Jókai Mór és az első magyar képregény

 

Jankó János a festőművészből lett karikaturista élete és munkássága

Jankó János önarcképe

Jókai Mór (Jankó János rajza)

Furcsán néztek rám negyven évvel ezelőtt, amikor még főiskolás koromban elkezdtem kutatni a magyar képregény történetét. Senki nem értette, miért akarok én ezzel a lenézett elbeszélési formával foglalkozni és egyáltalán miért érdekel ez engem. Magyar nyelvű szakirodalom egyáltalán nem állt rendelkezésemre és idegen nyelvű információ is leginkább a Francia Intézet könyvtárában volt fellelhető. Amikor megismerkedtem (1982) Kuczka Péterrel, a Galaktika magazin legendás főszerkesztőjével, kiderült, hogy a könyvtárából több információhoz jutottam, mint a magyar könyvtárakból összesen. Amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen Dr. Rubovszky Kálmánnal elkezdtük a hazai képregények értékalapú kutatását, világossá vált számunkra, hogy abszolút nulláról kell indulnunk. Ezzel a témával akkoriban még senki nem foglalkozott, eltekintve Gellért Endre: A képregény története című kis könyvétől, ami valójában Günter Metken német szerző könyvének kivonatolt fordítása. A magyar képregény történetéről ebben a könyvben nem esik szó. "A témával intenzíven hárman foglalkoztunk: Szatmári Gabriella népművelő, Kertész Sándor rajztanár-grafikus és jómagam - olvasható Dr. Rubovszky Kálmán: Apropó, comics című könyvében - Kb 50 fő népművelés szakos levelező hallgató segítette a munkánkat, főképpen mélyinterjuk készítésével." Kíváncsiak voltunk, honnan gyökeredzik a hazai képregény, mikor jelentek meg idehaza az első képes elbeszélési formák? Internet még nem volt azokban az években és vezetékes telefon is csak korlátozott mértékben volt elérhető, a mobiltelefont még nem találták ki. Ezért nem maradt más lehetőségem, mint bevetni magam a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola (Nyíregyházi Egyetem) könyvtárába és találgatni, hogy vajon melyik újság közölt egyáltalán képregényeket és mikor. Emlékszem, fiatal rajz szakos főiskolai hallgatóként az őrületbe kergettem Bajnok Lászlónét, a folyóirattár munkatársát, amikor a katalógus cédulák hosszas böngészése után, - leginkább találomra - kiválasztottam egy-egy folyóiratot és kikértem néhány évfolyamot. Miután viszonylag rövid átlapozás után kiderült, hogy ebben ugyan nincs képregény, kértem egy másik kupac újságot és visszavitettem az előzőeket. Ezek cipelése nem volt egyszerű a raktár csigalépcsőjén. Bajnokné ezt egy idő után megunta és beszabadított a raktárba, menjek és kutatgassak magamnak.  Miután itt nem sok sikerrel jártam, elkezdtem a Debreceni Egyetem könyvtárosának az őrületbe kergetését. Itt már több sikerem volt, mivel több 1800-as években megjelent újság átlapozására volt lehetőségem. A sajtótörténeti szakirodalom áttanulmányozását követően, az élclapok kerültek  előtérbe. Ekkor jelent meg Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai című könyve, amely nagymértékben meghatározta a további kutatásaim irányvonalát.

Időrendben haladva az első élclapokból kiindulva vizsgáltam a karikatúrák, karikatúra sorozatok evolúcióját a képtörténetek kialakulásáig. Első látásra nagyon sok karikatúra sorozat tűnt képtörténetnek, de a tüzetesebb átvizsgálás során meg kellett állapítanom, hogy formailag ugyan képtörténetnek látszanak, de dramaturgiailag, elbeszélő rendszerüket tekintve a képek inkább csak illusztrációként szolgálnak egy-egy esemény, vagy jelenet alátámasztására. Egyértelműen azt kerestem, hogy mikor jelenik meg a rajzsorozatokban és a hozzá kapcsolódó szövegekben az előre megfontolt történetmesélési szándék, ahol a szöveg és a kép kölcsönös egymásra épüléséből válik élvezhetővé a történet. Jókai Mór munkásságának a tanulmányozása került az előtérbe, mivel az első élclap, A Nagy Tükör, majd annak folytatása, az Üstökös az ő szerkesztésében jelent meg. Élclapjában a humoros írásokhoz német mintára igyekezett rajzokat illeszteni. A rajz és az irodalom világában is otthonosan mozgott, ami abból adódott, hogy pályája elején még festőművésznek készült. Nem minden alap nélkül, hiszen volt érzéke a rajzoláshoz, később a festészethez. Saját bevallása szerint a szöveg és a rajz sokszor együtt született a papírjain. „Nekem gyermekkori játékszerem sem vala más, mint a palatábla meg az irat. Amit írtam, ahhoz rajzoltam is, s amit rajzoltam, ahhoz valami történetet is írtam. A legelső piktúrám hat esztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a, történetesen alkaikus vers írva: „búsulást hallata bokorban egy farkas".

Jókai Mór önarcképe (középen) és karakter tervei az írásaihoz.

A hazai sajtótörténet szempontjából különös, új korszak volt az ezernyolcszázas évek közepe, mivel egyre több újság került forgalomba és a fametszetes eljárásnak köszönhetően megnőtt az illusztrációk száma. Pákh Albert Vasárnapi Ujságja járt az élen illusztrációk tekintetében, amelyben Jókai Mór, Kakas Márton álnéven írt humoros cikkeket Kakas Márton a színházban, Kakas Márton a műtárlaton, vagy Kakas Márton innen onnan címmel. A Franciaországban, valamint Németországban egyre terjedő rajzos, humoros lapok népszerűségét látva Pákh Albert bíztatta Jókait, hogy készítsen ő is humor újságot, sok rajzzal, karikatúrával. Tette mindezt annak ellenére, hogy a hazai rajzolók munkáit ekkor még Bécsbe kellett kivinni, hogy azokat fába metsszék. De bízott benne hogy hamarosan idehaza is létrejönnek fametsző műhelyek az újságok illusztrációs igényeinek kielégítésére.

      

Nagyüzemi nyomda és aprólékos fametszet.

