Orosz nyelven indult a magyar képregény az ötvenes években

 

Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor nagy kalandja

Gugi Sándor, Cs. Horváth Tibor és Kertész Sándor. (Sváb József rajza)

Általános iskolás koromban a papírgyűjtések alkalmával beszerzett, képregényeket közlő újságokból szedtem össze az első képregény gyűjteményemet. Kitépkedtem az újságokból a képregény oldalakat, ami nem minden esetben sikerült tökéletesen, de ez akkoriban még nem zavart. Hazavittem őket és szépen, óvatosan Technokol Rapid ragasztóval összeragasztottam a lapokat. Sokszor elolvastam, lapozgattam az általam készített kis füzetkéket és egyre inkább feltűnt, hogy ha végigolvasom a történeteket, alig nézek a képekre, mert a képregény szövegét folyamatosan lehet olvasni, a leírtak alapján követhető a történet, és szinte nincs is szükség a rajzokra. Miután végigfutottam a sztorin, újra kezdtem a képregényt és most már csak a képeket figyeltem, a rajzokat csodáltam. Így nőttem fel, hogy a képregény, az ilyen. Dupla történetmesélés. A szöveg és a rajz egymástól függetlenül mesél. Már főiskolai hallgató voltam, amikor felfedeztem, hogy Debrecenben az Alföldi Nyomdából rendszeresen kerülnek az antikváriumokba idegen nyelvű, nyugati piacra gyártott képregények. Ekkor láttam először igazi szuperhősöket és a francia, olasz képregényalkotók munkáit. Új megvilágítást kapott számomra a képregény. Felismertem, hogy amit addig Magyarországon láttam, amin felnőttem, az a „valódi” képregénynek egy, sajátosan magyar változata. Harminc éven keresztül nagyrészt csak ilyen képregények jelenhettek meg idehaza, mert a szocialista kultúrpolitika, féltette a fejlődő magyar fiatalok szellemi fejlődését és igyekezett megóvni őket a nyugati „kultúrmocsoktól”, ahogy a képregényt a hatvanas-hetvenes években jellemezték. A nehezen megszerzett valutát pedig nem Superman képregények jogdíjaira szánták. Több száz képregény jelent meg ez alatt a harminc év alatt, amelyeknek a jelentős részét, Cs. Horváth Tibor írta. Huszonéves főiskolás fejjel, a nyugati képregények ismeretében már úgy ítéltem meg, hogy a magyar képregények legnagyobb hibája a túlinformáltság. Ezt a megállapításomat Zórád Ernő is megerősítette, amikor elmesélte, hogyan készültek idehaza évtizedeken keresztül a képregények. A leírt forgatókönyvön kívül Cs. Horváth Tibor a képregény kockába kerülő szöveget is előre kinyomtatta és odaadta a rajzolónak, hogy azt ragasszák majd be a képkockákba. Zórád erre mondta, hogy ha minden szöveget, amit megkap, beragaszt a képkockába, akkor azt nézi, hogy a maradék helyre milyen jóga- mozdulatokkal tud még valamit rajzolni. Amikor Zórád ösztönzésére elhatároztam, hogy megírom a magyar képregény történetét, Zórád beajánlott Cs. Horváth Tiborhoz, hogy segítsen a munkámban. Úgy gondoltam, ha egyszer majd megismerkedem vele, elmondom a véleményem a magyar képregényről, ezen belül az ő munkájáról is. De ebből nem lett semmi. Egy rendkívül barátságos kedves ember fogadott, aki még azelőtt elmondta képregényírói ars poetikáját, mielőtt megkérdeztem volna. Írói ambícióit igyekezett kiélni az irodalmi művek átköltésével, és mint elmondta, az eredeti író stílusát próbálta átültetni a képregény szövegébe. Megértettem a szándékát, de nem értettem vele egyet. Erről azonban soha nem volt alkalmunk beszélgetni. Amikor egy évvel később egy képregény konferencián mások vitatkoztak vele, az bizony kínosra sikerült. Én éppen a Bálint György Újságíró Iskolában képszerkesztőnek tanultam 1984-ben, amikor elkezdtük a beszélgetéseinket. Rögtön az elején kiderült, hogy ugyanaz a szakmánk, ő is képszerkesztőként dolgozott 1950-től a Művelődési Minisztérium Oktatási osztályán és több pedagógiai lap tördelőszerkesztő feladatát látta el. A mesterségét a szakma két nagy öregjétől tanulta, Radics Vilmostól és Ritter Aladártól. Nekem már csak a két legenda remek szakkönyve jutott, de személyesen már nem ismerhettem őket. De ez a közös pont jó alkalmat adott, hogy kibeszéljük a szakma rejtelmeit. Ezekben az években még alapnak számított, hogy csak az lehet jó tördelőszerkesztő, aki újságot is tud írni. Amikor felvettek a Kelet-Magyarország című napilaphoz, hogy grafikus, tördelőszerkesztő legyek, az első napon majdnem felmondtam. A főszerkesztőm ugyanis közölte, hogy a belpolitikai rovatnál leszek újságíró gyakornok. Hogy akarok én majd tördelőszerkesztőként, szükség esetén belenyúlni tapasztalt újságírók írásaiba, ha én magam nem tudok újságot írni. Ezen az úton Tibor is végigment, megtanult újságot írni és mivel jó esztétikai, grafikai érzéke volt, megtanulta a képszerkesztést. Az ötvenes években Cs. Horvát Tibor - aki akkor még Horváth Tibor volt, a Cs. (Csepreghy) csak 1956 után került a neve elé, mivel a szakmában már volt egy Horváth Tibor nevű újságíró - még nem ismerte a képregényeket és nem is érdekelte ez az elbeszélési forma. Egy Gugi Sándor nevű grafikus irányította a figyelmét a képregényre, aki az egyik Cs. Horváth által tördelt újságnak, a Po Sztrane Szovetov című lapnak készített illusztrációkat. Gugi, aki eredetileg rajztanár volt és a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított, majd az Árpád Gimnáziumban igazgató helyettes lett, beosztásánál fogva gyakran járt az Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumba. Ottani kapcsolatai révén kezdett oktatási anyagokat illusztrálni, és kapcsolatba került több újság szerkesztőjével. 

