A képregényrajzoló és az illusztrátorok

 Szőke ciklon, Korcsmáros Pál rajza

A szőke ciklon című képregény, kis füzet formában az 1973-as Füles évkönyv kivehető melléklete volt. Imádtam. Egyrészt rongyosra olvastam, másrészt rengeteg képkockát másoltam le belőle. Jól lehetett rajzolni. Egy bélásért (két forint) bárkinek fejből tudtam néhány Rejtő figurát rajzolni. Szerintem biztosan torzak voltak ezek a kis grafikák, de egy tizenhárom éves gyerektől jó teljesítménynek bizonyultak. Próbáltam Zórádot és Sebőköt is rajzolni, de emlékszem, attól ideges lettem. Rengeteg összefüggéstelen vonal. Másolhatatlan. Pedig a látvány szép volt. Igazi grafikai mesterművek. Sokszor beszélgettem már a magyar képregényrajzolók munkáit jól ismerő gyűjtőkkel, elemzőkkel és rajzolókkal, akiknek egybehangzó véleményük volt, hogy három igazán nagy alakja volt a magyar képregény-kultúrának 1957 és 1980 között. Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Zórád Ernő. Fazekas Attila, már egy utánuk következő időszak nagyszerű rajzolója, akiről majd egy másik alkalommal fogok részletesen írni.

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

Amikor Zórád Ernővel beszélgettem a másik két rajzolóról, őszinte megbecsülést és szeretetet éreztem a hangján. Barátsága Sebők Imrével egy Rákosi Mátyást ábrázoló kép megfestésekor alakult ki, tekintettel arra hogy Zórád –elmondása szerint- képtelen volt megfesteni Rákosi arcképét és ezért Sebőköt kérte meg, hogy segítsen ebben. Egyébként is sokat bajlódott a képpel, mivel Rákosi elfogását kellett megfestenie úgy, hogy az egyébként alacsony figura hősként legyen ábrázolva az őt letartóztató rendőrök körében, akik pedig szekrény méretű alakok voltak. Miután ezt egy jó beállítással megoldotta, Sebők rajzolta bele a képbe Rákosi arcképét. Ezért Zórád örökké hálás volt Sebők Imrének. Korcsmáros Pált pedig egy tündéri  és bátor embernek tartotta. De hogy miért tartotta bátornak, erről a nyolcvanas években mindig azt mondta, hogy erről ne kérdezzem! Ma már a Korcsmáros családtól tudható, hogy 1944-ben Korcsmáros Pál svéd menlevelek és igazolványok hamisítására használta kézügyességét és ezzel több tucat veszélyeztetett embernek és családjának mentette meg az életét.

Sebők Imre (Apostag, 1906. augusztus 6. – Budapest, 1980. szeptember 14.)

Korcsmáros Pál (Budapest, 1916. május 22 – Budapest, 1975. május 24.)

A második világháborút követően mindhárman az újonnan induló lapok szerkesztőségeiben találtak munkát, ki főállásban, ki pedig külső munkatársként. Amikor Gál György 1946-ban útjára indította a Pesti Izé című vicclapot –ami csak három évig működött- még nem is sejtette, hogy a tíz év múlva induló Füles egyik fő profilja a képregény lesz és a három meghatározó képregényrajzoló már a keze alatt dolgozik. Mindannyian bejáratosak voltak több szerkesztőségbe, zseniálisan rajzoltak, rövid idő alatt széles ismertségre tettek szert. Zórád úgy mesélte – bár ebben nem volt biztos - hogy a Pajtás szerkesztőségében találkozott Cs. Horváth Tiborral, aki 1950-től tördelő szerkesztő volt négy pedagógiai lapnál, amelyek közül a Képes nyelvmester volt az egyik. Ennek a lapnak rajzolt Gugi Sándor tördelőszerkesztő, rajztanár és grafikus illusztrációkat. Gugi az angol nyelvű Classics Illustrated alapján úgy gondolta, hogy idehaza is népszerű lenne klasszikus irodalmi művek képregény változatának közlése. Ezt a gondolatát osztotta meg Cs. Horváth Tiborral. Ezzel a zseniális ötlettel kezdett el „házalni” az ötvenes évek végén Cs. Horváth Tibor nagyon sok szerkesztőségnél, miszerint irodalmi művek rövidített képes változatával elősegíthetnének egy politikai célt, a fiatalok olvasóvá nevelését. Ezek a folytatásos képtörténetek az irodalom népszerűsítését szolgálnák. Valójában a képregény elbeszélő rendszerét az irodalom reklámjaként adta el a főszerkesztőknek, akik a Tájékoztatási Hivataltól az 1956-os forradalom leverését követően azt az utasítást kapták, hogy mindenféle szórakoztató, ismeretterjesztő anyagot közölhetnek lapjaikban, ami eltereli az olvasók figyelmét a napi politikáról. Annak ellenére, hogy néhány hónappal előtte még imperialista szemétként kezelték a képregényt, 1957-től átkerült a megtűrt kategóriába. A lapok szerkesztői abban az időben még csak rövid időre dolgoztak előre, vagyis a rajzokat megjelenés előtt közvetlenül lehetett leadni a szerkesztőségnek. Javításra már nem sok idő maradt. A főszerkesztők azzal biztosították be magukat a nem kívánatos tartalmak ellen, hogy már csak létező, ismert irodalmi művek kerülhettek feldolgozásra képregényben, vagy előre egyeztetett, megrendelt történetek, amelyek legtöbbször politikai üzeneteket közvetítettek. Ilyenek voltak például a Pajtásban, vagy a Kisdobosban közölt sorozatok.