Jókai leginkább anyagi okokból engedett az unszolásnak és a német Fliegende Blätter mintájára szerkesztette meg az első magyar élclapot, amelyet eleinte ő maga írt és rajzolt, mivel sem író sem rajzoló nem vállalkozott még ebben az időben erre az újszerű újságformának az elkészítésére. „A kezdeményezés nehéz volt, akkor még minden hiányzott, humorisztikus író, rajzoló és olvasó közönség, csak egy volt meg, ami nem kellett: osztrák cenzura” „Magamnak kellett kezdetben írnom és rajzolnom is. Később segített maga a közönség.” Már A Nagy Tükör első számában felhívást intézett a festő, rajzoló művészekhez: „Felszólítás hazai művészeinkhez! Az ilyen Mustrált humoristicus vállalat, mint a mienk, kezdetben nem adhat oly megfelelő képeket, aminek a külföldi hasonló tartalmú vállalatok képeivel versenyezhessenek. Nem is tudjuk egyelőre, hogy kitől keljen azokat megszereznünk. Pedig kétségtelennek hisszük, hogy hazánkban annyi geniális művész és dilettáns rejtőzködik, aki torzképek, genrerajzok, jellemképek s más effélék kiállításában remek dolgokat fog előállítani, ha számára kellő tér nyittatik. Mire nézve felhívjuk az illető művész és műkedvelő hazafiakat, hogy ha vállalatunk számára közremunkálni óhajtanak, mi minden ily nemű rajzot szívesen veendünk, s amint egyrészről azoknak illendő dijjazását igérjük, ugy ha szükséges a kívánt titoktartásról is kezeskedünk. Így reméljük, időjártával vállalatunk művészeti részét is odaemelheti, hogy a külföldi hasonnemüekkel a versenyt kiállhassa. Addig is ne riasszanak bennünket vissza sem a kezdet nehézségei, sem az áldozat nagysága.” Jól mutatja a felhívás, hogy félő volt a művészek méltatlannak, rangon alulinak tartják a humoros rajzok készítését, ezért ajánlottak számukra névtelenséget.

      

A Nagy Tükör első száma és az Üstökö első, majd módosított fejléce.

A szöveges tartalommal kevesebb gond volt, mivel humoros írásai akadtak bőven Jókainak. Évek óta gyűjtötte a népi adomákat, sőt az akadémiai székfoglalóját is erről tartotta: „Ha engem valaki számadásra talál vonni — fejezte be szavait —, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy íme, írtam ennyi, meg ennyi regényt, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedveltségű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát, de fogom mondani azt, íme e kötetekben gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókorra, és ezek a kötetek élni fognak, és tanúskodni, míg a magyar él; az pedig él, míg a világ áll."  (Vasárnapi Újság, 1860. február 6-7.szám) Rajzoló azonban csak egy jelentkezett, a Tótkomlósról éppen akkoriban Pestre költözött Jankó János, aki festőművésznek készült, és ennek érdekében tanulmányokat szeretett volna folytatni. Ebben az időben azonban legközelebb Bécsben volt képzőművészeti oktatás, ami viszont pénzbe került. Úgy gondolta, hogy kezdetleges festményeinek eladásából szánt pénzt rakja félre és abból fog kiutazni Bécsbe. Rendszeresen részt vett a tárlatokon, a kritika elismerően szólt munkáiról és bíztatták, hogy folytasson tanulmányokat és fejlessze tovább festői képességeit. De a festményei eladásából befolyt pénz csak a napi megélhetésre volt elegendő.

Jankó János: A népdal születése 1860. Magyar Nemzeti Galéria

A falusi borbély-műhely. Jankó János tollrajza

Ezért jelentkezett Jókainál, hogy neki rendszeres rajzolója legyen, amiért rendszeres jövedelemhez jutott. Elsőre jó ötletnek tűnt a fiatal alkotó számára, hogy újságrajzolásból teremti elő a tanulmányaihoz szükséges pénzt. A falusi népéletet megörökítő festményei jó alapot adtak ahhoz, hogy kialakítson valamiféle karikatúra stílust. Első rajzai azonban inkább a Tótkomlósról hozott vidám, de realisztikus karakterek voltak, csak lassan kezdett torzítani, karikírozni alakokat. Rajzait Jókai Mór kérésének, vagy utasításának megfelelően alkotta, nem saját ötleteket rajzolt. Jókai sok esetben még vázlatokat is készített számára, hogyan képzeli el az adott humoros íráshoz kapcsolódó rajzot. Voltak olyan történetek is, amelyekhez Jókai több rajzot kért, sőt, egy idő után csökkentette a hozzájuk kapcsolódó szöveget. Ez a közös munka Jókainak az irányításával vezette el odáig, hogy már a vizuális megjelenésre alapozva talált ki történetet az író, és készített hozzá rajzokat Jankó János. Számos kisebb nagyobb próbálkozást követően 1877-ben már olyan történet jelent meg az Üstökös című lapban, amely méltán tekinthető az első képregénynek, annak ellenére, hogy ezekben az években még csak képaláírásokkal közöltek képes elbeszéléseket. A szóbuborékokra még várni kellett a századfordulóig, s ez egy magyar embernek, Pulitzer Józsefnek (Joseph Pulitzer) köszönhető.  1896. október 18-án  jelent meg a képregény szakirodalom szerint az első igazi képregény, Sárga Kölyök (Jellow Kid) néven.  Annak ellenére, hogy már korábban is jelentek meg az Üstökösben képsorozatok képaláírásokkal, vagy azok nélkül, az első igazán képtörténetnek tekinthető képes elbeszélés 1877. január 13-án látott napvilágot az Üstökös című folyóiratban:"Gömböcz és Csukli viszontagságos regény versekben", írta Jókai Mór, illusztrálta 40 képpel Jankó János. A történet öt folytatásban jelent meg 1877. január 13-tól február 10-ig. Egy rész két oldalon, oldalanként 4 képből és a hozzá kapcsolódó versből állt. A második lap alján a ma is használatos "folytatódik", "vége következik" és "vége" feliratokkal zárult. A történet rajzain  jól látható Jankó János már kiforrott karikatúra stílusa, amely méltán népszerűvé tette a fiatal rajzolót. Azt a megállapításomat, hogy ezt a történetet tekintem az első magyar képregénynek, 1983-ban az első hazai képregény konferencián ismertettem. Ezt követően a Szuperhősök Magyarországon című könyvemben publikáltam, amely az első könyv volt idehaza a magyar képregény történetéről.

 

Jankó János évekig egyedüli rajzolója volt az Üstökösnek, amelynek népszerűségén felbuzdulva egymás után indítottak élclapokat a kiadók. Rajzoló hiányában azonban szinte valamennyi újonnan induló élclap Jankó Jánost kérte fel a rajzok elkészítésére. Ennek köszönhetően a festészet idő hiányában a háttérbe szorult. Rövid időre valóban Bécsbe költözött, hogy tanuljon, de onnan is rendszeresen küldte haza a rajzait, sőt osztrák élclapoknak is rajzolt karikatúrákat. Teljesen bevonzotta az újságok rajzolása. Az élclapokon kívül készített rajzokat hetilapoknak, illusztrált könyveket és idejétől függően kiállította a tárlatokon a festményeit. Mintegy hetvenezer rajzolt készített életében. Festményei a Nemzeti Galériában és Debrecenben a Déri Múzeumban láthatóak. A régi papír tízforintoson az ő festménye alapján készített rajz volt látható.  Jókai Mórnak és Jankó Jánosnak a munkásságáról két könyvemben is részletesen írok. A Buborékban beszélők című munkámban, amely a magyar képregény 150 évét mutatja be, önálló fejezetet szenteltem az életművének és a Gömböcz és Csukli képtörténetet teljes terjedelmében bemutattam. (Kertész Sándor: Buborékban beszélők, A magyar képregény 150 éve. (Nyíregyháza, 2023. Képregenyáruház Bt.)

