Amikor hetente kétmillió ember olvashatott képregényt Magyarországon

Általános iskolás koromban minden héten elolvastam a Pajtás című úttörő újság legfrissebb számát. Menetrendszerűen érkezett a "pajtásfelelős" és hozta az újságot. Első dolgunk mindig a képregények elolvasása volt. A 32 oldalas újság általában három oldal képregényt tartalmazott. Legtöbbször volt benne a francia Pif Gadget-ből átvett Pif, vagy Pifu történet, valamint a Dargay Attila által rajzolt Kajla kutya. Egyszerre két kalandos képregény is futott a lapban, amelyeket Zórád Ernő rajzolt, lavírozott tus technikával. Hazafias, hősies szellemiségű, nevelő célzatú történetek voltak, jelentős részben önálló írói munkák, de akadtak irodalmi művek adaptációi is. 1969 és 1974 között Zórád Ernő legszebb rajzaihoz és a legizgalmasabb történeteihez volt szerencsém. Az indiánok földjén, Az ördögfióka, Az Orion 8 kalandjai és a többi korabeli történet mély nyomot hagyott bennem. Én leginkább a képregények miatt vártam minden héten az újságot.  Voltunk többen, akik vigyáztunk rá és elraktuk a táskába, de a legtöbben összetekerték, mert a szünetben jókat lehetett vele verekedni. Puha volt, nem okozott fájdalmat, de kötekedésre kiválóan alkalmas volt, jól fejbe lehetett vele vágni a másikat. Rendszeresen jött a "pajtásfelelős" iskolatársunk, hozta az újabb számot és beszedte a "pajtáspénzt". Jól kiépített terjesztési rendszer volt, a "pajtásfelelős" közvetlenül a helyi postahivatalból hozta el az újságokat, pont annyit amennyire igény volt, ezáltal eladatlan példány sem nagyon maradt. A "pajtásfelelős" jutalékot kapott az eladott példányok után, amiből neki egy ingyen példány és némi jövedelme származott. A lapot a Magyar Úttörők Országos Szövetsége adta ki. Ezekben az években a Pajtás 250 000 példányban jelent meg hetente és remittendával (eladatlan példánnyal) alig lehetett számolni.

              

Az utcánkban lakó idősebb barátaim középiskolások voltak, akik ezáltal a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) tagjai lehettek, amelynek a hivatalos lapja a Magyar Ifjúság volt. Ez a lap is közölt minden héten képregényt, általában egy oldal terjedelemben. Ebben is Zórád Ernő rajzolta a történeteket. Lényegesen nagyobb méretben és gyönyörű fekete-fehér vonalas rajzokkal. A házunkban még meg voltak a Feri bátyám által évekkel korábban vásárolt példányok is, amelyekben Sebők Imre rajzai voltak. A legtöbb középiskolában az osztályközösségeknek, vagy a KISZ alapszervezetnek kötelezővé tették a lap vásárlását, egy meghatározott példányban.  De volt, ahol csak kötelezően ajánlották és akadt olyan iskola is, ahol nem vették ilyen szigorúan az előfizetési kötelezettséget. Ez a korosztály már lazábban kezelte a lap megvásárlását. Ennek a lapnak is volt felelőse, aki igyekezett eleget tenni a KISZ értékesítési követelményeinek. A Magyar Ifjúság hetente szintén 250 000 példányban jelent meg.

De volt a tőlem fiatalabbaknak, az alsó tagozatosoknak is újságjuk. Ők a kisdobosok voltak, kék nyakkendővel a nyakukban és a Kisdobos című újsággal a kezükben. Havonta jelent meg a lap és általában egy-két oldal képregényt közöltek benne. Évekkel korábban ezt a lapot vásárolták nekem a szüleim és én még őrizgettem egy ideig. Erre az időszakra nem emlékszem úgy, mintha nyomott hagyott volna bennem, de tény, hogy havonta ez a lap is 250 000 példányban jelent meg.