Guginak a  birtokába jutott néhány példány az angol nyelvű Classics Illustrated című képregénysorozatból, amelyek klasszikusnak számító irodalmi műveket dolgoztak fel képregény formában. Az 1941-ben indult sorozat első számában A három testőr rajzos változata, majd az Ivanhoe és A Monte Cristo grófja került kiadásra. Gugi zseniálisnak tartotta a sorozatot, amelynek az eredeti szándéka az irodalom népszerűsítése és megszerettetése volt a fiatalok körében. Az ötvenes évek elején politikai célkitűzés volt, hogy a magyar nép, olvasó néppé váljon, olvasva és tanulva építse a szocializmust. (Révai) Gugi úgy gondolta, hogy ebbe a politikai célkitűzésbe a képregény is helyet kaphat, ha az, az irodalom népszerűsítését szolgálja.  1954-ben erről sokszor beszélgettek Cs. Horváth Tiborral, miközben lapozgatták a Classics Illustrated példányait. Ismerték a francia Camera 34, valamint a Vaillant képregény magazinokat is és irigykedve csodálták a benne szereplő rajzos történeteket. Erről Gugi Sándor özvegyével, az azóta elhunyt Ágnes asszonnyal beszélgettünk, aki a pincéje takarításakor megajándékozott néhány doboz régi újsággal, ami között ott voltak az említett lapok. De nem sok esélyt adtak egy ilyen képes elbeszélési forma megjelenésének az akkori amerikaellenes hangulatban, amikor minden gyanús volt, ami Amerikához kapcsolódott. 

Gugi nagyon jól idomult az új szocialista berendezkedéshez és még ebben az évben 4-5 képkockás képaláírásos képsorokat kezdett készíteni a Tanácsok Lapja című újságnak, amelyekben Talál Tamás kalandjain keresztül hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszély fenyegeti a szocializmus fejlődését. Volt ahol a síkos útra, máshol a szemetes utcára, és akadt, ahol a tejgyárból terjengő bűzre hívta fel a figyelmet. Ezek a négy képkockából álló történetek a szégyenpad szerepét töltötték be a Tanácsok Lapjában. Tökéletesen illettek az ötvenes évek politikai közhangulatába. Cs. Horváth Tibor úgy gondolta, hogy a Szovjetunióhoz kapcsolódó lapoknál kell először felajánlani az ötletet, mert ha ott elfogadják, akkor erre hivatkozva könnyebb lesz más szerkesztőségnél is szerencsét próbálni. Egyrészt adott volt a saját Po Sztrane Szovetov szerkesztősége, ahol az orosz nyelvtanulást kívánták előre mozdítani orosz nyelven, magyar szószedettel. Így fordulhatott elő hogy Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor első képaláírásos képregénye Jules Verne regénye alapján, orosz nyelven jelent meg, Gyeti kapitana Granta (Grant kapitány gyermekei) címmel, 1955 augusztusában tíz folytatásban, szóbuborékok nélkül, lavírozott tus technikával. 

Már ez az első megjelenés előre vetítette az irodalmi művek képregény adaptációjának ellentmondásosságát. Jules Verne regénye például egy 1955-ös kiadásban 652 oldal. A Po Sztrane Szovetovban megjelent képaláírásos történet 10 oldal, oldalanként 8-9 képkockával. Összesen 86 rajz, amelynek mindegyikében bőséges leíró szöveg olvasható. Nyilvánvaló hogy az eredeti regénynek mindössze egy képes szinopszisa, tartalmi ismertetője a képtörténet és semmilyen formában nem vethető össze az eredeti művel. Ezt a zanzásítást Cs. Horváth Tiborék is úgy kommunikálták a szerkesztőségek felé, hogy eszük ágában sincs pótolni az eredeti irodalmi művet, mindössze annak rövid képes ismertetőjével az érdeklődés felkeltése a szándékuk. Ezt követően elmentek a Szabadságharcos című folyóirat szerkesztőségébe, amely a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség hetilapja volt és ott is sikerrel jártak. 

1955 végén, egymás utáni három számában egy oldalas képtörténetekkel kísérleteztek, igazi szovjet hősökkel a főszerepben. „Zalka Máté „Lovaskaland rádióval” című novellája a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő polgárháború egyik hősi epizódját idézi fel” - írták a történet fejlécében. A második egy oldalas történet egy repülőgépen játszódó kémtörténet volt, amiben ugyancsak győz a hős szovjet katona.  „Eredeti feljegyzések alapján” készült a harmadik egyoldalas történet, amely egy partizán hőstettét meséli el. Ezzel a Cs. Horváth, Gugi páros letette a névjegyét, nem kell félni a képregénytől, tudja az dicsőíteni a győztes szovjet hadsereget. Ezt követően a Szabadságharcos című lap átalakult hetilappá és 1955. november 15-től a „harcos” kifejezést eltávolították a címéből és csak egyszerűen Szabadság néven jelent meg tovább. A Szabadságharcos utolsó számában hosszan ecsetelték, milyen lesz a folytatás és itt már a képregényre is felhívták a figyelmet. „A lap változatos tartalmát hétről hétre izgalmas, folytatásos képregény gazdagítja.” A lap főszerkesztője Hajduska István az Iparművészeti Főiskolán grafikát és kirakatrendezést tanult. Eleinte grafikusként is dolgozott és a II. világháború után lett újságíró. Több lapnak is írt és 1955-től lett a Szabadság főszerkesztője. Nem állt tőle távol a képregényes elbeszélési forma, ezért felvállalta, hogy közölni fogja a rajzokat. 