Másik könyvem Jankó címmel jelent meg a (kép)regényes életrajzok című könyvsorozatom első köteteként. Jankó János életét és munkásságát mutatja be sok képpel művészeti album formájában (Kertész Sándor: Jankó (Kép)regényes életrajzok, Nyíregyháza, 2025. Képregenyáruház Bt.) Mindkét könyv megvásárolható a www.kepregenyaruhaz.hu felületén és a legtöbb könyvesboltban. A (Kép)regényes életrajzok sorozat következő kötete ebben az évben jelenik meg, amelyben az idén százhúsz éve született Sebők Imre munkásságát mutatom be.

Harc a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészete ellen!

 "Porbafilogenov" elvtárs megrótta a magyar sajtógrafikusokat

Kuczka Péter és Kertész Sándor az I. Nemzetközi Képregényfesztiválon Tokajban. (1993)

Képregényes körökben évtizedek óta tartja magát az a legenda, hogy az ötvenes években azért nem jelenhetett meg képregény Magyarországon, mert egy bizonyos Finogenov elvtárs az Amerikában és Nyugat-Európában divatos modernista műalkotásokat és szenzációhajhász sajtót dekadens szemétnek tartotta és nem javasolta azok követését a magyar művészeknek és lapkiadóknak. Zórád Ernő illusztrátor és képregényrajzoló művészt személyes beszélgetéseink során többször kérdeztem arról, hogy mi volt az oka annak, hogy a képregény az említett időszakban  csak politikai propaganda célokkal jelenhetett meg a sajtóban, az amerikai típusú szóbuborékos képregény pedig teljesen eltűnt. „Mert Finogenov elvtárs a nagy orosz művész letiltatta. Megmondta a festőművészeknek, meg a sajtógrafikusoknak is, hogy kell szovjet módon rajzolni. Az egy rettenetes időszak volt. De erről nem is akarok többet beszélni”- mondta ezt a nyolcvanas években. Zórád nem szívesen politizált, de ha megfeledkezett magáról, meglepő hevességgel tudta szidni a szocializmust. Annak ellenére, hogy több alkalommal visszatértem erre a témára, okosabb soha nem lettem. Említett még másokat is, akiknek később volt szerepe a képregény megbélyegzésében, de erről majd máskor. A második világháború befejezését követő négy év koalíciós sajtója - a szovjet jelenlét ellenére - meglehetősen szabad teret engedett a képregény számára, egészen 1949-ig.

Miki egér az Ünnep című folyóiratban (1944)

Rákosi Mátyás 1948. március 23-án a Párt Akadémia utcai székházában tartott sajtófogadáson elmondott beszédében hívta fel a figyelmet a magyar sajtóban tapasztalható gondokra. „Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapódzott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal. A szenzációhajhászás nem a jó értelemben vett újságírói hagyományokhoz tartozik. Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét.”- majd így folytatta:-„Ez a szenzációhajhászás, mely pártkülönbség nélkül elterjedt a sajtóban, alkalmas arra, hogy a valóban fontos kérdésekről elterelje a tömegek figyelmét.”... „Ezt a kérdést csak a demokratikus sajtó egészével együtt lehet megoldani.”... „Nem akarjuk ezzel a különböző újságokat mind egy kaptafára húzni, de a helyzeten változtatni kell.”... „Mindez nem jelenti azt, hogy a leleplező cikkek vagy a bűnügyi riportok eltűnjenek az újságokból. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent dicsérjen. Írjanak csak nyugodtan a hibákról és leplezzék le a bűnösöket. Fontos és szükséges, hogy a sajtó leleplezze a korrupciót és mindazokat, akik hivatalukban nem teljesítik kötelességüket a néppel szemben. Ha ezt a feladatát felelősségteljesen betölti a magyar sajtó, akkor megnövekszik a tekintélye és komoly következményei lesznek, ha egy demokratikus újságíró tollhegyre vesz valamit.”

A sajtó és a politikai pártok „leszalámizása” már ezt megelőzően elkezdődött, de Rákosi beszéde jelentette a kilövési engedélyt, hogy különböző ürügyekkel szüntessenek meg pártokat és a hozzájuk kapcsolódó újságokat. Továbbra is a papírkiutalás központi kézben tartása volt az egyik legjobb eszköz arra, hogy egyes lapok ne jelenjenek meg. Az egymásnak konkurenciát jelentő sajtótermékek közül csak a Kommunista párthoz közel álló lapok maradhattak meg. A karikatúrákat és képtörténeteket nagy számban közlő vicclapok közötti "harcból" a Ludas Matyi került ki győztesen, amelyik kezdetektől a moszkvai Krokodil mintájára készült. A kisgazda orientációjú, bátran politizáló Szabad Száj 1951. március 15-én meg is szűnt. A Pesti Izé című enyhén erotikus, szabadgondolkodású vicclap annak ellenére szűnt meg 1948. október 10-én, hogy viszonylag közel állt a Kommunista párthoz. De szexista rajzai már vállalhatatlannak bizonyultak. Rákosi rendszeresen beszámolt a szovjet vezetőknek a magyarországi helyzetről és egyre gyakrabban érkezett küldöttség Moszkvából hogy "segítse" az átalakulást és  szovjet minta alapján szerveződjön a kulturális élet is.

Magyar kezdeményezésre a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából 1949. február 14. és március 15. között delegáció érkezett Moszkvából, hogy népszerűsítse a szovjet kultúrát, művészetet és megismerkedjen a magyar alkotóművészek előadásaival, munkáival. Sabanov helyettes közegészségügyi miniszter vezette a küldöttséget, amelyben helyet kapott költő, balerina, zeneszerző, énekes, a negyven főből álló grúz állami tánc- és énekegyüttes, valamint sakkozók is. A képzőművészetet Konstantin Ivanovics Finogenov festőművész képviselte, akinek munkáiból kiállítás is nyílt. A Sztálingrádi születésű művész rajzai a háború alatt újságokban, folyóiratokban, albumokban jelentek meg. A sajtó naponta részletesen beszámolt a küldöttség programjáról és írtak a delegáció egyes tagjainak a művészetéről is, már jóval a megérkezésük előtt. Finogenov festészetéről a Népszava 1949. február 8-i számában a következőket írták. „Finogenov legutóbbi tárlatát a szovjet sajtó különösen nagy elismeréssel méltatta. Grafikai munkái közöl a legnagyobb dicsérettel és elismeréssel fogadták »Sztálin a Nagy Honvédő Háborúban« című sorozatát. A sorozatról Szitnik, a Szovjetunió egyik legismertebb képzőművészeti kritikusa a következőket írta: »A művésznek sikerült a nagy Sztálinnak és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű sztálini tervei megvalósultak.« Finogenov a kiállításon kívül számos képzőművészeti természetű előadást is tart a magyar fővárosban.” (Népszava, 1949. 02. 08.) Magyarországra érkezését követően részt vett a XIX. század magyar festészete című kiállítás megnyitóján és február 22-én este előadást tartott „Szocialista realizmus a szovjet képzőművészetben” címmel a Bányász Szakszervezet székházában. Előadásában hangsúlyozta: „Lenin és Sztálin pártjának és a szovjet államnak egyik legnagyobb győzelme, hogy megszületett a Szovjetunió népeinek kultúrája, amely formájában nemzeti, tartalmában pedig szocialista. A szocializmus kultúrája a leghaladóbb emberi kultúra. A szocializmus új irodalmat, új művészetet teremtett.” A szovjet művészet méltatását követően a fejlődés irányvonalát is meghatározta. „A szocialista realizmus fejlődésének egyik előfeltétele: következetes és engesztelhetetlen harc a korhadt burzsoá művészet és esztétika ellen.” (Népszava, 1949. 02. 24.) 