Napilapokat a szüleimnél és a szomszédoknál láttam, nekem nyilvánvalóan ekkor még nem keltette fel az érdeklődésemet a nagy formátumú, rengeteg szöveggel teli újság. Ma már tudom, hogy az akkori napilapok közül a Népszava közölt naponta négy-öt képkockából álló képregényeket, amit azokban az években Sebők Imre rajzolt. Ekkoriban minden sajtótermék állami kézben volt és valamilyen politikai vagy társadalmi szervezethez tartozott. A Népszava a szakszervezetek lapja volt. Minden politikai szervezetnek presztízs kérdést jelentett, hogy az általa kiadott sajtóterméket milyen példányszámban tudja értékesíteni. Látható volt a gyermekszervezeteknél hogy precízen megszervezték az előfizetéseket, ezért csak néhány százalékos remittendával  kellett számolniuk. Konkurenciája egyik újságnak sem volt. A hiány, illetve tervgazdálkodás nem engedhette meg magának, hogy a kinyomtatott újságot bezúzzák. Ezért mindenből annyit nyomtattak, amit biztosan el is lehetett adni. A szakszervezet is mozgósította a tagságát, hogy a szakszervezeti tagdíj mellett a tagok, a Népszavára is fizessenek elő. Naponta átlagosan 280 000 példányban jelent meg a lap.

Na és a mindenek felett álló Füles, a szórakoztató rejtvény magazin, ami pártokon, társadalmi szervezeteken átívelve játékosan, rejtvényeken, ismeretterjesztő írásokon keresztül oktatta az olvasóit. Ez volt az a szelep, ahol mindent lehetett közölni, ami elterelte az emberek figyelmét a napi politikáról. Hagy szórakozzanak, fejtsenek rejtvényeket, oldjanak meg érdekes feladatokat, de ne politizáljanak. Ez volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Tájékoztatási Hivatalának az utasítása, mesélte el egy alkalommal Tiszai László a Füles hetvenes évekbeli főszerkesztője, amikor 2007-ben Budapesten a Comic Szocialista álruhában című könyvem bemutatóján megtisztelt a jelenlétével.

Ebbe a szórakoztatási formába belefért a képregény is. Úgy gondolták, hogy ezzel a könnyen fogyasztható, látványos és dinamikus sajtóműfajjal olvasókat lehet a lapokhoz csábítani. A Füles esetében ez valóban működhetett is, hiszen sokan valóban csak a képregényekért vásárolták a lapot, miközben a rejtvényfejtők is akarva, akaratlanul  elolvasták a benne szereplő képregényeket. Hetente több mint 600 000 példányban jelent meg a lap. A hetvenes évek elején egyszerre kettő, vagy három képregény is futott a lapban 3-3 vagy 2-2 oldalon. A 32 oldalas lapból 6 oldal képregény volt, leginkább Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor munkái, de már megjelentek a francia képregények is mint pl.  a Bob Malard.

Képes Újság címmel falusi hetilapot indított a Hazafias Népfront is, amely szintén közölt képregényeket egy oldal terjedelemben. Ebben a nagy formátumú lapban leginkább Korcsmáros Pál színes, festett képregényei jelentek meg. De volt benne négy képkockából álló képsorozat is. A Képes Újság hetente 420 000 példányban jelent meg.

Akkor számoljunk egy kicsit. A tíz év alattiak havonta legalább egy oldal képregényt olvashattak a Kisdobosban. A tíz-tizennégy évesek a Pajtás című újságban hetente három oldal képregényt kaptak. A tizennégy év felettiek a Magyar Ifjúság című lapban egy oldal képregényhez jutottak hetente. A tizennyolc év felettiek a Fülesből hetente hat oldal, a Képes Újságból egy oldal, a Népszavából naponta egy folytatást, hetente hét oldal (képcsík) képregényt olvashattak. Hatéves kortól nyolcvanéves korig, mindenki kapott képregényt minden héten. Egy héten közel húsz oldal oldal képregény jelent meg, leginkább hetilapokban. Önálló képregényújság pedig nem volt. Ha feltételezzük hogy minden újságot csak egy ember olvasott el (családon belül egy újságot általában ketten, hárman is elolvasnak) és a terjesztési szervezettség folytán kevés remittendával számolunk, akkor Magyarországon az 1970-es évek elején hetente kétmillió ember olvashatott képregényt. (Kisdobos 250 000, Pajtás 250 000, Magyar Ifjúság 250 000, Füles 600 000, Képes Újság 420 000 példány. Ezen kívül jelent még meg képregény a Lobogó, Képes Nyelvmester, Ludas Matyi, Szabad Föld stb. újságokban is.) Természetesen lehet elmélkedni azon, hogy ki hányféle újságot olvasott, elolvasták-e valójában a képregényeket, mekkora volt a valóságban a remittenda, de a nagyságrend mindenképpen elképesztő. Ez a szám természetesen nem azt jelenti hogy ennyi képregény olvasó lett volna, hanem azt hogy ennyi ember kezébe került képregény, sokszor akarata ellenére is. A hetvenes években a képregény természetes része volt az újságoknak. Nem kapott nagy jelentőséget, észrevétlenül egy-két oldal terjedelemben, mint a karikatúrák, rejtvények, vagy egyéb rovatok, beépültek a lapok szerkezetébe. A képregények rajzolóinak egy része szívesen készített ilyen rajzsorozatokat, mások kevésbé szerették. Fáradtságos időrabló munkának tekintették, de viszonylag jól megfizették. Többeknek munkaköri kötelessége is volt. A szerkesztőségekbe érkező olvasói levelekből és a közönség találkozókon elhangzottakból tudni lehetett, hogy a képregényeket szeretik és igénylik az olvasók, de csak a nyolcvanas évek elejére jutottak el a kiadók oda, hogy ebből üzletet csináljanak. Ez már egy másik történet.