Így lehetőség nyílt arra, hogy a szocializmusban elinduljon a képregények készítése, de csak óvatosan. A szerkesztőségben közös megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy ne legyenek szóbuborékok a képkockákban, mert még azt hinnék a minisztériumban, hogy valami amerikanizmus került a szovjet típusú lapba.  Természetesen orosz író, L. Sejnyin regénye alapján a Veszélyes küldetés címmel készítettek képregényt, hasonlóan az előzőkhöz, de itt már folytatásokban. Ez egy szovjet kémtörténet volt, tíz oldalon elbeszélve. Az utolsó lap alján már közölték, hogy a következő képregény A császár vére lesz, amit azonban már Korcsmáros Pál rajzolt. Cs. Horváth Tibor a beszélgetéseink során úgy emlékezett, hogy Korcsmáros Pált a Béke és Szabadság szerkesztőségében ismerhette meg. Korcsmáros ekkor már otthonosan mozgott a szerkesztőségekben és karikatúrái több helyen is megjelentek. A Béke és Szabadság pedig már rövid karikatúra képtörténeteit is közölte. Hasonlóan Gugi Sándor Tanácsok Lapjában megjelent képsorozataihoz, Korcsmáros Pál is készített már 1954-ben képtörténetet Páncél Lajos szövegére a Szabad Ifjúság című folyóirat számára. De kétségtelen tény, hogy az igazi áttörést Cs. Horváth Tiborral történő együttműködése hozta. Cs. Horváth Tibor jó kapcsolatban volt a Magyar Szovjet Baráti Társaság, Új világ című lapjának főszerkesztőjével, Sarló Sándorral is. Megkereste a képregényes ötlettel, aki igent mondott az ajánlatra. 

Hová lett Iljin címmel egy tudományos fantasztikus történetet találtak ki közösen Gugi Sándorral, V. Szavcsenko novellájának felhasználásával. Az Új Világ nyitott volt a képtörténetek közlésére, de ragaszkodtak ahhoz, hogy csak irodalmi művek alapján készüljön a képregény. A második sorozat is szovjet szerzői mű volt, Leonyid Szolovjov, A csendháborító. Az ötletet talán az is adhatta, hogy a francia Vaillant képregény magazinban már ekkor jó ideje futott egy Nasredin Hodja képregény, aminek a főszereplője hasonlóságot mutat a Gugi által rajzolt karakterrel. A függőleges elrendezésű képtörténet 1956. október 4-én indult és a harmadik folytatással október 18-án félbe is szakadt, mivel a forradalom kitörése miatt a következő héten már nem jelent meg a lap. 

A Szabadság című lapnál továbbra is Korcsmáros Pállal dolgozott Cs. Horváth Tibor. A császár vére című történet után - amelyet Mikszáth Kálmán, Visszatérünk című regénye alapján készítettek három oldalon – Laffitte, Kilenc testvér című regényének átdolgozása követte Párizs visszaüt címmel négy oldalon. Két hosszabb történet következett. Csukovszkij, Kockás kabát tizenegy oldalon és a Noszlopy Gáspár tizennyolc oldalon Gyöngyössy  István regénye alapján. Ezt követően a British Counciltől egy gyönyörű színes filmet kaptak arról, hogyan mászták meg angol hegymászók a világ legmagasabb hegycsúcsát. Az izgalmas, látványos film a Hillary-féle 1953. évi Mount Everest-expedícióról jó képregény témának tűnt. Ekkor még minden képregény úgy készült, hogy Cs. Horváth Tibor még be sem fejezte a forgatókönyv írását, amikor már elkezdődött a képregény elejének a közlése, és a rajzoló hétről hétre adta le az újabb oldalt a szerkesztőségnek. Cs. Horváth is érezte, nehéz fába vágták a fejszét, mert ami filmben jól működött, képregényben nehezen kivitelezhető. Korcsmáros Pál is kérdezte, mi fog történni, mert ezek a hegymászók csak mennek a hóban, mennek a hóban, és ezt már képtelenség normálisan megrajzolni. Október 23-én azonban kitört a forradalom és az Új Világhoz hasonlóan a Szabadság sem jelent meg. Korcsmáros Pál megkönnyebbülhetett, mert így a történet félbeszakadt, nem kellett tovább rajzolni a fehér papírra a fehér havat. 

A félbemaradt történetek közül a Csendháborítót újra rajzoltatta Cs. Horváth Tibor 1957-ben egy új rajzolóval Sebők Imrével, de az eddigiektől eltérően már szabályos, szóbuborékos képregény formájában. 1957-től egy csapásra megváltozott a megkezdett magyar képregényirányzat. De ennek az oka már egy másik történet.