Finogenov elvtárs (jobbról) Ék Sándorral beszélget

A Szabad Művészet című folyóiratban Ék Sándor – mint régi barátról - írt Finogenovról cikket, amiben hosszan idéz az előadásából. „A szovjet művészek képeiket a kommunizmust építő nép forrón lüktető sokoldalú életének, a nép hőseinek, vezéreinek és nagy hőstetteinek szentelik. E képek nemes humanisztikus pátosza, az ember megbecsülése és szeretete, realisztikus világossága, szembefordulás a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészetével, azzal a művészettel, amely beteges torzításaival távol áll az élettől.” 

Az idézet mondatokon valószínűleg elmosolyodik, vagy hitetlenkedik az olvasó, de ezt a retorikát négy évvel a hóború után már nem csak ízlelgette a művészeti közeg, hanem nagyon is komolyan kellett vennie. A beszámolókból kiderül, hogy Finogenovot valóban sok magyar művésszel ismertették meg. Kísérőik, - a két moszkovita művész - Ék Sándor és Szilágyi Jolán nem régen tértek haza moszkvai emigrációjukból és jól ismerték Finogenovot. Ék Sándor egy házban lakott vele és feltételezem gondosan kiválogatták hogy kiknek a műtermeit látogassák meg és kikkel folytassanak eszmecseréket. Február 19-én a Képzőművészek szakszervezete fogadást rendezett Finogenov részére a Dolgozók Klubjában, ahol Pór Bertalan festőművész köszöntötte és a magyar művészek grafikai alkotásait is kiállították. Ez volt az az alkalom, ahol lehetett vele közvetlenül beszélgetniük a művészeknek és mivel egyik kísérője Szilágyi Jolán karikaturista volt, feltételezhetően szóba kerülhetett az illusztráció, a karikatúra és a sajtógrafika is. Feltételezésem szerint ez lehetett az az esemény, amire Zórád Ernő is utalt, ha nem is szó szerint a képregényről, de a sajtógrafikáról, a karikatúráról is kifejthette a véleményét. Mivel művészetfelfogása kifejezetten nyugatellenes volt, így valószínű, hogy nem tartotta követendő útnak ezt az ábrázolási formát. Ezzel kapcsolatos észrevételeit később szóban és írásban is kifejtette.

Meglátogatott néhány munkás-képzőművészeti iskolát is, és felkereste a képző- és  iparművészeti főiskolát. A magyar képzőművészek egy része azonban nem vette komolyan az előadásain elhangzottakat, - ezt éreztem Zórád Ernő szavaiból is - de tisztában voltak a politikai helyzettel és megértették, ha érvényesülni akarnak, a szocialista realizmust kell követniük. Konok Tamás festőművész például így emlékezett vissza Finogenov látogatására: „Tilos volt puha ceruzával rajzolni, mivel az időkben járt nálunk Filogenov [helyesen: Finogenov] elvtárs, egy kurtalábú szovjet akadémikus (mi csak Porbafilogenovnak hívtuk), aki éles harcot hirdetett a rajzszén és a puha grafitot tartalmazó ceruzabelek ellen. Mint egyik beszédében kifejtette: 'Ezen káros anyagok impresszív látásmódra nevelnek!" (Rieder Gábor: A magyar szocreál festészet története 1949-1956 Ideológia és egzisztencia Doktori disszertáció 2011.) Ezekből a szavakból számomra úgy tűnik erőteljes megmondó embernek számított, de a magyar művészek fenntartásokkal kezelték szavait.

Elutazásakor Finogenov nem túl pozitívan nyilatkozott a tapasztalatairól. „De valljuk meg: nálunk még ma is igen-igen távol vannak a tömegek és közízlés attól, amit a szovjet művészet legigényesebbjei és a mi legjobbjaink is hirdetnek. A szocialista realizmus nálunk még korántsem kész eredmény a művészetben, a kulturális selejt pedig sokszor megtévesztően éppen a realizmus álarca mögé rejtőzik. Ki mer ítéletet mondani arról: mi az álcázott kulturális selejt, ki fog rámutatni a rikító példákra, ki fog seprűt ragadni, hogy kiűzze azt szellemi, kulturális közéletünkből?” (Magyar Szó 1948. 03. 05.) Magyarországi tapasztalatairól konkrétumokat is találunk írásos beszámolójában, amit a HVG című folyóirat tett közzé 2009. október 7-én. Itt csak a sajtógrafikára vonatkozó nem túl hízelgő megjegyzéseit idézem. „Nagy sajnálatomra nem ismertem meg a könyvillusztrátorok és grafikusok munkáját, de úgy vélem, hogy a karikatúra még nem kapta meg az azt megillető jelentőséget a politikai életben. Az élclapok inkább olcsó adomákkal foglalkoznak s gyakran a politikai eseményeket is olyan stílusban tálalják fel, hogy az is inkább anekdotának hangzik. Keveset foglalkoznak a karikaturisták a nemzetközi témákkal és nem mutatják méltóképpen a magyar nép szocialista építésének pátoszát. Helytelenek a munkások és munkásnők, az egyszerű nép, valamint a négerek és más nemzetségbeliek groteszk ábrázolása, mert afféle diszkriminációra emlékeztet, amivel a polgári élclapok kezelték ezeket a témákat. Az élclapok még mindig a városi lakosság ízlését szolgálják, nem pedig a munkásságát és a parasztságét. Az élclapok átszervezéséhez, melyeknek óriási nevelő hatásuk van, fel kell használni a Bolsevik Párt Központi Bizottságának „Krokodil” című lapra vonatkozó határozatát. Szerintem itt sikerrel lehetne felhasználni Szilágyi elvtársnő munkásságát.” 

