességgel ábrázol jeleneteket és mégis gyakran felborul a kép egyensúlya, szemmel láthatóvá válnak az apró, vagy kevéssé apró rajzi hibák. Moebius esetében érezni a magabiztosságot. A legapróbb vonalak is a helyükön vannak. Ha kell lebegnek az alakok, míg egy másik képen a földet érésnél érezhető a karakter stabilitása. Látszólag egyszerű grafikák, amelyek mögött alapos anatómiai tudás, hatalmas rajzi gyakorlat és a perspektivikus ábrázolás alapos ismerete rejlik.

Később elkészült a történet előzménye, a fiatal John Difool kalandjai, amit én az olasz L'Eternauta folyóiratban láttam, és nagy érdeklődéssel tanulmányoztam. Ennek a történetnek a rajzolója egy szerb grafikus, Zoran Janjetov volt, akit volt szerencsém személyesen is megismerni. A Jugoszláviai háború idején sokan menekültek el Szerbiából. Nagy részük valamelyik nyugat európai országba távozott, de sokan ragadtak itt Magyarországon is. Több képregényrajzoló is akadt köztük, akik jobb híján a Semic Interprint kiadónál kerestek grafikusi munkát. De mivel a kiadó leginkább csak külföldi licencek alapján adott ki újságokat, kivétel a Kretén magazin, ezért ott nem volt lehetőség számukra. Mivel nekem jó kapcsolatom volt a Semic-kel, dolgoztunk együtt és támogatták a projektjeimet, több rajzolót is hozzám küldtek, azzal a lehetőséggel, hogy én foglalkozom magyar rajzolókkal és tervezem újabb képregénymagazin kiadását. Akkoriban Comix címmel szerettünk volna lapot indítani. Az egyik ilyen rajzoló Zivkov Andricin István volt, aki részt vett és segített az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztivál szervezésében is és én is nyitottam meg kiállítását Szegeden. Sokat beszélgettünk a szerbiai rajzolókról, akik közül többen, mint háborús menekültek, már akkor sem itt Magyarországon képzelték el a jövőjüket, hanem Amerikába, vagy leginkább Franciaországba igyekeztek. Zivkov Andricin István több szerb rajzolóra hívta fel a figyelmem és többekkel beszélgettünk is az együttműködés lehetőségeiről.

Sokat beszélt egy Janjetov nevű rajzolóról, aki már régóta külföldre dolgozik, de Szerbiában él és Ő rajzolja Moebius népszerű képregényhősének fiatalkori kalandjait, az Ifjú John Difool címmel. Egy alkalommal Szegedre invitált, hogy most lehetőségem lenne megismerkedni vele, mert utazik Párizsba és egy rövid ideig a Tisza parti városban időzik. Kocsiba ültem és a megbeszélt időben találkoztunk Szegeden egy hangulatos cukrászdában. Magammal vittem a L'Eternauta folyóiratnak azokat a számait, amelyekben közölték az ifjú John Difool kalandokat és természetesen dedikáltattam őket. Elmesélte, hogy fiatal rajzolóként hogy próbált érvényesülni a képregényes világban, nem túl nagy sikerrel. Egy alkalommal azonban lehetőségük nyílt a szerb rajzolóknak, hogy Párizsban bemutathassák rajzaikat. A kiállításnak meglehetősen nagy sikere volt, ahol felfigyeltek Moebius stílusára hajazó munkáira és felajánlották számára, hogy a színezője legyen Moebius képregényeinek. Örömmel vállalkozott a feladatra és lelkesen nekilátott a munkának.. Sikertelenül! Moebiusnak nem tetszettek a színezései. Eleinte túl harsányak voltak, majd túl visszafogottak. Janjetov úgy ítélte meg soha ilyen szép színekkel még nem dolgozott és nem értette miért nem jó amit csinál. Itt éreztem párhuzamot az én kezdeti koponya rajzaim sikertelenségével. Rengeteg tanácsot kapott és kitartóan próbálkozott. Végül megértette a Moebius féle színhasználatot és megkapta a megbízást. Amikor összehasonlította a régebbi próbálkozásait az elfogadott színvilággal, akkor látta hogy menyi finomság, visszafogottság és aprólékosság rejlik Moebius színvilágában. Rengeteget tanult, megfogadta mestere tanácsait és tovább tökéletesítette rajztudását is. Így amikor A forgatókönyv író Jodorovszky előállt az Ifjú John Difool ötletével, már készen állt egy kiváló rajzoló, hogy hűen kövesse Moebius rajzstílusát és most már a saját neve alatt jelenhessen meg a világhírű képregény előzmény története.

Janjetovtól Szegeden kapott rajzom.