A képregényrajzoló és az illusztrátorok

 Szőke ciklon, Korcsmáros Pál rajza

A szőke ciklon című képregény, kis füzet formában az 1973-as Füles évkönyv kivehető melléklete volt. Imádtam. Egyrészt rongyosra olvastam, másrészt rengeteg képkockát másoltam le belőle. Jól lehetett rajzolni. Egy bélásért (két forint) bárkinek fejből tudtam néhány Rejtő figurát rajzolni. Szerintem biztosan torzak voltak ezek a kis grafikák, de egy tizenhárom éves gyerektől jó teljesítménynek bizonyultak. Próbáltam Zórádot és Sebőköt is rajzolni, de emlékszem, attól ideges lettem. Rengeteg összefüggéstelen vonal. Másolhatatlan. Pedig a látvány szép volt. Igazi grafikai mesterművek. Sokszor beszélgettem már a magyar képregényrajzolók munkáit jól ismerő gyűjtőkkel, elemzőkkel és rajzolókkal, akiknek egybehangzó véleményük volt, hogy három igazán nagy alakja volt a magyar képregény-kultúrának 1957 és 1980 között. Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Zórád Ernő. Fazekas Attila, már egy utánuk következő időszak nagyszerű rajzolója, akiről majd egy másik alkalommal fogok részletesen írni.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

Amikor Zórád Ernővel beszélgettem a másik két rajzolóról, őszinte megbecsülést és szeretetet éreztem a hangján. Barátsága Sebők Imrével egy Rákosi Mátyást ábrázoló kép megfestésekor alakult ki, tekintettel arra hogy Zórád –elmondása szerint- képtelen volt megfesteni Rákosi arcképét és ezért Sebőköt kérte meg, hogy segítsen ebben. Egyébként is sokat bajlódott a képpel, mivel Rákosi elfogását kellett megfestenie úgy, hogy az egyébként alacsony figura hősként legyen ábrázolva az őt letartóztató rendőrök körében, akik pedig szekrény méretű alakok voltak. Miután ezt egy jó beállítással megoldotta, Sebők rajzolta bele a képbe Rákosi arcképét. Ezért Zórád örökké hálás volt Sebők Imrének. Korcsmáros Pált pedig egy tündéri  és bátor embernek tartotta. De hogy miért tartotta bátornak, erről a nyolcvanas években mindig azt mondta, hogy erről ne kérdezzem! Ma már a Korcsmáros családtól tudható, hogy 1944-ben Korcsmáros Pál svéd menlevelek és igazolványok hamisítására használta kézügyességét és ezzel több tucat veszélyeztetett embernek és családjának mentette meg az életét.

Sebők Imre (Apostag, 1906. augusztus 6. – Budapest, 1980. szeptember 14.)

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22 – Budapest, 1975. május 24.)

A második világháborút követően mindhárman az újonnan induló lapok szerkesztőségeiben találtak munkát, ki főállásban, ki pedig külső munkatársként. Amikor Gál György 1946-ban útjára indította a Pesti Izé című vicclapot –ami csak három évig működött- még nem is sejtette, hogy a tíz év múlva induló Füles egyik fő profilja a képregény lesz és a három meghatározó képregényrajzoló már a keze alatt dolgozik. Mindannyian bejáratosak voltak több szerkesztőségbe, zseniálisan rajzoltak, rövid idő alatt széles ismertségre tettek szert. Zórád úgy mesélte – bár ebben nem volt biztos - hogy a Pajtás szerkesztőségében találkozott Cs. Horváth Tiborral, aki 1950-től tördelő szerkesztő volt négy pedagógiai lapnál, amelyek közül a Képes nyelvmester volt az egyik. Ennek a lapnak rajzolt Gugi Sándor tördelőszerkesztő, rajztanár és grafikus illusztrációkat. Gugi az angol nyelvű Classics Illustrated alapján úgy gondolta, hogy idehaza is népszerű lenne klasszikus irodalmi művek képregény változatának közlése. Ezt a gondolatát osztotta meg Cs. Horváth Tiborral. Ezzel a zseniális ötlettel kezdett el „házalni” az ötvenes évek végén Cs. Horváth Tibor nagyon sok szerkesztőségnél, miszerint irodalmi művek rövidített képes változatával elősegíthetnének egy politikai célt, a fiatalok olvasóvá nevelését. Ezek a folytatásos képtörténetek az irodalom népszerűsítését szolgálnák. Valójában a képregény elbeszélő rendszerét az irodalom reklámjaként adta el a főszerkesztőknek, akik a Tájékoztatási Hivataltól az 1956-os forradalom leverését követően azt az utasítást kapták, hogy mindenféle szórakoztató, ismeretterjesztő anyagot közölhetnek lapjaikban, ami eltereli az olvasók figyelmét a napi politikáról. Annak ellenére, hogy néhány hónappal előtte még imperialista szemétként kezelték a képregényt, 1957-től átkerült a megtűrt kategóriába. A lapok szerkesztői abban az időben még csak rövid időre dolgoztak előre, vagyis a rajzokat megjelenés előtt közvetlenül lehetett leadni a szerkesztőségnek. Javításra már nem sok idő maradt. A főszerkesztők azzal biztosították be magukat a nem kívánatos tartalmak ellen, hogy már csak létező, ismert irodalmi művek kerülhettek feldolgozásra képregényben, vagy előre egyeztetett, megrendelt történetek, amelyek legtöbbször politikai üzeneteket közvetítettek. Ilyenek voltak például a Pajtásban, vagy a Kisdobosban közölt sorozatok.

Cs. Horváth Tibor zseniálisan megszervezte ezt a munkát. Az első képregényeket még képaláírásos formában először Gugi Sándorral, majd azt követően Korcsmáros Pállal készítette, aki a Füles 1957-es indulását követően a lap állandó képregényrajzolója lett. A Pajtásnál Zóráddal kezdett dolgozni. Első munkájuk a Winnetou volt.