Finogenov itt Szilágyi Jolán karikaturistára gondolt, - aki Szamuely Tibor özvegye volt - s aki Ék Sándorral, az emigrációból hazatért festőművésszel kísérte magyarországi útja során. Szilágyi elvtársnő úgy tűnik élt az illetékes szovjet művész elvtárs bizalmával. Április végén önálló karikatúra kiállításon mutathatta be a megelőző huszonöt évben készült karikatúráit a Képzőművészek Szabad Szervezetében. 1950-ben Munkácsy-díj első fokozatával díjazták Ék Sándort és Munkácsy-díj második fokozatával Szilágyi Jolánt. Szilágyi a Horthy korszakban külföldre emigrált, előbb Bécsben, majd később  Németországban egészen Hitler uralomra jutásáig munkatársa volt a berlini kommunista „Rote Fahne"-nak, a „Roter Pfeffer"-nek és több más lapnak. Ezt követően a Szovjetunióban talált menedéket, ott folytatta művészi munkáját. A Moszkvában megjelenő „Sarló és kalapács” valamint a „Krokodil” című lapokban jelentek meg rajzai. Saját bevallása szerint a hazatérése után politikai karikatúráiban a harcot a német fasiszták utódai, az amerikai imperialisták ellen folytatta. Ő lett a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének újság- és karikatúra-rajzoló szakcsoportjának szakosztály-vezetője. 1949. december 17-én tartott ankét bevezető előadásában kifejtette: „Minden kor haladó karikatúrája éles fegyvere volt az előre törő elnyomott osztályoknak.“..."Ma az imperializmus elleni harc és a világbékéért való küzdelem legélesebb időszakában sem nélkülözhetjük ezt a hatásos fegyvert.“... "A karikatúrának erős fegyverré kell válnia az imperializmus és lakájai, valamint a belső ellenség ellen folytatott küzdelemben. Megfelelt-e eddig a magyar karikatúra ennek a feladatnak? — tette fel a kérdést. — Bár karikaturistáink tehetségesek, sokat dolgoznak, derék munkát végeznek, mégsem felelhetünk igennel erre a kérdésre. A mai karikatúrarajzolás, mint környezet- és típusmegfigyelő emberábrázoló művészet, évtizedek óta nem teljesíti igazi feladatait. „Szilágyi Jolán bevezetője után élénk vita alakult ki, melyben a Magyar Dolgozók Pártja, valamint a Népművelési Minisztérium és a Képző- és Iparművészeti Szövetség képviselőinek hozzászólásain kívül számos művész is felszólalt”- írta a Szabad Művészet 1949.11.01. számában.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének első rendes közgyűlésén 1952. május 24-én és 25-én „Szilágyi Jolán felszólalásában rámutatott arra, hogy a karikatúra problémáival foglalkozni kell, mégpedig sürgősen. Elsősorban szatirikus rajzolóink realista rajztudásának elmélyítésére van szükség: fel kell számolni a stilizáló, üres formalista rutinrajzolás gyakorlatát ...” írta a Szabad Művészet 1952. 6. számában (1952. 06. 01.) 1950-ben a karikatúra is nagy szerepet kapott a Magyar Képzőművészeti Kiállításon. A Szabad Szó több alkalommal is foglalkozott a kiállítással. „A grafikai anyagban külön ki kell emelnünk a leleplező, maró és szellemes szatírával dolgozó karikatúrákat. Művészeink a szovjet útmutatás nyomán mindjobban érzik a karikatúra társadalmi fontosságát, mint a kritika és az önkritika, a hazugságok leleplezésének éles fegyverét.” (Szabad Szó 1950-08-27 / 140. szám) 

Ezzel az új Amerika- és burzsoáellenes célkitűzéssel vándorkiállítást is szervezett Szilágyi Jolán amely eljutott többek között Békéscsabára, Kecskemétre, és Orosházára is. „Még akadnak ugyan a vándorkiállításon bemutatott anyagban is lapos, szóviccillusztráló karikatúrák és semmitmondó humoros életképek (együgyű strand-viccek, stb.), de egyre figyelemreméltóbb haladás tapasztalható ezen a téren. A kiállított művek túlnyomórésze az amerikai imperializmus aljas emberellenességét állítja pellengérre, a bürokrácia visszásságait figurázza ki s leleplezi a kulákot.” –írta Szabad Művészet 1950. 12. 01. (12.) számában.

Egy évvel később is rendeztek karikatúrakiállítást a Nemzeti Szalonba. A beszámolókból kiderült, hogy már egy év alatt is milyen sokat fejlődött a magyar karikatúra. „Művészeink, akik tussal, grafittal, színes ceruzával, pasztellszínekkel rajzolták és festették meg ötletes és jól összeválogatott karikatúráikat, sokat tanultak a nagy szovjet szatirikus rajzmesterektől, Jefimovtól, Kukrinikszitól — ez a most megnyílt karikatúrakiállítás első tanulsága. Nyoma sincs az öncélú humornak. A rajzok, az alapötletek, de még a rajzok formái és színezése is azt bizonyítják, hogy karikaturistáink tehetségük javával vesznek részt a művészek nemzetközi békeharcában. A sok rajz megannyi » görbe tükör«, amelyben élesen látszik az imperializmus minden torz vonása, a Trumanok, Titok, Francók, Adenauerok, Schumanok minden álnok galádsága.” – írja a Népszava 1951. 11. 02-i számában. 1951. Május 7-én Szilágyi Jolán vetítettképes előadást tartott „Hogyan szolgálta a békeharcot a szovjet karikatúra a két világháború között“ címmel és számos írásában igyekezett utat mutatni a hazai grafikusoknak.