Véres küzdelem Rahan miatt!

Ahogy visszaszámolok, hatodik osztályos általános iskolai tanuló lehettem, amikor az egyik osztálytársam egy Pif magazint hozott az iskolába. Csodájára jártunk. Addig csak a Pajtás újságban megjelent képregényeket láttam és elvétve a Füles képregényeibe is belebotlottam. Pif kalandjait már ismertem és szerettem a Pajtásból. Gyakran próbáltam lerajzolni a karaktert, de elnyújtott kör alapú fejformája mindig feladta a leckét és egy idő után már inkább idegesített, mintsem örömöt okozott volna a rajzolása. De a francia nyelvű Pif magazinban volt Fekete Farkas, Tulipános Fanfan, Artur a kis szellem és Rahan. Az én Zórád-képregényekhez szokott szememnek valóságos csoda volt ez a fekete-fehér rajzvilág. Zórádot nem tudtam másolni, mert az ő rajzai lavírozott tus technikával készültek és ahhoz meg kellett volna tanulnom festeni. Arra pedig akkor még nagyon nem fűlött a fogam. De ez a Rahan, a tiszta vonalvezetésével, magával ragadott.

Ez volt az a történet, amelyik annyira lázba hozott és amelyhez foghatót előtte soha nem láttam. Ma már begyűjtöttem a történetek nagy részét, magyar nyelven. Valójában tizenéveseknek való történetek, de én mind a mai napig élvezettel forgatom és csodálom André Chéret rajzait.

Na és a történet. Rahan kése beleesett egy szakadékba, amiért lemászott, hogy kihozza onnan. Ott azonban egy óriási pókot talál, akivel meg kell küzdenie, hogy hozzáférjen a késéhez. Őrület. Micsoda küzdelem, Micsoda rajzok. Szünetben elkértem az újságot, hagy legyen nálam egy kis ideig, hogy alaposan áttanulmányozhassam. Nem bírtam magammal. Órán, a pad alatt, szépen óvatosan elkezdtem nézegetni. Nem sokáig tehettem, mert a tanárom észrevette, és egy nyakleves kíséretével közölte, végleg búcsút mondhatok a képregénymagazinnak és egyébként sem ilyen szemetet kellene nézegetnem. A következő szünetben elszabadult a pokol. Aki hozta az újságot, nekem esett, hogy ennyire béna nem lehetek. Minek adtam oda az újságot. Egymásnak feszültünk. Eleinte csak lökdösődtünk, majd annak rendje és módja szerint orrba vágtuk egymás.Mindkettőnknek eleredt a vér az orrából. Perceken belül az igazgatóiban találtuk magunkat. Hogy milyen büntetést kaptunk, arra nem emlékszem, de a tanítási nap végén, az osztálytársam visszakapta az újságot. Amikor hazamentem és elújságoltam mi történt, édesapám még egy nyaklevessel honorálta iskolai viselkedéskultúrámat. Miután megnyugodtak a kedélyek, elkezdtem  könyörögni édesanyámnak, hogy vegyen nekem egy ilyen képregényújságot, amely elengedhetetlen az én rajzi fejlődésemhez. Tudomásom szerint ezekben az években ez volt az egyetlen nyugati képregény-magazin ami postai forgalomban vagy utcai újságárusoknál kapható volt. A különlegessége még az volt, hogy fóliába volt csomagolva és összeszerelhető műanyag játékot (gadget) mellékeltek minden számhoz. A benne lévő rajzok fontosságán túl a legfontosabb érvem a vásárlás mellett az volt,hogy valójában nem csak újságot, hanem egy játékot is fogunk vásárolni. Kettő az egyben. 