Ilyen előzmények után került a kezembe 2018-ban az Incál képregény első kötete. Nem lehet elégszer dicsérni a Pesti Könyv Kiadót, hogy vállalkozott egy ilyen ma már klasszikus alkotásnak számító mű kiadására. Harminc évvel az eredeti megjelenést követően hat kötetben került az olvasók elé. Igényes, szép nyomdai kivitelezésben, kemény, táblakötésben. Az egyedi kiadványokhoz vonzódók számára  limitált példányszámban, más címlappal, élfóliázott változatot is nyomtattak.

Úgy gondolom vannak a képregény történetének olyan alkotásai, amelyek mind a mai napig élvezhetők és megismerésük szükséges ahhoz, hogy a most felnövő, képregényt olvasó generáció megfelelően tudja értékelni ennek a különös elbeszélési módnak a fejlődését. Ismerje meg az előzményeket és azt az utat, amit végigjárva elérkezett a mai formájához. Természetesen nem nyolcvan, száz évvel ezelőtti hősök történeteinek mai kiadására gondolok, bár az sem lenne hiábavaló, annak ellenére hogy a piacképessége erősen megkérdőjelezhető lenne. De szívesen olvasnám az európai alkotók közül Moebius másik énjének western történetét Blueberry hadnagyról, Philippe Druillet impozáns űroperáját a Salammbôt, vagy Hugo Pratt, Milo Manara, Schuiten, Serpieri, Guido Crepax kiváló munkáit igényes album formájában. A Kockás és a Fekete Fehér Kockás magazinoknak köszönhetően fel-felvillannak értékes alkotások és a Fumax Kiadó is -más területről ugyan- valóságos képregényes gyönyörök kertjét tár elénk, eddig idehaza soha nem látott  exkluzív albumaival, de engedjétek meg nekem hogy telhetetlen legyek.

Zórád Ernő legjobb képregénye - Zórád Ernő szerint

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sokat beszélgethettem Zórád Ernővel, az egyik legkiválóbb magyar képregényrajzoló művésszel. Ezeknek a beszélgetéseknek egy jelentős részét mikrofon előtt folytattuk és igyekeztem kifaggatni az életéről, a munkásságáról, a hazai képregény történetéről. Sokszor összefüggéstelen társalgások voltak ezek, mindig arról kérdeztem, ami éppen az eszembe jutott. Miután a sok információt sikerült nagy vonalakban rendeznem magamban, egy barátommal elhatároztuk, hogy összehozunk vele egy rendezett beszélgetést és ezt filmre vesszük. Maradjanak meg az utókor számára ennek a kiváló grafikusnak a gondolatai a képregényről, munkamódszeréről és a kortársairól. Felhívtam telefonon és előadtam a szándékaimat. Nem lelkesedett különösebben az ötletért, arra hivatkozott, hogy az utóbbi időben mindenki vele akar interjút készíteni, egymásnak adják a kilincset az otthonában az újságírók és már kezd terhes lenni számára ez a népszerűség. De a többéves kapcsolatunkra való tekintettel, végül beleegyezett az interjúba és megbeszéltünk egy időpontot. A találkozó közeledtével azonban kiderült hogy technikai felszereltség hiánya miatt el kell halasztanunk a beszélgetést. Teljes lelki nyugalommal hívtam fel, hogy új időpontot kérjek tőle a felvétel elkészítésére. Zórád szó nélkül végighallgatott, - nem beszéltem hosszan - várt néhány másodpercet, majd szó szerint beleordított a telefonba.

- Mit képzelsz te magadról? - ordította és kérdőre vont. Hogy merem én beosztani az idejét? Ő egy beteg ember! Kikéri magának, hogy őt bárki is ugráltassa. Eltartottam a fülemtől a telefont, úgy hallgattam, ahogy hosszasan pöröl velem. Végül csend lett. Én nem mertem megszólalni, legszívesebben szégyenkezve letettem volna a telefont. Végül Zórád csendesen megszólalt. Mivel téged kedvellek, kapsz egy másik időpontot - mondta megenyhülve. Ha ez nem jó, le is út, fel is út és nincs interjú. Hosszasan hálálkodtam és a döbbenettől csak nehezen tértem magamhoz.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16, – Budapest, 2004. április 8.)