A nyugat elleni propagandának meg is lett a hatása. Kuczka Péternek a Galaktika sci-fi magazin későbbi nagyhatalmú szerkesztőjének egyszerre két ifjúsági lapban is megjelent képregénye 1948-49-ben, a kor hangulatának és stílusának megfelelően. A Magvetőben, a parasztifjúság hetilapjában Ítél a nép címmel egy kulák témájú történetet, míg a Márczius Tizenötödikében az emberiség történetét dolgozták fel Köpeczi Boócz István grafikussal, akivel - Kuczka elmondása szerint - egy szobában dolgozva alakították a történetet. Ő írta a szöveget, „Bóczi” bontotta képekre és rajzolta a képkockákat. Nagyokat nevettek közben, mert a történet egyes szereplőit  valós személyekről rajzolta. A barlangi ősembert például Zelk Zoltánról mintázta. De teljesen váratlanul mind a két képregény közlését leállították. Kuczka Péterrel készült interjúmban elmesélte, hogy a képregény letiltása azért volt vicces számára, mert akkor a pártközpontban dolgozott és nem gondolta, hogy még más helyről is „belepofázhatnak” abba hogy mi jelenik meg. De a lap közvetlen kiadójától szólt az utasítás, hogy az "Az ember a világban" című sorozatot azonnal be kell fejezni, az "Ítél a nép" című történetet pedig röviden, egy-két folytatáson belül le kell zárni. Az Új ember című katolikus folyóiratban felhívták rá a figyelmet, milyen káros ez a történet és elbeszélési forma. „Azt írja fejlécére, hogy „a magyar parasztifjúság hetilapja, címébe meg azt: „Magvető“. Nem tudjuk, hogy a magyar parasztifjúság ilyen magvetést óhajt-e, amely igen gyakran konkolyhintés. Mert miféle jó magvetés az, ha Kuczka Péter folytatásos képregényével akarják szolgálni ama megbékélést, amelyet mindenki kíván, és amelyet annyira hirdetnek? Az Ítél a nép című rémregény egyik folytatásának elején az eddig megjelent részek összefoglalása többi között így szól: a volt földesúr nyugatos fia, aki az elásott kincsekért jött vissza, a pap és az egyik kulák segítségévei elrontja a traktort“ vagy: „Sinkovics plébános a földosztás ellen prédikál a templomban.“ Ugyanez a folytatás pedig így veti a magot: „Utána Sinkovics a templom előtt folytatta az uszítást. Hamarosan itt lesz a világ vége. Ne szántsatok és ne vessetek, mert úgyis elpusztul minden — mondotta az ijedt öregasszonyoknak.“ Mondjuk meg, hogy ez a regény túlmegy a regényírói szabadságon? Mondjuk, hogy ilyen ostoba uszítást katolikus pap nem követett el és nem is fog elkövetni? Még ha Kuczka Péter nem is tudja, hogy a teológia elvégzése milyen fokú műveltséget jelent. Felhívjuk az érdemes „magvető“ figyelmét, hogy annyit minden pap tud, hogy ha a vetést akarja valaki megakadályozni, akkor nem öregasszonyoknak beszél, mert azok általában nem vetnek és nem aratnak. Ellenben az ilyen propaganda igen könnyen learathatja azt a gyűlöletet, amelyet vetett. Hogy ebből kinek lesz haszna, azt nem tudjuk, de hogy az egész országnak kára lesz belőle, abban talán még Kuczka Péter, a „magvető" sem kételkedhetik. (Új ember 1949. 01.16.)

 Újságban, amiben éveken keresztül közöltek képregényeket, 1949 végén egyre többször kimaradt egy-egy folytatás és helyette a következő közlemény jelent meg: "képregényünk anyagtorlódás miatt kimaradt a Friss Újság mai számából." 1950-től végleg elmaradt a képregény. A Pajtás című lap is felhagyott a képregények közlésével. Az eseményekből és az idézetekből jól látszik, milyen direkt módon zajlott Magyarország kulturális megszállása a Szovjetunió részéről, amiben kiváló segítőik voltak a moszkvai emigrációból hazatérő harcos művészek, akik meggyőződésből és következetesen képviselték és erőltették rá a hazai művészvilágra a nyugatellenességet és a szocialista realizmust. Aki ellenállt, vagy megpróbált felszólalni ez ellen, az könnyen feketelistára került, munkái nem jelenhettek meg kiállításokon, nem kaphatott megbízásokat és illusztrációi, karikatúrái nem jelenhettek meg könyvekben és a sajtóban. Ennek fényében már naivitás feltenni azt a kérdést, hogy hova tűntek a háború előtt oly népszerű amerikai típusú képregények. Egyetlen lap szerkesztője sem kockáztatta állását, hogy bármi megjelenjen a lapjában, ami a burzsoá amerikai életformára utalt volt. Ezzel szemben összehangolt támadás indult a „comic” ellen, ami megrontja, megfertőzi a fiatalokat és a gyilkolásra tanítja az amerikai gyerekeket.

Incal az idő Moebius szalagján

Képzeljétek el azt a kort, amiben nincs internet, nincs mobil telefon és külföldi könyveket is leginkább könyvtárközi kölcsönzéssel lehet megszerezni, több hónapos várakozást követően. Az országhatárok le vannak zárva, a kiutazáshoz engedélyt kell kérni és csak korlátozottan lehet valutához jutni. A forint nem konvertibilis, külföldön nem lehet vele fizetni. Nyugatról származó termékek csak kis mértékben kaphatóak a kereskedelemben és még McDonald’s sincs Magyarországon. Képregények csak napi és hetilapokban, általában folytatásokban jelennek meg, önálló képregény kiadványok magyar nyelven -a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Mozaik újságjának kivételével- nem jelenhetnek meg. Külföldről csak a francia kommunista párt képregényes gyermeklapjából, a Pif újságból átvett képregények kerülhetnek be egy-egy magyar gyerek lapba. Elvétve a magyar képregények külföldi közléséért cserébe kapott szocialista országokból származó történetek tűnnek még fel. Ezen kívül idegen nyelvű képregény újság a francia Pif valamint az NDK-ból származó Fix und Foxi magazin volt vásárolható az újságárusoknál, amelyek a nagyobb könyvtárakban is elérhetőek voltak. Amerikai képregényeknek még a nyomát sem lehet látni.

A hetvenes évek szűkös sajtópiacának termékei egy kisméretű újságos bódéban elfértek.

Ugyanakkor újságcikkekben azzal ijesztgettek bennünket, hogy Amerikában falon mászkáló pók és denevér jelmezes önbíráskodó igazságosztók bolondítják a fejlődő ifjúságot. Csak elvétve akadt olyan újságcikk amelyik az említetteken túl felhívta a figyelmet arra is hogy Amerikával ellentétben Nyugat-Európában vannak ennek az elbeszélési formának igazán kiemelkedő alkotásai is, és Franciaországban egyenesen a kilencedik művészetnek nevezik ezt az érdekes képes elbeszélési formát. Úgy tudtuk hogy azt tekinthetjük képregénynek, ami irodalmi művek átdolgozásaként a Fülesben, vagy a Magyar Ifjúságban olvashatunk hétről hétre folytatásokban. Néha antikváriumokban lehetett találni külföldi képregényeket, amelyeket turista útról, vagy diplomáciai szolgálatból hazatérők adtak be, és amit a képregények után érdeklődők pillanatok alatt elkapkodtak. Innen lehetett látni, mi van a vasfüggönyön  túl. Komolyabb változást az az időszak hozott, amikor a budapesti Zrínyi Nyomda és a debreceni Alföldi Nyomda megkezdte a képregények bérmunkába történő nyomtatását a nyugat-európai és ezen belül is főleg a skandináv országokba. A visszamaradt és a nyomdai dolgozóknak szétosztott, vagy a nyomdából ellopott példányok bekerültek az antikváriumokba, ami által kezdett kitárulni számunkra a képregényes világ.