Sikerült meggyőznöm édesanyámat, aki megvásárolta a Pif Gadget következő számát nekem. Gyorsan felszakítottam a műanyag tasakot, átlapoztam az újságot és egy világ dőlt össze bennem. Nem volt benne Rahan. Volt sok minden más, de Rahan nem. Ezt követően a barátaimmal heteken át figyeltük az újságosnál kitett magazint és valamelyikünk mindig vett egyet. De én a Rahanra vártam.  Elérkezett a pillanat, kezdődött a könyörgés újra. Ha ezt most nem vesszük meg, vége a rajzi karrieremnek. Megállok a fejlődésben. Megvettük. Rahan újra hatalmas vadállatokkal küzdött. És elkezdtem Rahant rajzolni. Mivel ez nem volt egyszerű feladat, megpróbáltam indigóval átmásolni egy-egy rajzot. Rajzoltam ceruzával, golyóstollal és a mérnöknek tanuló Gábor bátyámtól elcsent tustollal is. Sokáig őrizgettem ezeket a rajzokat, aztán elvesztek, mint annyi minden az ember gyermekkorából. Pénz hiányában csak elvétve sikerült egy-egy számot megvennem, majd egy dekorációs barátomtól kaptam egy köteggel. Fantasztikus volt. Napokig ültem felettük, lapozgattam és nem tudtam betelni a kiváló grafikákkal.

Akkoriban még semmit sem tudtam Rahanról és főleg nem a rajzolójáról. Eleve azt hittük, hogy ez Tarzan –mivel erről már hallottunk- csak a franciák Rahannak írják. Ez nyilvánvalóan hülyeség volt, de a környezetemben senkiről sem tudtam akkoriban, aki beszélt volna franciául. Próbáltuk a képek alapján megfejteni a történetet és azt hiszem, ez sikerült is. Igazi csemege volt a mi tizenéves fejünknek, sok-sok tanulsággal. A kőkorszakban játszódtak a történetek, amelyekben Rahan, a zord idők fia, a tűzhajú –ma már ezt is tudom- törzsének még maradt tagjait próbálta felkutatni és útja során izgalmas kalandokba keveredett. Gyerekeknek szóló tanulságos történetek voltak, sok természettudományos ismerettel. Évekkel később fedeztem fel, hogy a nagyobb könyvtárakban megtalálhatóak a Pif újságok. Több könyvtár bekötött formában őrizte a lapszámokat, de sok helyen erre már nem volt lehetőség, mert a gyerekek rongyosra „olvasták” és már alkalmatlan volt a bekötésre. A könyvtárosok mesélték,hogy a látogatók imádták az újságot annak ellenére, hogy szinte senki nem beszélt franciául. A képek nézegetéséből fantáziálták ki a történeteket.

Magyar nyelven először 1978-ban, a Pajtás újságban jelent meg. Januárban, az első számban egy oldalra lekicsinyítve, két oldal eredetileg színes történet fekete-fehérben, Küzdelem a horgascsőrűekkel címmel. Az újságot fényes, műnyomó papírra nyomták, rotációs nyomdatechnikával, ahol a színek rendszeresen elcsúsztak, ezért az oldalak sokszor szellemképesek, vagy elmosódottak  voltak. Nem volt túl szerencsés bemutatkozás. 

Értem én a feltételezhető szerkesztői elvet, miszerint a Rahan történetek nem nagyon élvezhetőek egy oldalas folytatásokban, de így viszont semmi nem érvényesült a történet grafikai értékeiből.