Cs. Horváth Tibor zseniálisan megszervezte ezt a munkát. Az első képregényeket még képaláírásos formában először Gugi Sándorral, majd azt követően Korcsmáros Pállal készítette, aki a Füles 1957-es indulását követően a lap állandó képregényrajzolója lett. A Pajtásnál Zóráddal kezdett dolgozni. Első munkájuk a Winnetou volt.

A Fülesnek karikatúrákat rajzoló Sebőköt a Magyar Ifjúsághoz szervezte be és őrületes tempót kezdett  diktálni a rajzolóknak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre hat lapnak dolgoztak hetente.

Sebők, kényelmes ember lévén, jó munkának tekintette a képregények rajzolását és bízott Cs. Horváth Tiborban, aki házhoz vitte a leírt forgatókönyvet és a nyomdában már előre kiszedett szöveget, amit csak be kellett ragasztania a rajzolónak az előre meghatározott helyre. Többnyire a pénz is házhoz ment. Zórád Ernő azért nem volt ennyire boldog ettől a szervezéstől. Egyrészt bizalmatlan volt Cs. Horváttal szemben, másrészt inkább könyveket szeretett volna illusztrálni és nem  képregényt rajzolni. Kezdeti munkáin jól látszik az a könnyed, sokszor felületesnek tűnő vonalvezetés, amivel leginkább összedobta a képkockákat. Minél több idő telt el, annál komolyabb energiát fektetett a rajzokba, míg fel nem ismerte azt a lehetőséget, hogy a képregényt akár művészi szinten is lehet művelni. Ekkor alakította ki azt a kollázs rendszert, amivel talán a világon is egyedülálló stílust teremtett.

Sebők és Zórád életműve egymásnak pontosan az ellentétei. Sebők a fény-árnyék viszonyok zseniális kihasználásával a kezdetektől komoly grafikai értékekkel rendelkező képsorozatokat alkotott. Az idő múlásával azonban - betegsége miatt - sokat romlott rajzainak a színvonala. Cs. Horváth Tibor, Sebők utolsó munkáit később másokkal is megrajzoltatta, mondván, azok legyenek meg jó színvonalon is. Zórád  ezzel ellentétben felületesen kezdte képregényrajzolói munkásságát és a csúcson hagyta abba. De mindkettőjükre jellemző volt a rutin, a grafikai megoldások ismétlése. Számos képregényükben ugyanazok a karakterek köszönnek vissza, ugyanazok a nézőpontok és kompozíciók. Mindketten kiváló grafikusok, de kevésbé képregényrajzolók voltak. Korcsmáros Pál, a társaság harmadik tagja azonban vérbeli képregényrajzolónak bizonyult. Azt is mondhatnánk, hogy ezt az ábrázolási módot neki találták ki. Egyrészt rendelkezett azzal a rajztudással, ami lehetővé tette, hogy bármilyen jelenetet, változatos nézőpontokból tudjon megrajzolni. Realista stílusban ugyanolyan magabiztosan alkotott, mint a karikatúra jellegű történetekben. Rendelkezett azzal a karikírozó és torzító képességgel, amivel pontosan megtalálta a határt, hogy a karakterei realisták, ugyanakkor hihetően torz alakok legyenek. Mondhatnánk, hogy Sebők és Zórád is rendelkezett hasonló képességekkel, csak ők sokkal visszafogottabban alkalmazták ezt.