Ha jól emlékszem tizenegy órára adott időpontot és azt mondta, mindössze egy órát szán ránk. Délben hozzák neki az ebédet, és ebéd után lefekszik aludni. Nem sok idő, de legalább van esély hogy elkészül az interjú. A megbeszélt időpontnál valamivel hamarabb érkeztük. Haragnak, vagy bármiféle rosszallásnak nyomát sem láttuk rajta. Előre küldött a nappaliba, mondván én már úgy is jól ismerem a járást, rendezkedjünk be a forgatáshoz és ő is jön azonnal. A biztonság kedvéért vittem magammal egy üveg konyakot, amit jól láthatóan elhelyeztem az asztalra. Amikor bejött, azonnal észrevette és rákérdezett, hogy került ez ide. Miután elnézést kértem a múltkori afférért, leültünk beszélgetni. Elmondta, hogy neki agy-érelmeszesedése van, ezért előfordulhat hogy elfelejti, mit akart mondani és félbeszakad a mondandója. Ilyenkor nyugodtan töltsek egy kis konyakot, mert az értágító és segít neki abban, hogy folytathassa a mondandóját. A konyaknak más hasznát is vettük. Amikor nem találta a szemüveg tisztító kendőjét, egy kevés konyakot öntött a zsebkendőjére és azzal tisztította meg a lencséket, mondván, az alkohol dezinficiál. Zórád Ernő készült a forgatásra. Gondosan előkészítette azokat az anyagokat, amelyeket fontosnak ítélt a beszélgetésünk szempontjából. Elindult a felvétel és elég alaposan körbejártuk a munkásságát. A tervezett egy órából négy lett. Időközben valóban meghozták az ebédet, de úgy döntött hogy majd később fog enni. A konyak is fogyott, aminek köszönhetően a beszélgetés vége felé már Zórád énektudását is megismerhettük.

Fantasztikus délután volt. De a legizgalmasabb az volt, ahogy a rajzstílusát az eredeti képregényoldalak előcitálásán keresztül megismerhettem. Akkor már befejezettnek tekintette képregényrajzolói működését és úgy ítélte meg, hogy az életművéből az utolsónak megrajzolt Hajdúk kapitánya a legjobban sikerült képregénye. Beszélgetéseink során többször panaszkodott, hogy mennyire nem volt elégedett a Cs. Horváth Tibor által írt forgatókönyvekkel. Több alkalommal ki is javította az általa írt szöveget, mert silánynak találta és úgy ítélte meg, nem illik az adott irodalmi mű eredeti szerzőjének stílusához. Cs. Horváth ezen végtelenül felháborodott és azzal vádolta Zórádot hogy beirkálásaival tönkretette az ő  képregényét. Mi az, hogy az Ő képregénye? - méltatlankodott ezen Zórád. Kép-regény! A kép van először - magyarázta. A rajzoló ezért sokkal fontosabb. A rajzokkal kell megteremteni annak a kornak a hangulatát, amelyikben a történet játszódik. A rajzolónak kell visszaadni az eredeti író regényének a szellemiségét. Zórád ennek érdekében az európai képregény művészetben is egyedülálló kollázstechnikát alakított ki, amelynek a legsikeresebb darabja a Heltai Jenő regényéből készült Family Hotel, amely színesben önálló kiadványként is megjelent. Ezt a kollázstechnikát fejlesztette tökéletesre a Hajdúk kapitánya című történetben, amely eredetileg a Fülesben jelent meg 1992-ben. Ebben a történetben új munkamódszert alkalmazott.

Karel Čapek: Harc a szalamandrákkal Szöveg és rajz Zórád Ernő. A képregényoldalon jól látszanak a kivágott képek és az előre kiszedett szövegek beragasztásai. (A jogtulajdonos kArton galéria engedélyével)

Miután elolvasta Fehér Tibornak a Hajdúk kapitánya című regényét, komoly kutatást végzett a lexikonokban és történelmi könyvekben. Internet hiányában, újságokból kivágott képgyűjteménnyel rendelkezett. Olvasott, széles műveltségű ember volt, aki gondosan kivágott és félretett minden olyan képet, amelyről azt gondolta, hogy valaha még hasznát veheti egy-egy képregényében. Az eredeti regény alapján kialakította a képes elbeszélés dramaturgiáját. Oldalakra, majd képkockákra bontotta a történetet, majd az egészet odaadta Cs. Horváth Tibornak, hogy ez alapján írja meg a forgatókönyvet. A grafikus látásmódja alapján készült el az irodalmi forgatókönyv, amibe Zórád még ezt követően is belejavított, a látványvilághoz igazítva a szöveget. Amíg a forgatókönyv készült, a grafikus begyűjtötte azokat a dokumentumokat, korabeli metszeteket, amelyek segítségével hitelesen vissza kívánta adni a történelmi kor és az eredeti irodalmi mű hangulatát.