Ekkor már én sem Pajtást olvastam, ezért hidegen hagyott Rahan első magyarországi megjelenése. Mivel gyűjtöm a képregényeket, ezek a lapszámok is megvannak, de ezt a korszakot a Pajtás képregényközlési története szempontjából a lejtmenetnek tartom. Mindössze négy történet jelent meg ebben a lapban, majd egy év múlva 1979 novemberében a Pajtás Pif Magazinban, Küzdelem egy vízcsap miatt címmel már egy teljes történetet közöltek egyben, igaz még mindig fekete-fehérben. 1980 év végén az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (ILV) Kockás címmel elindította az első hazai képregénymagazint. Valójában ebben a lapban futotta be magyarországi karrierjét Rahan. 

Már az első számban megjelent, és több alkalommal a címlapon is szerepelt. A nyomdatechnika ennél a lapnál is hagyott kívánni valót maga után, de ez legalább egy fix pont volt a Rahan képregények rajongóinak. A Pajtás című újság évszakonként megjelentetett magazinjainak is rendszeres szereplője lett a Tűzhajú. A franciák később önálló kötetekben jelentették meg a sorozatot, aminek az érdekessége az, hogy Magyarországon, az Alföldi Nyomdában nyomtattak ebből három sorozatot is. Az innen kikerülő könyvek a Debreceni antikváriumokba kerültek, ahonnan a figura szerelmesei boldogan vásárolták a filléres kiadványokat. Közöttük én is, aki sok alkalommal csak azért utaztam át Nyíregyházáról Debrecenbe, hogy megnézzem milyen újdonságok készültek a már akkor is "hanyatló" kapitalista nyugati piac számára.Mivel az Alföldi Nyomda elsősorban könyvek gyártására rendezkedett be, ezért innen ragasztókötéses és kemény táblaborítású képregények tonna számra utaztak a francia, német és a skandináv piacra. Valóságos kincsesbánya volt ezekben az években Debrecen. Az antikváriumok, de még az élelmiszer üzletek is tele voltak szebbnél szebb képregényalbumokkal és zsebkönyvekkel. Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.

Amikor elindultak az interneten azok az oldalak, amelyek úgynevezett honosított képregényeket osztottak meg, az elsők között volt a Rahan magyarított változata. Jelenleg is több ilyen oldalon elérhetőek a Rahan fekete-fehér és színes változatai. Mivel ezek vélhetően engedély és jogdíj fizetése nélkül teszik közzé a külföldi képregényeket, sem nevüket, sem elérhetőségüket nem írom le. A képregénybörzéken már láttam magyar nyelvű, kemény-tábla kötésű vaskos gyűjteményes köteteket is, amelyeket előre rendelés alapján meglehetősen borsos áron lehet megszerezni. A sorozat és a főhős népszerűségét mi sem jellemzi jobban mint az, hogy a 2017-ben újraindult Kockás képregénymagazin első 2018. decemberi különszámának Rahan van a címlapján.  A benne szereplő 16 oldalas történetben a még gyerek Rahan ismerkedik a veszedelmeket rejtő külvilággal. A következő történet a Kockás tavaszi különszámában olvasható.

Rahanról szóló írásom apropóját az adta az újbóli kiadásán túl, hogy ezelőtt ötven évvel 1969. február 24-én jelent meg Franciaországban az első Rahan történet a Pif Gadget című hetilapban. Alkotója André Chéret volt, aki már tizennyolc évesen óriás méretű képeket festett egy mozi számára az aktuálisan műsorra tűzött filmek jelenetei alapján. Akkoriban ez volt a multiplakát, egy példányban, a mozi bejárata fölött. Azokban az években idehaza is így hirdették a filmbemutatókat a nagyobb mozik. Amikor Nyíregyházán, a Krúdy Moziba mentünk, mindig csodálattal néztem, a bejárat fölött elhelyezett, kézzel festett plakátokat. Egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy elszegődők dekorációsnak valamelyik mozihoz, de erre nem került sor. Ez a típusú munka valószínűleg jó gyakorló iskola lehetett Chéret számára is. Rajzi felkészültsége ekkor még valószínűleg kívánnivalót hagyott maga után, mivel a Vaillant című képregénymagazin akkori főszerkesztője Roger Lecureux, még elutasította a rajzait. Azt mondta, akkor jöjjön vissza, ha úgy tud rajzolni, mint Raymond Poïvet, aki akkor már a Pionniers de l’Espérance (A Reménység úttörői) című képregényével elismert rajzolónak számított. Sorkatonai szolgálata alatt ismerkedett meg Jean Giraud (Moebius) és Pierre Koernig grafikusokkal, akik a Fleurus Kiadó számárra rajzoltak képregényeket. A velük kialakított kapcsolatnak köszönhetően egyre aktívabban rajzolt képregényeket és több rövidebb-hosszabb története jelent meg különböző kiadóknál. 1962-ben már több szerencsével járt a Vaillant Kiadónál. Megbízták az 1946 óta futó Bob Malard repülős történet rajzolásával, amit eredetileg Bourlés és Bourdens szerzőpárosok alkottak meg. Erről a sorozatról majd fogok írni bővebben is, mert az egyik kedvencem és a Füles című lapban megjelent történetek nagyban befolyásolták a képregényről alkotott fiatalkori nézeteimet. Az igazi áttörést számára a Rahan karakterének a megalkotása jelentette. 