A Fülesnek karikatúrákat rajzoló Sebőköt a Magyar Ifjúsághoz szervezte be és őrületes tempót kezdett  diktálni a rajzolóknak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre hat lapnak dolgoztak hetente.

Sebők, kényelmes ember lévén, jó munkának tekintette a képregények rajzolását és bízott Cs. Horváth Tiborban, aki házhoz vitte a leírt forgatókönyvet és a nyomdában már előre kiszedett szöveget, amit csak be kellett ragasztania a rajzolónak az előre meghatározott helyre. Többnyire a pénz is házhoz ment. Zórád Ernő azért nem volt ennyire boldog ettől a szervezéstől. Egyrészt bizalmatlan volt Cs. Horváttal szemben, másrészt inkább könyveket szeretett volna illusztrálni és nem  képregényt rajzolni. Kezdeti munkáin jól látszik az a könnyed, sokszor felületesnek tűnő vonalvezetés, amivel leginkább összedobta a képkockákat. Minél több idő telt el, annál komolyabb energiát fektetett a rajzokba, míg fel nem ismerte azt a lehetőséget, hogy a képregényt akár művészi szinten is lehet művelni. Ekkor alakította ki azt a kollázs rendszert, amivel talán a világon is egyedülálló stílust teremtett.

Sebők és Zórád életműve egymásnak pontosan az ellentétei. Sebők a fény-árnyék viszonyok zseniális kihasználásával a kezdetektől komoly grafikai értékekkel rendelkező képsorozatokat alkotott. Az idő múlásával azonban - betegsége miatt - sokat romlott rajzainak a színvonala. Cs. Horváth Tibor, Sebők utolsó munkáit később másokkal is megrajzoltatta, mondván, azok legyenek meg jó színvonalon is. Zórád  ezzel ellentétben felületesen kezdte képregényrajzolói munkásságát és a csúcson hagyta abba. De mindkettőjükre jellemző volt a rutin, a grafikai megoldások ismétlése. Számos képregényükben ugyanazok a karakterek köszönnek vissza, ugyanazok a nézőpontok és kompozíciók. Mindketten kiváló grafikusok, de kevésbé képregényrajzolók voltak. Korcsmáros Pál, a társaság harmadik tagja azonban vérbeli képregényrajzolónak bizonyult. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az ábrázolási módot neki találták ki. Egyrészt rendelkezett azzal a rajztudással, ami lehetővé tette, hogy bármilyen jelenetet, változatos nézőpontokból tudjon megrajzolni. Realista stílusban ugyanolyan magabiztosan alkotott, mint a karikatúra jellegű történetekben. Rendelkezett azzal a karikírozó és torzító képességgel, amivel pontosan megtalálta a határt, hogy a karakterei realisták, ugyanakkor hihetően torz alakok legyenek. Mondhatnánk, hogy Sebők és Zórád is rendelkezett hasonló képességekkel, csak ők sokkal visszafogottabban alkalmazták ezt.

Zórád Ernő többször említette, hogy ő még ilyen zseniális találkozást az életben nem látott, ahogyan Korcsmáros létrehozta és működtette a Rejtő karaktereket. Amikor őt bízták meg egy Rejtő történet elkészítésével, fel is sült vele. Utánozni nem szerette volna Korcsmáros figuráit. Nem is lehetett, olyan különlegesek volt – mondta. Amit pedig ő csinált az tökéletes csőd volt. Nincs mit szépíteni rajta! Korcsmáros egyszerűen utánozhatatlan volt! –mesélte őszinte elismeréssel. De nem csak ezek tették kiváló képregényrajzolóvá Korcsmáros Pált. Rendelkezett azzal a különleges képességgel és ambícióval, hogy minden képregényének rajzstílusát a történethez igazította. Első ránézésre felismerjük, hogy az adott történetet Korcsmáros rajzolta. De ha a történet megkívánta, képes volt élethű realista rajzokat készíteni, és arra is vállalkozott például egy Verne regény esetében, hogy a korabeli könyvek fametszet jellegét adja vissza. Van olyan történet ahol részletgazdagon, aprólékos vonalakkal meséli a történetet, miközben egy másiknál fekete-fehérre redukált fény-árnyék hatásokkal dolgozik. De még a humoros történeteknél is tudott letisztult vonalakkal humort teremteni és tónusozással is képes volt ilyen hatásra.

Ezért a változatos grafikai elbeszélési formáért gondolom én azt, hogy Korcsmáros Pál igazi műfaja a képregény volt, tökéletes egymásra találása ez egy grafikusművésznek és egy ábrázolási formának. Természetesen Sebők Imre és Zórád Ernő is fantasztikus életművet hagytak maguk után, számtalan kiváló képregényt, amelyek mind a magyar képregénykultúra grafikai gyöngyszemeinek tekinthetőek. De ők mindketten, mint grafikusművészek csöppentek a képregényrajzolásba és ahogy Zórád Ernő mondta, megpróbáltak „gúzsba kötve táncolni” Grafikai képességeiket beleszorítani a képkockák keretei közé. Ez nehéz feladat egy szárnyaló fantáziájú grafikusművésznek. Korcsmáros Pál pedig velük ellentétben tobzódott a képregény műfajának eszközeivel teli grafikai világban. Fantasztikus alkotásokat hoztak létre mind a hárman. Csak köszönettel tartozunk nekik.