Zórád Ernő többször említette, hogy ő még ilyen zseniális találkozást az életben nem látott, ahogyan Korcsmáros létrehozta és működtette a Rejtő karaktereket. Amikor őt bízták meg egy Rejtő történet elkészítésével, fel is sült vele. Utánozni nem szerette volna Korcsmáros figuráit. Nem is lehetett, olyan különlegesek volt – mondta. Amit pedig ő csinált az tökéletes csőd volt. Nincs mit szépíteni rajta! Korcsmáros egyszerűen utánozhatatlan volt! –mesélte őszinte elismeréssel. De nem csak ezek tették kiváló képregényrajzolóvá Korcsmáros Pált. Rendelkezett azzal a különleges képességgel és ambícióval, hogy minden képregényének rajzstílusát a történethez igazította. Első ránézésre felismerjük, hogy az adott történetet Korcsmáros rajzolta. De ha a történet megkívánta, képes volt élethű realista rajzokat készíteni, és arra is vállalkozott például egy Verne regény esetében, hogy a korabeli könyvek fametszet jellegét adja vissza. Van olyan történet ahol részletgazdagon, aprólékos vonalakkal meséli a történetet, miközben egy másiknál fekete-fehérre redukált fény-árnyék hatásokkal dolgozik. De még a humoros történeteknél is tudott letisztult vonalakkal humort teremteni és tónusozással is képes volt ilyen hatásra.

Ezért a változatos grafikai elbeszélési formáért gondolom én azt, hogy Korcsmáros Pál igazi műfaja a képregény volt, tökéletes egymásra találása ez egy grafikusművésznek és egy ábrázolási formának. Természetesen Sebők Imre és Zórád Ernő is fantasztikus életművet hagytak maguk után, számtalan kiváló képregényt, amelyek mind a magyar képregénykultúra grafikai gyöngyszemeinek tekinthetőek. De ők mindketten, mint grafikusművészek csöppentek a képregényrajzolásba és ahogy Zórád Ernő mondta, megpróbáltak „gúzsba kötve táncolni” Grafikai képességeiket beleszorítani a képkockák keretei közé. Ez nehéz feladat egy szárnyaló fantáziájú grafikusművésznek. Korcsmáros Pál pedig velük ellentétben tobzódott a képregény műfajának eszközeivel teli grafikai világban. Fantasztikus alkotásokat hoztak létre mind a hárman. Csak köszönettel tartozunk nekik.

Amikor hetente kétmillió ember olvashatott képregényt Magyarországon

Általános iskolás koromban minden héten elolvastam a Pajtás című úttörő újság legfrissebb számát. Menetrendszerűen érkezett a "pajtásfelelős" és hozta az újságot. Első dolgunk mindig a képregények elolvasása volt. A 32 oldalas újság általában három oldal képregényt tartalmazott. Legtöbbször volt benne a francia Pif Gadget-ből átvett Pif, vagy Pifu történet, valamint a Dargay Attila által rajzolt Kajla kutya. Egyszerre két kalandos képregény is futott a lapban, amelyeket Zórád Ernő rajzolt, lavírozott tus technikával. Hazafias, hősies szellemiségű, nevelő célzatú történetek voltak, jelentős részben önálló írói munkák, de akadtak irodalmi művek adaptációi is. 1969 és 1974 között Zórád Ernő legszebb rajzaihoz és a legizgalmasabb történeteihez volt szerencsém. Az indiánok földjén, Az ördögfióka, Az Orion 8 kalandjai és a többi korabeli történet mély nyomot hagyott bennem. Én leginkább a képregények miatt vártam minden héten az újságot.  Voltunk többen, akik vigyáztunk rá és elraktuk a táskába, de a legtöbben összetekerték, mert a szünetben jókat lehetett vele verekedni. Puha volt, nem okozott fájdalmat, de kötekedésre kiválóan alkalmas volt, jól fejbe lehetett vele vágni a másikat. Rendszeresen jött a "pajtásfelelős" iskolatársunk, hozta az újabb számot és beszedte a "pajtáspénzt". Jól kiépített terjesztési rendszer volt, a "pajtásfelelős" közvetlenül a helyi postahivatalból hozta el az újságokat, pont annyit amennyire igény volt, ezáltal eladatlan példány sem nagyon maradt. A "pajtásfelelős" jutalékot kapott az eladott példányok után, amiből neki egy ingyen példány és némi jövedelme származott. A lapot a Magyar Úttörők Országos Szövetsége adta ki. Ezekben az években a Pajtás 250 000 példányban jelent meg hetente és remittendával (eladatlan példánnyal) alig lehetett számolni.