François Corteggiani, Roger Lécureux és André Chéret.

A Vaillant főszerkesztője Roger Lécureux-hoz irányította, aki tizennégy évvel korábban még elküldte a laptól, hogy nem elég jók a rajzai. Most kiváló forgatókönyvekkel látta el a rajzolót és a történet sikert aratott. A szerkesztőség újabb és újabb történeteket várt az alkotóktól, akik nehezen bírták a tempót. Egy időben –Chéret megkérdezése nélkül- egy Guido Zamperoni nevű grafikust is felkértek a történet rajzolására, de róla hamar kiderült, hogy nem elég jók a rajzai Chéret színvonalához képest. Javasolták, hogy asszisztensek legyenek segítségére a rajzolásban, de mint kiderült, sokkal körülményesebb megtanítani őket a technikára, a stílusra, mint megrajzolni a történetet. Végül egy spanyol rajzolót, Romerot bízták meg a történet párhuzamos rajzolásával, amiből szerzői jogi vita keletkezett és több éves pereskedésbe torkollott az eset. 

Guido Zamperoni laza vonalvezetése messze elmaradt az eredeti rajzok képi világától.

Romero spanyol rajzoló munkája, amiből később szerzői jogi problémák adódtak.

Az író, Roger Lécureux halálát követően 1999-től rövid időre leállt a sorozat, majd fia, Jean-Francois Lécureux önálló kiadót alapítva élesztette újjá a sorozatot és önálló albumokban jelentette meg a történeteket. A napokban Fehér Zoltán grafikust (Zorró) kértem meg, fotózza le nekem a nála lévő Rahan gyűjteményes kiadását. Zorró a tördelőszerkesztője az újonnan indult Kockás magazinnak és a munkájához most ő használja a sorozatot. Fantasztikus kiadás, a szívem szakad meg, hogy nem az én polcomat díszíti. Pedig a DC és a Marvel sorozatom környezetében igen jól mutatna. 67 kötet, egyenként átlagosan 52 oldal képregénnyel. Mintegy háromezer ötszáz oldal képregény. Őrületes munka!

Loana királynő titokzatos tüze és képes, regényes emlékek!

„Jó lesz ez még valamire!” Ezzel a jelszóval rakosgatok félre mindent, amire pillanatnyilag nincs szükségem, de sajnálom kidobni. Amióta családi házban lakom, amihez még melléképületek is tartoznak, helyem is volt a lomok elhelyezésére. Ha szükségem volt valamire és nem találtam ­- pedig tudom, hogy olyan helyre tettem, ahol biztosan meglesz ­- felsóhajtottam és kijelentettem, a felesleges holmiktól meg kell már végre szabadulni, itt az ideje a lomtalanításnak.