Amikor hetente kétmillió ember olvashatott képregényt Magyarországon

Általános iskolás koromban minden héten elolvastam a Pajtás című úttörő újság legfrissebb számát. Menetrendszerűen érkezett a "pajtásfelelős" és hozta az újságot. Első dolgunk mindig a képregények elolvasása volt. A 32 oldalas újság általában három oldal képregényt tartalmazott. Legtöbbször volt benne a francia Pif Gadget-ből átvett Pif, vagy Pifu történet, valamint a Dargay Attila által rajzolt Kajla kutya. Egyszerre két kalandos képregény is futott a lapban, amelyeket Zórád Ernő rajzolt, lavírozott tus technikával. Hazafias, hősies szellemiségű, nevelő célzatú történetek voltak, jelentős részben önálló írói munkák, de akadtak irodalmi művek adaptációi is. 1969 és 1974 között Zórád Ernő legszebb rajzaihoz és a legizgalmasabb történeteihez volt szerencsém. Az indiánok földjén, Az ördögfióka, Az Orion 8 kalandjai és a többi korabeli történet mély nyomot hagyott bennem. Én leginkább a képregények miatt vártam minden héten az újságot.  Voltunk többen, akik vigyáztunk rá és elraktuk a táskába, de a legtöbben összetekerték, mert a szünetben jókat lehetett vele verekedni. Puha volt, nem okozott fájdalmat, de kötekedésre kiválóan alkalmas volt, jól fejbe lehetett vele vágni a másikat. Rendszeresen jött a "pajtásfelelős" iskolatársunk, hozta az újabb számot és beszedte a "pajtáspénzt". Jól kiépített terjesztési rendszer volt, a "pajtásfelelős" közvetlenül a helyi postahivatalból hozta el az újságokat, pont annyit amennyire igény volt, ezáltal eladatlan példány sem nagyon maradt. A "pajtásfelelős" jutalékot kapott az eladott példányok után, amiből neki egy ingyen példány és némi jövedelme származott. A lapot a Magyar Úttörők Országos Szövetsége adta ki. Ezekben az években a Pajtás 250 000 példányban jelent meg hetente és remittendával (eladatlan példánnyal) alig lehetett számolni.

              

Az utcánkban lakó idősebb barátaim középiskolások voltak, akik ezáltal a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) tagjai lehettek, amelynek a hivatalos lapja a Magyar Ifjúság volt. Ez a lap is közölt minden héten képregényt, általában egy oldal terjedelemben. Ebben is Zórád Ernő rajzolta a történeteket. Lényegesen nagyobb méretben és gyönyörű fekete-fehér vonalas rajzokkal. A házunkban még meg voltak a Feri bátyám által évekkel korábban vásárolt példányok is, amelyekben Sebők Imre rajzai voltak. A legtöbb középiskolában az osztályközösségeknek, vagy a KISZ alapszervezetnek kötelezővé tették a lap vásárlását, egy meghatározott példányban.  De volt, ahol csak kötelezően ajánlották és akadt olyan iskola is, ahol nem vették ilyen szigorúan az előfizetési kötelezettséget. Ez a korosztály már lazábban kezelte a lap megvásárlását. Ennek a lapnak is volt felelőse, aki igyekezett eleget tenni a KISZ értékesítési követelményeinek. A Magyar Ifjúság hetente szintén 250 000 példányban jelent meg.

De volt a tőlem fiatalabbaknak, az alsó tagozatosoknak is újságjuk. Ők a kisdobosok voltak, kék nyakkendővel a nyakukban és a Kisdobos című újsággal a kezükben. Havonta jelent meg a lap és általában egy-két oldal képregényt közöltek benne. Évekkel korábban ezt a lapot vásárolták nekem a szüleim és én még őrizgettem egy ideig. Erre az időszakra nem emlékszem úgy, mintha nyomott hagyott volna bennem, de tény, hogy havonta ez a lap is 250 000 példányban jelent meg.

Napilapokat a szüleimnél és a szomszédoknál láttam, nekem nyilvánvalóan ekkor még nem keltette fel az érdeklődésemet a nagy formátumú, rengeteg szöveggel teli újság. Ma már tudom, hogy az akkori napilapok közül a Népszava közölt naponta négy-öt képkockából álló képregényeket, amit azokban az években Sebők Imre rajzolt. Ekkoriban minden sajtótermék állami kézben volt és valamilyen politikai vagy társadalmi szervezethez tartozott. A Népszava a szakszervezetek lapja volt. Minden politikai szervezetnek presztízs kérdést jelentett, hogy az általa kiadott sajtóterméket milyen példányszámban tudja értékesíteni. Látható volt a gyermekszervezeteknél hogy precízen megszervezték az előfizetéseket, ezért csak néhány százalékos remittendával  kellett számolniuk. Konkurenciája egyik újságnak sem volt. A hiány, illetve tervgazdálkodás nem engedhette meg magának, hogy a kinyomtatott újságot bezúzzák. Ezért mindenből annyit nyomtattak, amit biztosan el is lehetett adni. A szakszervezet is mozgósította a tagságát, hogy a szakszervezeti tagdíj mellett a tagok, a Népszavára is fizessenek elő. Naponta átlagosan 280 000 példányban jelent meg a lap.

Na és a mindenek felett álló Füles, a szórakoztató rejtvény magazin, ami pártokon, társadalmi szervezeteken átívelve játékosan, rejtvényeken, ismeretterjesztő írásokon keresztül oktatta az olvasóit. Ez volt az a szelep, ahol mindent lehetett közölni, ami elterelte az emberek figyelmét a napi politikáról. Hagy szórakozzanak, fejtsenek rejtvényeket, oldjanak meg érdekes feladatokat, de ne politizáljanak. Ez volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Tájékoztatási Hivatalának az utasítása, mesélte el egy alkalommal Tiszai László a Füles hetvenes évekbeli főszerkesztője, amikor 2007-ben Budapesten a Comic Szocialista álruhában című könyvem bemutatóján megtisztelt a jelenlétével.