Fehér Tibor: Hajdúk kapitánya Szöveg és rajz Zórád Ernő. A képregény valamennyi jelenete, önálló grafikai alkotás
(A jogtulajdonos kArton galéria engedélyével)

De ebben a képregényében szakított a korábbi kollázstechnikával és nem a metszeteket ragasztotta be a rajzok közé, hanem mindent pontosan átrajzolt. Nyomtatásban úgy tűnik, mintha ebben az esetben is kollázsokat látnánk, pedig nem. Itt minden precízen meg van rajzolva, az eredeti dokumentumok alapján. Rajztechnikája kifinomult és olyan természetességgel rajzolta meg a jeleneteket, hogy minden képrészlet önálló grafikai alkotásként, illusztrációként is megállja a helyét. Nem rajzolt képkockákat, de mégis pontosan érzékeltette, hol vannak a jelenet határai. A  "keretek" grafikai értékük révén egyrészt értelemszerűen elválasztják egymástól a történéseket, másrészt egységes szerkezetbe foglalják az oldalt. Ragyogóan oldotta meg a képregény rajzolásának egyik legnehezebb feladatát, hogy a történet elmesélésén túl esztétikai élményt is nyújtson az olvasó-nézőnek. Ebben az esetben ugyanis nem csak a szövegen keresztül értelmezzük a történetet, hanem a képrendszer is vezeti a szemünket. Ezáltal olyan tökéletes történetmesélést hozott létre, amelyben már nem volt szükség a szájbarágós szóbuborékokra, amelyeken még külön kis nyilacskák jelzik a beszélő személyét. Zórád esetében a rajzok kompozíciójának szerves része a szövegfolt. A tipográfiai elem folthatásánál fogva fontos része a képregény szerkezetének. Ezt erősíti a rajzok stílusához igazodó betűtípus.

Zórád képregény rajzolásának kezdeti időszakában még a rajzolók, esetleg valamelyik megbízottjuk, még kézzel írta a szöveget a képregényekbe. Ez egyrészt nehezen volt korrektúrázható és hiba esetén nehezen lehetett javítani. Másrészt - ahogy ezt Zórád is tette - a rajzoló, a beírás közben változtathatott a szövegen, Cs. Horváth Tibor erős felháborodására. Többek között ezért döntött úgy Cs. Horváth, hogy előre kiszedeti a nyomdában a szöveget, amit a rajzoló már kénytelen beragasztani a képen kijelölt helyre. A rajzolónak így kevesebb lehetősége volt a szöveg módosítására. Ez már a szerkesztőségnek is biztonságot jelentett, mivel a szöveg korrektúrázását szedéskor a nyomdában elvégezték. Kisebb eséllyel kerültek így a szövegbe elírások, esetleg helyesírási hibák.

Fehér Tibor: Hajdúk kapitánya. Szöveg és rajz Zórád Ernő
(A jogtulajdonos kArton galéria engedélyével)

A Hajdúk kapitánya igazi illusztrátori munka. Nagyon jól hangsúlyozza egy oldalon belül a lényeges eseményt. Kiemeli azt, amit fontosnak tart és háttérbe helyezi azt, ami csak előkészíti a "nagy" jelenetet. A finom, vékony vonalakat acélhegyű tustollal rajzolta. A vonalak rendszert képeznek, nincsenek felesleges odavetések, mindennek funkciója van. Egymást keresztezve tónusokat hozott létre, ami mélységet, távolságot teremtett. Az ecsettel húzott vastag formákkal nyomatékosította a jeleneteket, hangsúlyokat alkotott. Ceruzával előrajzolta ugyan az oldalakat, de soha nem a ceruzanyomot rajzolta át tussal. Az előrajzolást sorvezetőnek használta, jelölve, hogy mi hová kerül, de a tussal újrarajzolt mindent. Magabiztos rajztudás nélkül ilyen grafikai lapokat nem lehet megalkotni. Többször említette a beszélgetések során: Aki nem tud mindent lerajzolni, az ne is kezdjen a képregényrajzoláshoz. 

Korcsmáros Pál rajzolt Rejtő univerzuma

Már egy hete vigyorogva járok reggelente a munkahelyemre és délután, hazafelé is hasonló mosollyal közlekedek. Egy órás utazás reggel és egy óra délután kocsival. Közben új szokásom lett. Az indulást követően meghallgatom a rádióban a híreket és az aznapi horoszkópomat, majd átváltok CD-re. Rejtő Jenő, A három testőr Afrikában című hangos könyvet hallgatom, Kern András előadásában. Zseniális! A sztorit régóta ismerem, mivel a könyvet már többször is olvastam, de Kern egyszemélyes hangjátéka merőben új élmény. Általában egy utazásba egy fejezet fér bele. Hallgatom az elképesztő történetmesélést és az őrült párbeszédeket. Akaratlanul is vizualizálom a jeleneteket és minduntalan Korcsmáros Pál képregény karakterei jelennek meg a képzeletemben. Kern hangja pedig életre kelti számomra a fura alakokat.

Miféle társaságba kerültem én Sváb József grafikus barátom segítségével! A forgalmista, Török Szultán, Brigeron, Levin és Pittman.