Az Alföldi Nyomdából valóságos gyöngyszemek kerültek a kezembe. Szuperhős képregények tömkelege zsebkönyv formátumban és gyönyörű albumokban egyaránt. Olyan jó minőségű papíron és nyomdai kivitelben, amelyen magyar képregény még soha nem került nyomtatásra. Például Pókember, Rahan és Dr. Justice történeteken kívül a Hugo Pratt által rajzolt Corto Maltese sorozat keménytáblás formában. De ami engem először megfogott, az Moebiusnak egy fekete-fehér albuma volt. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen grafikai világgal, ilyen elbeszélési formával, képszerkesztéssel is készülnek képregények.

Amikor a nyolcvanas években elkezdtem komolyan foglalkozni a magyar képregény történetével, Zórád Ernő, a legnagyobb tekintélyű magyar képregényrajzoló művész, a Galaktika magazin főszerkesztőjéhez, Kuczka Péterhez irányított. Azt mondta nála többet senki nem tud idehaza a képregényről. Kiváló író, jó szerkesztő és évek óta jár nemzetközi science fiction konferenciákra, találkozókra, van rálátása a nemzetközi képregénypiacra. Egy telefonnal be is ajánlott hozzá, aki jelezte hogy szívesen fogad és amiben tud, a segítségemre lesz. Néhány héttel később meglátogattam a lakásán.

Kuczka Péter kiállításmegnyitója az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztiválon 1993-ben. Mellette még sötét hajjal lesem a szavait.

A könyvekkel teli dolgozószobájában ültünk le beszélgetni. Miután kellőképpen kifaggatott a terveimről és feltérképezte mit tudok én egyáltalán a képregényről, odalépett egy sarokban tornyosuló könyv, illetve újságkupachoz és kihúzott belőle néhány újságot.  Látott már ilyet? - kérdezte. Francia nyelvű Metal Hurlant képregény magazinok voltak. Soha az életbe nem láttam még ilyen újságot. Izgatottan lapozgattam, miközben újabb példányok kerültek az asztalra. Na mit szól hozzá? -kérdezte. Szóhoz sem tudtam jutni. Csak ámultam Richard Corben, Magnus, Philippe Druillet, Enki Bilal, Schuiten, Moebius és Jeronaton fantasztikus rajzain. Míg én az újságokat bújtam, addig mesélt a francia képregényművészetről, és a rajzolókról. Volt akit személyesen is ismert. Előkerültek a képregény albumok is. Ettől a naptól kezdve, egészen új megvilágításba került előttem a képregény. -Válasszon ki néhányat és vigye magával. Tanulmányozza őket. Ha visszahozza, kap újakat - mondta.

Druillet űroperája.

Schuiten preciziós rajzi világa.

Jeronaton festett képregénye.

A vonaton hazafelé, gyerekes izgalommal nézegettem Philippe Druillat eszeveszett űroperáját a Salammbôt és hitetlenkedtem Jeronaton festményképregényén. Aztán a kezembe került az a szám, amiben ott volt egy színes sci-fi képregény olyan egyszerű és átlátható vonalas rajzokkal, amiről azt gondoltam hogy ilyet talán még én is tudnék rajzolni. Pontosan lehetett látni hol kezdődnek a vonalak, hol érnek véget és milyen felületet foglalnak magukba. A háttérben egyszerű mértani formák, gúlák, hengerek, oválisok, amelyek tökéletesen el vannak helyezve a térben. Még talán vonalzót és körzőt is lehetne használni a megrajzolásukhoz. Kínálták magukat a rajzok. Csak ahhoz, hogy az ember meghúzza ezeket a rém egyszerű vonalakat, nagyon tudni kell rajzolnia. Kerestem a rajzoló nevét. Moebius!

Kuczka Péter erről a fickóról mesélt nekem néhány órával azelőtt. A történet főhőse egy John Difool nevű figura volt. A kalandjai folytatásokban jelentek meg a Metal Hurlant magazinban 1981-1988 között. Egy ideig úgy jártam Kuczkához, mit a könyvtárba. Tudatosan kerestem az olyan újságokat, amelyekben Moebius rajzai voltak. Ráadásul felhívta a figyelmem arra, hogy iratkozzak be a Francia Intézet könyvtárába, mert ott rengeteg képregény van és ha tanulmányozni akarom ezt a műfajt ott nagy segítségemre lesznek. Kincseimet megmutattam Sváb Józsi barátomnak, akit szintén elvarázsoltak ezek a fegyelmezett, de könnyed vonalak, amelyekkel látszólag olyan egyszerűen lehet karaktereket teremteni. Ezeknek a rajzoknak a hatására alakította ki ő is a maga rajzstílusát, amelyet az 1988-ban indult Menő Manó képregénymagazinunkban lehetett látni először. Sokat próbáltam én is alkalmazni ezt a vonalvezetést, de kifogott rajtam a feladat.  Később, amikor kiadtuk a Menő Manó magazint és sokat utaztam Olaszországba, minden alkalommal sorra jártam az általam ismert antikváriumokat és a Metal Hurlant több számát is begyűjtöttem részben a francia kiadásból, de a legtöbbet az olasz változatból. Így bukkantam rá arra a számra is, amelyben részletesen foglalkoztak Moebius és Jodorowsky közös munkájával a Düne című filmes projekt előkészületeivel.

1975-ben nagyszabású filmprojekten dolgozott együtt a két alkotó. Jodorowsky a Frank Herbert által írt Dűne című könyvből szeretett volna filmet forgatni, amihez számtalan híres alkotót kért fel. Orson Welles, Alain Delon, Salvador Dali és Mick Jagger. A látványtervek nagy részét Mobius készítette, de a filmből a költségvetés várható túllépése miatt, végül semmi nem lett. A munkakapcsolat azonban megmaradt Moebius és Jodorowsky között és elkezdtek dolgozni az Incal univerzumon, részben a filmhez készült anyagok felhasználásával. Ennek a történetnek lett a főhőse John Difool, a magánnyomozó. Nem szeretném leírni a történetet, hiszen azt már sokan megtették, de a rajzi világáról annál kevesebb szó esett.
Amikor középiskolás koromban felvételire készülve komolyan elkezdtem rajzolni, tanárom, Berecz András festőművész sokáig nem engedett portrét rajzolni. Azt mondta amíg nem tudok koponyát tisztességesen rajzolni, nem tanulom meg az anatómiát, a perspektívát, addig ne kezdjek az élő modell utáni rajzoláshoz. Hónapokon keresztül csontokat rajzoltam, amiben mindig voltak hibák. Sokszor felhívta a figyelmem, hogy a rajzaim síkban vannak, nincs mélységük, térbeliségük. Kiváló a plasztikai érzékem, de a rajzok nem emelkednek ki a papírból. Közel álltam hozzá, hogy abbahagyom az egészet, mígnem egy nap megtört a jég, Megmozdultak a rajzaim és neki láthattam az élő modell utáni rajzolásnak. Amikor visszanéztem a korábbi munkáimat, már másképpen láttam mindent és utólag megértettem a mesterem észrevételeit. Rendkívül nehéz feladat a mélység, a térbeliség és az anatómiai pontosság ábrázolása. Leginkább nehéz feladat ezt néhány vonallal elérni.
Moebius rajzain ez fogott meg. Néhány vonallal úgy ábrázolni mozgásban lévő alakot, hogy le tudja tisztítani a rajzról a felesleges vonalakat majd megtalálja és jó helyre húzza azt a keveset, amitől a karakternek tömege, teste és térbelisége lesz. A formák tónus értékeit mindössze néhány látszólag odavetett tollvonással tudja érzékeltetni. Több alkotó aprólékos részletességgel ábrázol jeleneteket és mégis gyakran felborul a kép egyensúlya, szemmel láthatóvá válnak az apró, vagy kevéssé apró rajzi hibák. Moebius esetében érezni a magabiztosságot. A legapróbb vonalak is a helyükön vannak. Ha kell lebegnek az alakok, míg egy másik képen a földet érésnél érezhető a karakter stabilitása. Látszólag egyszerű grafikák, amelyek mögött alapos anatómiai tudás, hatalmas rajzi gyakorlat és a perspektivikus ábrázolás alapos ismerete rejlik.