Ezen a nyáron úgy éreztem, eljött az idő.  Eldöntöttem hol kezdem, merre fogok haladni. A szemmel látható hulladékokkal, gyűrött dobozokkal, valóban felesleges papírkötegekkel, üres műanyag és üvegflakonokkal hamar végeztem. Előkerültek a használaton kívüli számítástechnikai eszközök. Itt már volt némi szívfájdalmam. Kérdezősködtem, mit lehet tenni velük. Érnek e még valakinek valamit ezek az eszközök. Kuka! Ez volt mindenkitől az egyértelmű válasz. Hajlékony és merev lemezek tucatjai kerültek elő, a rájuk írt szövegekből sejtettem miket tartalmazhatnak, de a megnyitásukra részben eszköz, részben szoftver hiányában nem volt mód. Kaptam ötleteket, hogyan lehetne esetleg mégis kicsikarni belőlük információt, de úgy ítéltem meg a befektetett energia és pénz egyáltalán nincs arányba a kinyerhető információval. Más volt a helyzet azzal a két láda VHS videó kazettával, amelyek szintén évek óta porosodtak, és amelyekkel már korábban is szemezgettem, mivel emlékeim szerint ritka felvételek is voltak rajtuk. Ezeket gondosan félreraktam, mivel van mód a digitalizálásukra. Egy későbbi időpontban majd kiválogatom, és a számomra fontos felvételeket átmásolom. Majd az elmúlt évtizedek korszakalkotó adathordozói is a hulladékudvarban végzik.

Harminc év távlatából megítélve a rajzaimat, nem is tűnnek olyan rossznak. De a nyolcvanas években elérni, hogy közöljék is azokat, reménytelen vállalkozás volt. A komoly lapoknál a képregények rajzi színvonalát Zórád Ernőhöz, Sebők Imréhez mérték. Az ő munkáikkal kellett felvenni a versenyt. Gyengébb színvonalú lapoknál adódtak lehetőségek, amihez fiatalos gőggel, mi nem adtuk a nevünket.

Előkerültek a rajzgyűjtők. Több mappában a Kanadában élő Fujkin István barátom megőrzésre nálam hagyott eredeti rajzaival, amelyeket legutóbb 2017 nyarán válogatott át, amikor meglátogatott és a legszükségesebb dolgait magával vitte és már is selejtezett akkor egy adagot. Egy újabb tárolóban képregényes és rajzfilmes plakátok sokasága, eredeti rajzfilmes cell-lapokra festett rajzok. Előkerültek a saját rajzaim is. Középiskolás korom első komolyabb próbálkozásai, majd a főiskolai tanulmányrajzok sokasága. Valamint a képregényeim. Én magam is elcsodálkoztam, mennyi képregényoldalt rajzoltam és festettem meg, amelyeket akkoriban nem tartottam megjelenésre alkalmasnak. De nem is volt hol megjelentetni azokban a nyolcvanas években. Ekkor már lelassult a rendrakás. Egymást követően jöttek elő az emlékek. Melyiket, mikor, kinek a biztatására készítettem, kikkel tárgyaltam az esetleges megjelenésükről, kiknek mutattam meg és miért kerültek talán örökre a mappákba.

Ez csak látszólag papírhulladék. Rendszerezés és némi restaurálás után bekötve, lassan teljessé válik a hazai sajtóban megjelent képregények gyűjteménye. A fontosabb újságoknál a lapszámok kerülnek bekötésre, más esetekben a kivágott képregények.

A fiókokból, dobozokból ősrégi képregények, képes folyóiratok kerültek lapozásra. Ezek a „szalonképtelen” folyóiratok, amelyek állaguknál, rendszertelenségüknél fogva, nem kerülhettek a dolgozószobám bekötött vagy szépen rendszerezett képregényei közé. Várták, hogy egyszer rendet tegyek közöttük, kijegyzeteljem, rendszerezzem őket.

Ekkor eszembe jutott Umberto Ecco: Loana királynő titokzatos tüze című könyvének részleges amnéziában szenvedő főhőse, aki visszatér a szülői házba, hogy a régi környezet segítsen emlékezetének visszatérésében. Kutakodik a ház padlásán, majd a kápolnában, ahonnan előkerülnek a ponyvaregények, magazinok és a gyűröttre olvasott képregények. „A kápolna polcain gyerekkorom képregényújságjai és füzetei sorakoztak bekötetlenül, de stószonként szépen elrendezve. Ez bizony nem a nagyapám holmija volt, a dátumozás pedig 1936-tal kezdődött, és 1945 körül ért véget.