Rejtő Jenő légiós regényei egy olyan különös környezetben játszódnak, amely ugyan létezik a valóságban, de abban a formában ahogy azt az író bemutatja, csak a képzeletünkben jelenhet meg. Merő szűrrealizmus, a történetek szereplőivel együtt. 1996-ban Bujtor István rendezésében film is készült a történetből, amelynek az egyik legnagyobb hátránya véleményem szerint, hogy a film szereplői hétköznapi emberek, teljesen normális kinézettel, alkattal és mozdulatokkal. Minden csupa realitás, sehol a rejtői szürrealizmus. Jó színészek - Korcsmáros Pál fia, György a filmben Pitman szerepében látható - eljátszanak egy történetet, amely így, ebben a formában már nem is olyan érdekes. A szójátékok, a beszólások, leírások, csak elhangzanak, de semmi nem érződik a Rejtői hangulatból. De Kern Andrásnak a rekedtes hangja, a hangsúlyok megfelelő időzítése, a karakterek egyedi hanghordozása telitalálat.

Az 1957. januárjában indult Füles című rejtvénylap már az első számától kezdődően épített a képregény olvasót csalogató szerepére. Gál György főszerkesztőnek kiváló rajzolókat sikerült megnyernie a laphoz. A képregények rajzolásával Korcsmáros Pált bízta meg, aki hétről-hétre kétoldalas, leginkább ismeretterjesztő történeteket rajzolt. Néhány kivételtől eltekintve szerepel a gyűjteményemben a Füles eddig megjelent valamennyi száma. Kedvet éreztem az átlapozásukhoz, így lekerült a polcról az első néhány évfolyam. Pici kis füzetek, mai szemmel rettenetes nyomdatechnikával. Nagyon jól, változatosan összeállított lap, benne Korcsmáros Pál képregény szösszeneteivel. Bátor, egy vonallal kihúzott rajzok, amolyan átmenet a realisztikus grafika és a stilizált animációs karakterek között. A jelenetek realisztikus stílusban, de karikatúrába forduló karakterekkel vannak megrajzolva. Láthatóan keresi a néhány képkockából álló történetmesélés lehetőséget, a tömörítést. Kevés szöveg, világos, kontrasztos rajzok, egyszerű kompozíciók, de változatos nézőpontok. De ami már ezeknél a kis történeteknél is feltűnő, az a fiziognómiai változatosság, a karakterek arckifejezéseinek karikatúrába hajló, de realista megformálása. Ezt követően elkezdődnek a hosszabb történetek. Elsőként Viktor Hugo: A nyomorultak (68 oldal), majd Verne Gyula Sándor Mátyás (64 oldal) című története. Megmarad a tiszta kontúrvonalas rajzolás, de a témának és a történelmi kornak megfelelően fametszetszerűen vonalas technikával jelzi a tónusokat, a fény-árnyék hatásokat. A következő nagyobb képregényében, Alexander Dumas, Monte Cristo grófja sztoriban stílust vált és elhagyja az aprólékos vonalkázást, áttér a kontrasztos metszetszerű fekete-fehérre épülő történetmesélésre. Alexander Dumas Három testőr című története, már grafikailag letisztult, világos, képregényes stílusról árulkodik. Sorra jönnek az újabb képregények, hol tiszta, vonalas, raszteres rajzokkal, hol a történelmi kor hangulatához igazodva, vonalas tónusozással.

A Monte Cristo című történetben a szürke felületek raszter ráccsal jelentek meg. A nyomda javasolta a rajzolóknak, hogy ha lavírozott tussal tónusokat helyeznek a rajzokba, azt ők raszterpontokra bontják ami által lágyabbá, hangulatosabbá tehetik rajzaikat. Korcsmáros több képregényében is alkalmazta ezt a módszert, ami elterjedt volt a hatvanas években. 

Az eredeti rajzon jól látszanak a festések, a ragasztások és a kiegészítés a lap alján, amelyre a méret változása miatt volt szükség az újraközlésnél.

Nyomtatásban pedig így jelent meg raszter pontokra bontva a lavírozott tus szürke felülete az első közlésben.

Minden képregényében találunk olyan, leginkább mellékszereplőt, ahol már árulkodik Korcsmáros vonzalma a groteszk karakterek megjelenítésére. Történeteit valóságos, realista stílusban megrajzolt szereplőkből építi fel, de ha alkalma adódik a karikírozásra, akkor megvillantja torzkép rajzoló művészetét. Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című történetében már kifejezetten a humoros, torz karakterekre helyezi a hangsúlyt. Itt már az alakok sokszor természetellenes testtartásban és mozdulatokkal jelennek meg a képeken, amitől sajátos lendületet is kap a rajzos történetvezetés.