              

Az utcánkban lakó idősebb barátaim középiskolások voltak, akik ezáltal a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) tagjai lehettek, amelynek a hivatalos lapja a Magyar Ifjúság volt. Ez a lap is közölt minden héten képregényt, általában egy oldal terjedelemben. Ebben is Zórád Ernő rajzolta a történeteket. Lényegesen nagyobb méretben és gyönyörű fekete-fehér vonalas rajzokkal. A házunkban még meg voltak a Feri bátyám által évekkel korábban vásárolt példányok is, amelyekben Sebők Imre rajzai voltak. A legtöbb középiskolában az osztályközösségeknek, vagy a KISZ alapszervezetnek kötelezővé tették a lap vásárlását, egy meghatározott példányban.  De volt, ahol csak kötelezően ajánlották és akadt olyan iskola is, ahol nem vették ilyen szigorúan az előfizetési kötelezettséget. Ez a korosztály már lazábban kezelte a lap megvásárlását. Ennek a lapnak is volt felelőse, aki igyekezett eleget tenni a KISZ értékesítési követelményeinek. A Magyar Ifjúság hetente szintén 250 000 példányban jelent meg.

De volt a tőlem fiatalabbaknak, az alsó tagozatosoknak is újságjuk. Ők a kisdobosok voltak, kék nyakkendővel a nyakukban és a Kisdobos című újsággal a kezükben. Havonta jelent meg a lap és általában egy-két oldal képregényt közöltek benne. Évekkel korábban ezt a lapot vásárolták nekem a szüleim és én még őrizgettem egy ideig. Erre az időszakra nem emlékszem úgy, mintha nyomott hagyott volna bennem, de tény, hogy havonta ez a lap is 250 000 példányban jelent meg.

Napilapokat a szüleimnél és a szomszédoknál láttam, nekem nyilvánvalóan ekkor még nem keltette fel az érdeklődésemet a nagy formátumú, rengeteg szöveggel teli újság. Ma már tudom, hogy az akkori napilapok közül a Népszava közölt naponta négy-öt képkockából álló képregényeket, amit azokban az években Sebők Imre rajzolt. Ekkoriban minden sajtótermék állami kézben volt és valamilyen politikai vagy társadalmi szervezethez tartozott. A Népszava a szakszervezetek lapja volt. Minden politikai szervezetnek presztízs kérdést jelentett, hogy az általa kiadott sajtóterméket milyen példányszámban tudja értékesíteni. Látható volt a gyermekszervezeteknél hogy precízen megszervezték az előfizetéseket, ezért csak néhány százalékos remittendával  kellett számolniuk. Konkurenciája egyik újságnak sem volt. A hiány, illetve tervgazdálkodás nem engedhette meg magának, hogy a kinyomtatott újságot bezúzzák. Ezért mindenből annyit nyomtattak, amit biztosan el is lehetett adni. A szakszervezet is mozgósította a tagságát, hogy a szakszervezeti tagdíj mellett a tagok, a Népszavára is fizessenek elő. Naponta átlagosan 280 000 példányban jelent meg a lap.