Giannival beszélgetve gondoltam már rá, hogy nagypapa, régimódi ember lévén, jobban szerethette, ha Salgarit vagy Dumas-t olvasok. Így hát, hogy a képzeletem is megkapja, ami jár neki, kívül rekesztettem minden ilyesmit a látókörén. De mivel egyes kiadványok 1936-ból, vagyis iskolás korom előttről kelteződtek, nyilvánvaló, hogy ezeket más kellett hogy megvegye nekem. Talán még össze is zördült emiatt nagyapa a szüleimmel – „miért engeditek, hogy ezt a szemetet olvassa?” -, de ők rám hagyták, hiszen részben ugyanezeket a dolgokat olvasták kisgyerekként ők is.” Umberto Ecco: Loana királynő titokzatos tüze. Képes regény (Ford. Barna Imre, Európa Könyvkiadó, 2007) Különösen kedves számomra ez a mű, mivel 2007-ben, amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég írójaként Budapestre látogatott, szerencsém volt találkozni vele és dedikálta számomra a frissen megjelent Loana királynő titokzatos tüze című könyvét. Egy este aztán újra elővettem a könyvet és némileg rendszertelenül, bele-bele olvastam. Magával ragadott, akárcsak az első olvasásakor.

Folytattam a rendrakást. Miközben lapozgattam az elsárgult oldalakat, engem is hasonló érzések kerítettek a hatalmukba, mint a regény főhősét. Felrémlett, hogyan kerültek hozzám ezek az újságok annak idején. Voltak a Pajtásban, a Fülesben olyan képregények, amelyekre pontosan emlékeztem. Tudom, hogy nagy hatással volt rám a Vasfejű című történet és a Bob Malard karakterének utánzása vezetett a képregények rajzolásához. Számtalan emlék és élmény. Talán tizenkét éves koromtól foglalkoztat a képregény és húsz éves korom óta érdekel a története és a készítésének a technikája. Harmincnyolc éve foglalkozom komolyan a képregénnyel, annak nemzetközi és magyarországi történetével. Először 1991-ben Szuperhősök Magyarországon címmel írtam könyvet a képregény hazai történetéről. Ezt követően 2007-ben Comics szocialista álruhában címmel a kezdetektől a rendszerváltásig mutattam be a magyarországi képregénytörténetet. A rendszerváltás utáni korszaktól napjainkig Pókember-generáció című könyvemben írtam, ami 2017-ben jelent meg. Annak ellenére, hogy a két utóbbi kötet három, illetve négyszáz oldalas, számtalan információ, történet kimaradt. Hátra van egy részletes, elemző kötet megírása, ahol már kevesebb kép kerül a könyvekbe.

De itt van egy sor személyes élmény előttem. Nem csak kutattam a képregény történetét, hanem aktív részese is voltam az elmúlt évtizedek képregénykiadásának. A rajzoláson túl megjelentettem képregénymagazint és számos önálló kötetet is. Ezekhez is érdekes történetek kapcsolódnak. 

Az évtizedek óta féltve őrzött magnókazetták, rajta rengeteg érdekes beszélgetés Zórád Ernővel, Cs. Horváth Tiborral, Kuczka Péterrel és még sok  érdekes emberrel. Digitalizálásukat elkezdtem, de a java még hátra van.

Itt van előttem egy fióknyi magnókazetta, amelyeket az elmúlt évtizedekben készítettem a képregény világának különböző szereplőivel. Mind digitalizásra vár. Belehallgatok némelyikbe. Hallom Cs. Horváth Tibor érces hangját, ahogy elmeséli mikor, miért foglalkozott képregényírással, Zórád Ernő néhol indulatos történeteit. Ezek mind személyes élmények, amelyeknek ebben a formában nincs helyük egy képregénytörténeti könyvben, de önmagukban nagyon érdekes sztorik.

Lassan megfogalmazódik bennem az a gondolat, hogy az én privát, képregényekhez kapcsolódó emlékeimet leírjam és megosszam barátaimmal, ismerőseimmel és ennek a különös elbeszélési formának, a képregénynek a kedvelőivel. Arra gondoltam, hogy blog formájában, időmtől függően, és ahogy haladok a rendrakással, közzéteszem az egyes kiadványokhoz, fotókhoz, filmekhez, hangfelvételekhez kapcsolódó történeteket. Némi kutatómunkával igyekszem pontosítani az információkat. Ez az én privát képregény-történelmem lesz, számtalan emlékből, élményből táplálkozva, sokszor talán szubjektív módon megítélve a történteket.