1961 végén aztán megérkezett az első képregénye, amit Rejtő Jenő Szőke ciklon című története alapján készített. Véleményem szerint, ebben még szolid, visszafogott Korcsmáros Pál karakter ábrázolása, ami talán a helyszíneknek és a történet szereplőinek jelentőségéből, illetve jelentéktelenségéből adódhat. Másfél év múlva, 1963 közepén a következő Rejtő történettel, A 14 karátos autóval, már elszabadul a pokol. Olyan különös alakok jelennek meg a történetben, amelyeknek a valóságban nem kellene létezniük, mert ilyen fejek nincsenek a természetben, mint ahogy Rejtő történetmesélése sem egy lineáris történetfüzér és a szereplők jellemábrázolása is távol van a normális leírástól. A következő évben 1964-ben megjelent a Piszkos Fred, a kapitány, egy évre rá az Elátkozott part, majd újabb egy év múlva, A három testőr Afrikában, aminek a hangoskönyv változatát éppen most hallgatom. De ezzel nem ért véget a sorozat, mert újabb egy év múlva 1967-ben napvilágot látott Az előre tolt helyőrség, azután jött A láthatatlan légió 1969-ben, majd az Egy bolond százat csinál. Az ezt követő években, már más is rajzolt Rejtőt, szerényebb sikerrel. Halála előtt négy évvel, 1971-ben még elkészíti A végzetes gyűrű és a Vesztegzár a Grand Hotelben című történetet, majd 1972-ben a Járőr a Szaharában című rövid képregényt. 1973-ban a Piszkos Fred közbelép című könyvvel záródik a Rejtő képregényeinek sorozata. Többször beszélgettem Zórád Ernővel a képregényes kortársairól. Mindenkiről nagy tisztelettel és elismeréssel szólt. Gyakran említette, hogy milyen sokat tanult Sebők Imrétől és hogy mekkora telitalálat volt Cs. Horváth Tibor részéről, hogy a Rejtő forgatókönyvet Korcsmáros Pálnak adta. Elismerte, hogy amit ő rajzolt Rejtő képregényt, az kész csőd volt, megbukott vele. Nyomába nem ért Korcsmárosnak. Csodálatos munkának tartotta Korcsmáros, Rejtő rajzait. Korcsmáros Pál fiaitól tudom, hogy jó viszonyban volt egymással a két művész, és ez a kapcsolat csak egy esetben billent meg, amikor Zórád azt javasolta Korcsmárosnak, hogy készítsenek közösen képregényt. Ő ceruzával megrajzolja a történetet, Korcsmáros pedig tussal kihúzza a rajzokat. Ezt követően egy ideig nem tárgyaltak egymással.

Cs. Horváth Tibor a  szövegíró, zseniális menedzsere volt a képregények újságokban történő elhelyezésének, ügyelve arra, hogy a rajzolóit viszonylag egyenletesen terhelje munkával. Forgatókönyveiben megtervezte hogy egy oldalon hány kép lesz és a szöveg foltok hol fognak elhelyezkedni. Ezt követően egy nyomdában ólombetűkkel előre kiszedette a szöveget és az arról készült kefelevonatot mellékelte a szövegkönyvhöz. Mivel a szöveg adott volt, a rajzoló nem tehetett mást, beragasztotta, vagy bejelölte a szöveget a képkockába és a maradék helyre megrajzolta a jelenetet. Zórád Ernő, erre a módszerre mondta, hogy a szövegmezők beragasztását követően azt nézte, milyen jóga mozdulatokkal lehet egyáltalán rajzolni valamit a fennmaradó szűkös helyre. Ez a túlszövegezett képregénytípus, a Rejtő történeteket grafikai világát is megnyomorította. Cs. Horváth Tibor hitt abban, hogy a forgatókönyveiben sikerült valamit átültetni az eredeti irodalmi mű nyelvezetéből, az adott író szellemiségéből. Mivel Rejtő Jenő regényeinek a humora éppen a szójátékokban rejlett, ezért ezekben a történetekben különösen szembetűnő a történetek túlinformáltsága. Kíváncsiságból összevetettem az eredeti irodalmi mű szövegét, a képregényben szereplő szöveggel. A legtöbbször a könyvből szó szerint kiollózott mondatokat találtam. Sokszor megváltoztatta a szavak sorrendjét, esetleg kiegészítette, vagy újra fogalmazta az adott szövegrészt. Úgy érzem, nem volt szerencsés dolog összehasonlítani az eredeti irodalmi művet a képregény szövegével. Szükségszerűen rengeteg dolog kimarad a regényből, aminek következtében a képregény szövegezése rendkívül silánynak, vázlatszerűnek tűnik.