Ebbe a szórakoztatási formába belefért a képregény is. Úgy gondolták, hogy ezzel a könnyen fogyasztható, látványos és dinamikus sajtóműfajjal olvasókat lehet a lapokhoz csábítani. A Füles esetében ez valóban működhetett is, hiszen sokan valóban csak a képregényekért vásárolták a lapot, miközben a rejtvényfejtők is akarva, akaratlanul  elolvasták a benne szereplő képregényeket. Hetente több mint 600 000 példányban jelent meg a lap. A hetvenes évek elején egyszerre kettő, vagy három képregény is futott a lapban 3-3 vagy 2-2 oldalon. A 32 oldalas lapból 6 oldal képregény volt, leginkább Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor munkái, de már megjelentek a francia képregények is mint pl.  a Bob Malard.

Képes Újság címmel falusi hetilapot indított a Hazafias Népfront is, amely szintén közölt képregényeket egy oldal terjedelemben. Ebben a nagy formátumú lapban leginkább Korcsmáros Pál színes, festett képregényei jelentek meg. De volt benne négy képkockából álló képsorozat is. A Képes Újság hetente 420 000 példányban jelent meg.

Akkor számoljunk egy kicsit. A tíz év alattiak havonta legalább egy oldal képregényt olvashattak a Kisdobosban. A tíz-tizennégy évesek a Pajtás című újságban hetente három oldal képregényt kaptak. A tizennégy év felettiek a Magyar Ifjúság című lapban egy oldal képregényhez jutottak hetente. A tizennyolc év felettiek a Fülesből hetente hat oldal, a Képes Újságból egy oldal, a Népszavából naponta egy folytatást, hetente hét oldal (képcsík) képregényt olvashattak. Hatéves kortól nyolcvanéves korig, mindenki kapott képregényt minden héten. Egy héten közel húsz oldal oldal képregény jelent meg, leginkább hetilapokban. Önálló képregényújság pedig nem volt. Ha feltételezzük hogy minden újságot csak egy ember olvasott el (családon belül egy újságot általában ketten, hárman is elolvasnak) és a terjesztési szervezettség folytán kevés remittendával számolunk, akkor Magyarországon az 1970-es évek elején hetente kétmillió ember olvashatott képregényt. (Kisdobos 250 000, Pajtás 250 000, Magyar Ifjúság 250 000, Füles 600 000, Képes Újság 420 000 példány. Ezen kívül jelent még meg képregény a Lobogó, Képes Nyelvmester, Ludas Matyi, Szabad Föld stb. újságokban is.) Természetesen lehet elmélkedni azon, hogy ki hányféle újságot olvasott, elolvasták-e valójában a képregényeket, mekkora volt a valóságban a remittenda, de a nagyságrend mindenképpen elképesztő. Ez a szám természetesen nem azt jelenti hogy ennyi képregény olvasó lett volna, hanem azt hogy ennyi ember kezébe került képregény, sokszor akarata ellenére is. A hetvenes években a képregény természetes része volt az újságoknak. Nem kapott nagy jelentőséget, észrevétlenül egy-két oldal terjedelemben, mint a karikatúrák, rejtvények, vagy egyéb rovatok, beépültek a lapok szerkezetébe. A képregények rajzolóinak egy része szívesen készített ilyen rajzsorozatokat, mások kevésbé szerették. Fáradtságos időrabló munkának tekintették, de viszonylag jól megfizették. Többeknek munkaköri kötelessége is volt. A szerkesztőségekbe érkező olvasói levelekből és a közönség találkozókon elhangzottakból tudni lehetett, hogy a képregényeket szeretik és igénylik az olvasók, de csak a nyolcvanas évek elejére jutottak el a kiadók oda, hogy ebből üzletet csináljanak. Ez már egy másik történet.

A magyar képregény megalkotóinak portréi

A magyar képregények készítésének legtermékenyebb időszaka az 1957-1987 közé eső harminc év volt, amikor több sajtótermékben nagy példányszámban publikálták magyar grafikusok magas színvonalon megrajzolt képregényeit. Ezt követően mind a mai napig újra és újra közlik az akkor készült történeteket, amelyeknek jelentős része – a korszak politikai követelményeihez igazodva – leginkább irodalmi művek adaptációja volt. Nagyon nagy köszönettel tartozom Sváb József grafikusművész barátomnak, aki kérésemre egy asztalhoz ültette azokat a kiváló alkotókat akik megalkották és népszerűvé tették a magyar képregényt és megrajzolta róluk a blogom fejlécében látható portrésorozatot, majd elkészítette az én portrémat is. 

A kép legszélén Dargay Attila látható, aki a kezdetektől – vagyis az ötvenes évektől – meghatározó szereplője volt a hazai képregényrajzolásnak és rendkívül nagy segítségemre volt a hazai képregény történetének megírásában. Még főiskolai hallgató voltam, amikor felkerestem a Pannónia Filmstúdióban és elkezdtem faggatni. Eleinte kitért a kérdések elől és csak a rajzfilmről beszélt. Nagyon kedves, vidám ember volt. Mindenkinek bemutatott a stúdióban, hogy csináljanak már velem valamit, mert nem hagyom békén, szerinte már mindent elmondott a képregényről, amit tud, de én még mindig faggatom. Gyakran mondogatta, hogy itt a Pannónia Filmstúdióban mindenki képregényt rajzol (a storyboard-ra gondolt), de valójában senki nem rajzol képregényt. Ő is csak akkor, ha egy kis pénzre van szüksége. Miután kellően összebarátkoztunk, elkezdett részletekbe menően mesélni. Hol a stúdióban, hol a lakásán fogadott, ahol megismerhettem bűbájos feleségét Henrik Irént is. Rendkívül sokat köszönhetek neki.