Később elkészült a történet előzménye, a fiatal John Difool kalandjai, amit én az olasz L'Eternauta folyóiratban láttam, és nagy érdeklődéssel tanulmányoztam. Ennek a történetnek a rajzolója egy szerb grafikus, Zoran Janjetov volt, akit volt szerencsém személyesen is megismerni. A Jugoszláviai háború idején sokan menekültek el Szerbiából. Nagy részük valamelyik nyugat európai országba távozott, de sokan ragadtak itt Magyarországon is. Több képregényrajzoló is akadt köztük, akik jobb híján a Semic Interprint kiadónál kerestek grafikusi munkát. De mivel a kiadó leginkább csak külföldi licencek alapján adott ki újságokat, kivétel a Kretén magazin, ezért ott nem volt lehetőség számukra. Mivel nekem jó kapcsolatom volt a Semic-kel, dolgoztunk együtt és támogatták a projektjeimet, több rajzolót is hozzám küldtek, azzal a lehetőséggel, hogy én foglalkozom magyar rajzolókkal és tervezem újabb képregénymagazin kiadását. Akkoriban Comix címmel szerettünk volna lapot indítani. Az egyik ilyen rajzoló Zivkov Andricin István volt, aki részt vett és segített az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztivál szervezésében is és én is nyitottam meg kiállítását Szegeden. Sokat beszélgettünk a szerbiai rajzolókról, akik közül többen, mint háborús menekültek, már akkor sem itt Magyarországon képzelték el a jövőjüket, hanem Amerikába, vagy leginkább Franciaországba igyekeztek. Zivkov Andricin István több szerb rajzolóra hívta fel a figyelmem és többekkel beszélgettünk is az együttműködés lehetőségeiről.

Sokat beszélt egy Janjetov nevű rajzolóról, aki már régóta külföldre dolgozik, de Szerbiában él és Ő rajzolja Moebius népszerű képregényhősének fiatalkori kalandjait, az Ifjú John Difool címmel. Egy alkalommal Szegedre invitált, hogy most lehetőségem lenne megismerkedni vele, mert utazik Párizsba és egy rövid ideig a Tisza parti városban időzik. Kocsiba ültem és a megbeszélt időben találkoztunk Szegeden egy hangulatos cukrászdában. Magammal vittem a L'Eternauta folyóiratnak azokat a számait, amelyekben közölték az ifjú John Difool kalandokat és természetesen dedikáltattam őket. Elmesélte, hogy fiatal rajzolóként hogy próbált érvényesülni a képregényes világban, nem túl nagy sikerrel. Egy alkalommal azonban lehetőségük nyílt a szerb rajzolóknak, hogy Párizsban bemutathassák rajzaikat. A kiállításnak meglehetősen nagy sikere volt, ahol felfigyeltek Moebius stílusára hajazó munkáira és felajánlották számára, hogy a színezője legyen Moebius képregényeinek. Örömmel vállalkozott a feladatra és lelkesen nekilátott a munkának.. Sikertelenül! Moebiusnak nem tetszettek a színezései. Eleinte túl harsányak voltak, majd túl visszafogottak. Janjetov úgy ítélte meg soha ilyen szép színekkel még nem dolgozott és nem értette miért nem jó amit csinál. Itt éreztem párhuzamot az én kezdeti koponya rajzaim sikertelenségével. Rengeteg tanácsot kapott és kitartóan próbálkozott. Végül megértette a Moebius féle színhasználatot és megkapta a megbízást. Amikor összehasonlította a régebbi próbálkozásait az elfogadott színvilággal, akkor látta hogy menyi finomság, visszafogottság és aprólékosság rejlik Moebius színvilágában. Rengeteget tanult, megfogadta mestere tanácsait és tovább tökéletesítette rajztudását is. Így amikor A forgatókönyv író Jodorovszky előállt az Ifjú John Difool ötletével, már készen állt egy kiváló rajzoló, hogy hűen kövesse Moebius rajzstílusát és most már a saját neve alatt jelenhessen meg a világhírű képregény előzmény története.

Janjetovtól Szegeden kapott rajzom.

Ilyen előzmények után került a kezembe 2018-ban az Incál képregény első kötete. Nem lehet elégszer dicsérni a Pesti Könyv Kiadót, hogy vállalkozott egy ilyen ma már klasszikus alkotásnak számító mű kiadására. Harminc évvel az eredeti megjelenést követően hat kötetben került az olvasók elé. Igényes, szép nyomdai kivitelezésben, kemény, táblakötésben. Az egyedi kiadványokhoz vonzódók számára  limitált példányszámban, más címlappal, élfóliázott változatot is nyomtattak.

Úgy gondolom vannak a képregény történetének olyan alkotásai, amelyek mind a mai napig élvezhetők és megismerésük szükséges ahhoz, hogy a most felnövő, képregényt olvasó generáció megfelelően tudja értékelni ennek a különös elbeszélési módnak a fejlődését. Ismerje meg az előzményeket és azt az utat, amit végigjárva elérkezett a mai formájához. Természetesen nem nyolcvan, száz évvel ezelőtti hősök történeteinek mai kiadására gondolok, bár az sem lenne hiábavaló, annak ellenére hogy a piacképessége erősen megkérdőjelezhető lenne. De szívesen olvasnám az európai alkotók közül Moebius másik énjének western történetét Blueberry hadnagyról, Philippe Druillet impozáns űroperáját a Salammbôt, vagy Hugo Pratt, Milo Manara, Schuiten, Serpieri, Guido Crepax kiváló munkáit igényes album formájában. A Kockás és a Fekete Fehér Kockás magazinoknak köszönhetően fel-felvillannak értékes alkotások és a Fumax Kiadó is -más területről ugyan- valóságos képregényes gyönyörök kertjét tár elénk, eddig idehaza soha nem látott  exkluzív albumaival, de engedjétek meg nekem hogy telhetetlen legyek.