Ebből a vázlatból sikerült Korcsmáros Pálnak egyedi karaktervilágot teremtenie. Volt szerencsém eredetiben látni Korcsmáros Pál rajzait. Alig nagyobbak, mint amilyen formátumban megjelentek. 170x250 cm egy rajz kb. 150 grammos offsetkartonra rajzolva. Az akkori Füles újság mérete: 135x200 cm. Nézegettem Korcsmáros Pál karaktereit és próbáltam megfejteni a titkot. Mitől működnek az ő rajzai és miért felejthetőek mások alkotásai? Korcsmáros magabiztosan és anatómiailag pontosan rajzolt, ennek számtalan képregényében bizonyságát adta. Pontosan és precízen rajzolta a háttereket, ha annak jelentősége volt. A Rejtő történeteknél azonban minden borult. A hátterek, a környezet, csak jelzésszerűek, elnagyoltak és az alakok ábrázolásánál is találunk számtalan elrajzolást. Szemmel látható, hogy a történet elmesélésénél a karakterek ábrázolására helyezte a hangsúlyt, mivel a humor forrása a különös fordulatokon túl a szereplők egyéniségéből adódik. Elsősorban a fejek megjelenítésére fordított gondot és a test gumiszerűen követte a fejet. Adott egy koponya, amelyen a hús és a bőr a rajzoló akaratának megfelelően deformálódik. Egy kapott pofontól irreálisan eltorzul és a hozzá tartozó test is figyelmen kívül hagyja a gravitáció törvényeit. Ahogy ezek az egyébként hús-vér alakok elrepülnek, olyan természetes a számunkra, mintha mindennap láthatnánk ilyet valamelyik lepusztult kocsmában. Pedig nem, ilyet a valóságban nem láthatunk, ez csak Rejtő Jenő regényeiben van így leírva és egyedül Korcsmáros Pálnak sikerült úgy lerajzolnia, hogy az egész történet, minden irrealitása ellenére hihető a számunkra. Az RTL Klub XXI. század című képregénnyel foglalkozó adásában a rajzoló fia, Korcsmáros Péter beszélt apja munkamódszeréről. Legkedvesebb munkáinak a Rejtő történeteket tekintette, azok között is A három testőr Afrikában című részt.

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22. - Budapest, 1975. május 24.)

Korcsmáros Pál az ébredést követően hajnali öt, hat óra körül nyers kávét pörkölt egy lábosban, amit utána megdarált, lefőzött, megtöltötte a kávés csészéjét amitől a lakásban fantasztikus kávé illat terjengett. A két gyereke, Péter és György elindultak az iskolába, ő pedig leült rajzolni. A délután hazatérő gyerekek ugyanúgy a rajzasztalnál találták apjukat, ahogyan reggel otthagyták. Amíg normális világítás volt a lakásban, addig biztosan rajzolt, de  legtöbbször egy erős lámpa fényénél este is folytatta a munkát.  Először ceruzával rajzolta meg a képkockákat, majd kihúzta tussal a végleges grafikát. Általában naponta egy oldalt készített el. Őrületes munkatempó, különösebb segédeszköz nélkül. A fantáziája alapján dolgozott és mint ahogyan a gyerekei mesélik, főleg a Rejtő képregények készítése közben, grimaszokat vágott. Nem magát rajzolta tükörből, hanem - talán akaratlanul is - eltorzította az arcát annak megfelelően, hogy milyen karaktert vetett papírra. A kezdeti években mártogatós, acélhegyű rajztoll használatával, tussal húzta ki a ceruzás rajzokat, amely dinamikus, grafikailag szép vonalvezetést eredményezett. Finoman a papírhoz érintve lágy, vékony vonalakat lehetett vele húzni, de ha erősebben rányomta a papírra, a tollhegy szétnyílt és lendületes átmenetet képezve a rajzlapon, vastagabb nyomot hagyott. Ha valamit elhibázott, fehér temperával javította, de szükség esetén újra rajzolta és leragasztotta az elrontott részletet. Ezekben az években még nem egyszerre adták le a rajzolók a teljes képregény 50-60 oldalát, hanem hétről-hétre készítették az aktuális oldalakat, nem kis fejfájást okozva ezzel a szerkesztőknek. Gyakran az utolsó pillanatban futottak be a rajzokkal a szerkesztőségbe, miközben az újság többi része már régen a nyomdába volt. Ha határidőn túl, a gyerekeivel küldte be a rajzot a szerkesztőségbe, mindig talált valami indokot a késés igazolására. Vagy megsérültek a rajzok, esetleg ráömlött a tus tinta és újra kellett rajzolni az oldal egy részét, stb. A gond akkor volt, amikor a már eleve késésben lévő rajzra valóban ráömlött a tinta, és valóban újra kellett rajzolni az oldalt. Sokat veszített értékéből Korcsmáros Pál lendületes vonalvezetése, amikor áttért a Rotring csőtollak használatára. Ebben ugyan voltak különböző vastagságú tollhegyek, de azt a finomságot, amit az acélhegyű tollal el lehetett érni, már elvesztette. Később visszatért a hagyományos, acélhegyű tollakhoz.