Mellette Korcsmáros Pál látható, akit már nem ismerhettem, de a rajzai annál inkább lenyűgöztek. Középiskolás koromban nagy sikert arattam, amikor egy-egy jellegzetes Rejtő-karakterét fejből le tudtam rajzolni a barátaimnak. Később megismerhettem két fiát, Korcsmáros György színművészt és Korcsmáros Péter operaénekest, valamint unokáját, Korcsmáros Gábort, akik sokat meséltek zsenialitásáról, alkotói módszereiről és sokszor a magánéletéről is. Fantasztikus érzés volt kézbe venni az eredeti rajzait és látni, hogy a látszólag egyszerű rajzok mögött is milyen magabiztos rajztudás és precizitás van.

Gugi Sándorról mindig sokat hallottam, de már csak az özvegyével volt szerencsém megismerkedni. Bárkit faggattam a magyar képregény történetének kezdeti éveiről, mindenki egyértelműen állította: Gugi Sándornak köszönhető, hogy 1956 után ekkora érdeklődés támadt a képregények iránt. Amerikai minta alapján ő adta az ötletet, hogy irodalmi művek képes feldolgozásával – mintegy hirdetésével ­– el lehet érni a szerkesztőségeknél, hogy képregényeket közöljenek. Az ötlet nagyon bevált, de ő szeretett a maga tempójában dolgozni, ezért korán feladta a határidőhöz kötött és alapos munkát igénylő képregényrajzolást.

Fazekas Attila következik a sorban, aki mára már felülmúlta mestereinek teljesítményét és Zórád Ernőt is túlszárnyalva, a legnagyobb képregényes életművet tudhatja magáénak. Fáradhatatlan rajzoló, akihez évtizedek óta jó kapcsolat fűz, aki következetesen képviseli a képregényes történetmesélés klasszikus formáját. A Rahan képregények látványa után gyermeki lelkemnek a Pajtásban megjelent első képregénye adta a reményt, hogy Magyarországon is van olyan rajzoló, akinek tiszta vonalvezetése követendő példa lehet.

Középen Zórád Ernő látható, a magyar képregényművészet legkiválóbb alkotója. Neki köszönhetem, hogy már négy könyvet írtam a képregény magyarországi történetéről. Ő javasolta, hogy foglalkozzak ezzel a témával és tőle kaptam az első instrukciókat, útmutatásokat. Csodálatos, bohém úriember volt. Sokat mesélt az életéről, munkásságáról. Fantasztikus érzés, hogy élvezhettem a barátságát. Közepes festőnek, jó képregényrajzolónak és kiváló illusztrátornak vallotta magát. Kényszerűségből kezdett képregényt rajzolni, de amit alkotott -főleg kollázsaival-, azzal művészi szintre emelte a képregényt.

Kuczka Péter a hazai képregénykiadás igazi háttérembere volt. Mindent tudott erről a műfajról, hatalmas képregénygyűjteménye volt. Lakásának dolgozószobájában ismerhettem meg a nyugati képregényművészet legkiválóbb alkotásait. Kölcsön kaptam tőle a Metal Hurlant magazinokat, amelyek láttán egészen más megvilágításban láttam a képregényt. Sokat segített a munkámban, nagyon sok jó tanácsot kaptam tőle. Több kiadó, szerkesztőség képregényes próbálkozásai mögött tudható volt a közreműködése. Jó érzékkel ismerte fel a fiatal írók, rajzolók tehetségét és lehetőségeihez mérten megjelenési lehetőséget biztosított számukra.

Sebők Imrének csak a rajzait ismerhettem és Zórád Ernőn keresztül a fiát is. Évtizedekkel ezelőtt sikerült magnóra rögzítenem, ahogy mesélt az édesapja munkásságáról, majd el is vitt abba a házba, ahol Sebők Imre élt és alkotott. Csodálatos délután volt, leült a zongorához és szabadon engedett a lakásban, hogy nyugodtak nézzek meg mindent, jegyzeteljek. Miközben zongorázott, minden kérdésemre válaszolt. Ez volt az igazi bőség zavara. Rengeteg festmény, rajz, képregény, vázlat a fiókokban, rajzmappákban. Egy év is kevés lett volna a rengeteg anyag rendszerezésére. Nekem csak néhány órám volt rá.

Cs. Horváth Tibor kiváló érzékkel menedzselte a hazai képregénykiadást közel negyven éven keresztül. Forgatókönyveit lehet szeretni és lehet kritikát is megfogalmazni róluk. Engem jó barátság kötött hozzá. Mindig tisztelettel és elismeréssel beszélt azokról, akikkel együtt dolgozott. Én úgy éreztem, hitt abban, amit csinált és úgy gondolta úgy kell képregényt írni, ahogy ő csinálja. Irodalmat akart közvetíteni a képregényen keresztül. Sokat beszélgettünk, és sok ötletet adott, hogyan tudnám eredményesen feltárni a hazai képregénykiadás történetét.

A képen látható alkotókkal, vagy hozzátartozójukkal folytatott beszélgetéseimet fióknyi magnókazetta őrzi. Egy részüket már digitalizáltam, másrészük még hátra van. Rengeteg sztori, emlék, élmény és főként dokumentum. Ezeknek a felvételeknek a visszahallgatása bennem is számtalan személyes élményt idézett fel, ami megerősítette bennem az elhatározást, hogy közreadjam a több mint harminc év képregénytörténeti kutató munkájának „melléktermékeiből” azt, ami arra érdemes.