Na és a mindenek felett álló Füles, a szórakoztató rejtvény magazin, ami pártokon, társadalmi szervezeteken átívelve játékosan, rejtvényeken, ismeretterjesztő írásokon keresztül oktatta az olvasóit. Ez volt az a szelep, ahol mindent lehetett közölni, ami elterelte az emberek figyelmét a napi politikáról. Hagy szórakozzanak, fejtsenek rejtvényeket, oldjanak meg érdekes feladatokat, de ne politizáljanak. Ez volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Tájékoztatási Hivatalának az utasítása, mesélte el egy alkalommal Tiszai László a Füles hetvenes évekbeli főszerkesztője, amikor 2007-ben Budapesten a Comic Szocialista álruhában című könyvem bemutatóján megtisztelt a jelenlétével.

Ebbe a szórakoztatási formába belefért a képregény is. Úgy gondolták, hogy ezzel a könnyen fogyasztható, látványos és dinamikus sajtóműfajjal olvasókat lehet a lapokhoz csábítani. A Füles esetében ez valóban működhetett is, hiszen sokan valóban csak a képregényekért vásárolták a lapot, miközben a rejtvényfejtők is akarva, akaratlanul  elolvasták a benne szereplő képregényeket. Hetente több mint 600 000 példányban jelent meg a lap. A hetvenes évek elején egyszerre kettő, vagy három képregény is futott a lapban 3-3 vagy 2-2 oldalon. A 32 oldalas lapból 6 oldal képregény volt, leginkább Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor munkái, de már megjelentek a francia képregények is mint pl.  a Bob Malard.

Képes Újság címmel falusi hetilapot indított a Hazafias Népfront is, amely szintén közölt képregényeket egy oldal terjedelemben. Ebben a nagy formátumú lapban leginkább Korcsmáros Pál színes, festett képregényei jelentek meg. De volt benne négy képkockából álló képsorozat is. A Képes Újság hetente 420 000 példányban jelent meg.

Akkor számoljunk egy kicsit. A tíz év alattiak havonta legalább egy oldal képregényt olvashattak a Kisdobosban. A tíz-tizennégy évesek a Pajtás című újságban hetente három oldal képregényt kaptak. A tizennégy év felettiek a Magyar Ifjúság című lapban egy oldal képregényhez jutottak hetente. A tizennyolc év felettiek a Fülesből hetente hat oldal, a Képes Újságból egy oldal, a Népszavából naponta egy folytatást, hetente hét oldal (képcsík) képregényt olvashattak. Hatéves kortól nyolcvanéves korig, mindenki kapott képregényt minden héten. Egy héten közel húsz oldal oldal képregény jelent meg, leginkább hetilapokban. Önálló képregényújság pedig nem volt. Ha feltételezzük hogy minden újságot csak egy ember olvasott el (családon belül egy újságot általában ketten, hárman is elolvasnak) és a terjesztési szervezettség folytán kevés remittendával számolunk, akkor Magyarországon az 1970-es évek elején hetente kétmillió ember olvashatott képregényt. (Kisdobos 250 000, Pajtás 250 000, Magyar Ifjúság 250 000, Füles 600 000, Képes Újság 420 000 példány. Ezen kívül jelent még meg képregény a Lobogó, Képes Nyelvmester, Ludas Matyi, Szabad Föld stb. újságokban is.) Természetesen lehet elmélkedni azon, hogy ki hányféle újságot olvasott, elolvasták-e valójában a képregényeket, mekkora volt a valóságban a remittenda, de a nagyságrend mindenképpen elképesztő. Ez a szám természetesen nem azt jelenti hogy ennyi képregény olvasó lett volna, hanem azt hogy ennyi ember kezébe került képregény, sokszor akarata ellenére is. A hetvenes években a képregény természetes része volt az újságoknak. Nem kapott nagy jelentőséget, észrevétlenül egy-két oldal terjedelemben, mint a karikatúrák, rejtvények, vagy egyéb rovatok, beépültek a lapok szerkezetébe. A képregények rajzolóinak egy része szívesen készített ilyen rajzsorozatokat, mások kevésbé szerették. Fáradtságos időrabló munkának tekintették, de viszonylag jól megfizették. Többeknek munkaköri kötelessége is volt. A szerkesztőségekbe érkező olvasói levelekből és a közönség találkozókon elhangzottakból tudni lehetett, hogy a képregényeket szeretik és igénylik az olvasók, de csak a nyolcvanas évek elejére jutottak el a kiadók oda, hogy ebből üzletet csináljanak. Ez már egy másik történet.