Az első megjelenést követően tizenhét évvel később, amikor az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat engedélyt kapott a Kiadói Főigazgatóságtól arra hogy busás nyereség reményében képregény füzeteket adjon ki, aminek a nyereségéből fedezhették a várhatóan veszteséges, de kultúrpolitikai szempontból fontosnak tartott könyvek kiadását, elkezdték a Rejtő képregények füzetes kiadását. Valamivel nagyobb formátumban, mint ahogy eredetileg a Fülesben megjelent. A cél az volt, hogy a lehető legolcsóbb nyomdai kivitelezés mellett, a lehető legnagyobb példányszámba piacra dobni a füzeteket. A sorozat számonként 300 000 példányban jelent meg. 

Az új formátum miatt egyes képkockákból levágtak, míg másokhoz egyszerűen hozzárajzoltak és a szöveget is újra szedték. Ez általános gyakorlattá vált az újraközléseknél, amikor egy adott lap formátumához kellett igazítani az eredeti rajzokat. Jól jellemzi a képregények akkori megítélését, hogy sem a kiadók, sem a szerkesztőségek, de még a rajzolók sem érezték problémának ezt a gyakorlatot. Nem tekintették különösebben értékesnek a hétről hétre elkészülő grafikai lapokat. Sok esetben nem is kerültek vissza a képregényoldalak a nyomdából, vagy ha mégis, akkor évekig hányódtak a kiadóknál. Az akkori sajtótörvény szerint a szerkesztőségeknek leadott eredeti rajzokat egy évig kellett őrizniük. Utána ha az alkotója nem kereste, ki lehetett dobni. 

Első megjelenés a Fülesben 1966-ban. Első oldal.

Második oldal.

Újraközlés a Fülesben 1978-ban. Első oldal.

Második oldal.

Füzetes kiadás 1983-ban. Első oldal.

Második oldal.

Cs. Horváth Tibor akkor kezdte el begyűjteni a rajzokat, amikor lehetősége nyílt azok külföldi értékesítésére. A nyomdából az eredeti magas nyomású ólom kliséket is összeszedte, valóságos fém hulladék raktárt létrehozva a lakásában. Korcsmáros Pál rajzait a fiai szedték össze a szerkesztőségekből, de volt több, ami addigra már végleg eltűnt. Miután Cs. Horváth Tibor rájött hogy az egyszer már megjelentetett rajzokat el lehet adni külföldön, és ki lehet adni újra, vagy más lapoknak is eladni, bevezette az azonos képkocka méreteket. Minden képkocka egyforma méretben került megrajzolásra, ennek következtében nem kellett a formátum változások miatt belevágni, vagy hozzárajzolni az eredeti grafikákhoz. Ezzel a rajzolók elvesztették azt a lehetőséget, hogy játszhassanak az oldalak képszerkesztésével.

Korcsmáros Gábor és Korcsmáros Péter, a Képes Kiadó tulajdonosai.

Több mint harminc évvel az első megjelenést követően a Korcsmáros család által létrehozott Képes Kiadó újra kiadta a Rejtő képregényeket jó minőségű papírra nyomtatva és a kor igényeihez igazodva újrarajzolva és digitálisan kiszínezve. A kiadó vezetője, Korcsmáros Pál unokája, Korcsmáros Gábor lett.

A történetek újra rajzolását Garisa H. Zsolt végezte, aki jó érzékkel vette észre, hogy a zseniális karakterek környezete, a hátterek és az eszközök, például az autók, hajók, mennyire elnagyoltak. A Korcsmároséktól kapott eredeti rajzok, meglehetősen hiányosak és megviseltek volta. Az eredeti szövegek szedése az újabb kiadásokhoz átalakítva le voltak ragasztva. Voltak képek, amikből levágtak és volt, amihez eléggé amatőr módon hozzárajzoltak. Ezt az anyagot kellett digitalizálni, újrarajzolni, kiszínezni és a szöveget  is újraértelmezni. A színezést Varga "Zerge" Zoltán végezte el.

Nagyszerű dolog hogy egy ilyen kiváló rajzolónak, mint Korcsmáros Pál, az ezredfordulót követően is népes rajongó tábora van és a fiatalabb generáció is megismerhette munkásságának egy kis szeletét. A magyar képregény történetének rendszerváltás utáni időszakát bemutató Pókember-generáció című könyvemben (Kertész Sándor: Pókember-generáció. Nyíregyháza, 2017 Képregényáruház Bt.) önálló fejezetben foglalkozom a Rejtő képregények felújításával (194-208 oldal) és a Képes Kiadó történetével (284-299 oldal)http://www.kepregenyaruhaz.hu/kepregeny_keszites/szakirodalom/pokember-generacio_a_kepregeny_elmult_harminc_eve_2052

Köszönöm Korcsmáros Péternek az információkat és a fotókat, valamint Garisa H. Zsoltnak a képregény felújítását bemutató képeit.

A napokban elkezdtem hallgatni a Piszkos Fred a kapitányt is. Vidáman indulnak a napjaim!