Incal az idő Moebius szalagján

Képzeljétek el azt a kort, amiben nincs internet, nincs mobil telefon és külföldi könyveket is leginkább könyvtárközi kölcsönzéssel lehet megszerezni, több hónapos várakozást követően. Az országhatárok le vannak zárva, a kiutazáshoz engedélyt kell kérni és csak korlátozottan lehet valutához jutni. A forint nem konvertibilis, külföldön nem lehet vele fizetni. Nyugatról származó termékek csak kis mértékben kaphatóak a kereskedelemben és még McDonald’s sincs Magyarországon. Képregények csak napi és hetilapokban, általában folytatásokban jelennek meg, önálló képregény kiadványok magyar nyelven -a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Mozaik újságjának kivételével- nem jelenhetnek meg. Külföldről csak a francia kommunista párt képregényes gyermeklapjából, a Pif újságból átvett képregények kerülhetnek be egy-egy magyar gyerek lapba. Elvétve a magyar képregények külföldi közléséért cserébe kapott szocialista országokból származó történetek tűnnek még fel. Ezen kívül idegen nyelvű képregény újság a francia Pif valamint az NDK-ból származó Fix und Foxi magazin volt vásárolható az újságárusoknál, amelyek a nagyobb könyvtárakban is elérhetőek voltak. Amerikai képregényeknek még a nyomát sem lehet látni.

A hetvenes évek szűkös sajtópiacának termékei egy kisméretű újságos bódéban elfértek.

Ugyanakkor újságcikkekben azzal ijesztgettek bennünket, hogy Amerikában falon mászkáló pók és denevér jelmezes önbíráskodó igazságosztók bolondítják a fejlődő ifjúságot. Csak elvétve akadt olyan újságcikk amelyik az említetteken túl felhívta a figyelmet arra is hogy Amerikával ellentétben Nyugat-Európában vannak ennek az elbeszélési formának igazán kiemelkedő alkotásai is, és Franciaországban egyenesen a kilencedik művészetnek nevezik ezt az érdekes képes elbeszélési formát. Úgy tudtuk hogy azt tekinthetjük képregénynek, ami irodalmi művek átdolgozásaként a Fülesben, vagy a Magyar Ifjúságban olvashatunk hétről hétre folytatásokban. Néha antikváriumokban lehetett találni külföldi képregényeket, amelyeket turista útról, vagy diplomáciai szolgálatból hazatérők adtak be, és amit a képregények után érdeklődők pillanatok alatt elkapkodtak. Innen lehetett látni, mi van a vasfüggönyön  túl. Komolyabb változást az az időszak hozott, amikor a budapesti Zrínyi Nyomda és a debreceni Alföldi Nyomda megkezdte a képregények bérmunkába történő nyomtatását a nyugat-európai és ezen belül is főleg a skandináv országokba. A visszamaradt és a nyomdai dolgozóknak szétosztott, vagy a nyomdából ellopott példányok bekerültek az antikváriumokba, ami által kezdett kitárulni számunkra a képregényes világ.

Az Alföldi Nyomdából valóságos gyöngyszemek kerültek a kezembe. Szuperhős képregények tömkelege zsebkönyv formátumban és gyönyörű albumokban egyaránt. Olyan jó minőségű papíron és nyomdai kivitelben, amelyen magyar képregény még soha nem került nyomtatásra. Például Pókember, Rahan és Dr. Justice történeteken kívül a Hugo Pratt által rajzolt Corto Maltese sorozat keménytáblás formában. De ami engem először megfogott, az Moebiusnak egy fekete-fehér albuma volt. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen grafikai világgal, ilyen elbeszélési formával, képszerkesztéssel is készülnek képregények.

Amikor a nyolcvanas években elkezdtem komolyan foglalkozni a magyar képregény történetével, Zórád Ernő, a legnagyobb tekintélyű magyar képregényrajzoló művész, a Galaktika magazin főszerkesztőjéhez, Kuczka Péterhez irányított. Azt mondta nála többet senki nem tud idehaza a képregényről. Kiváló író, jó szerkesztő és évek óta jár nemzetközi science fiction konferenciákra, találkozókra, van rálátása a nemzetközi képregénypiacra. Egy telefonnal be is ajánlott hozzá, aki jelezte hogy szívesen fogad és amiben tud, a segítségemre lesz. Néhány héttel később meglátogattam a lakásán.

Kuczka Péter kiállításmegnyitója az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztiválon 1993-ben. Mellette még sötét hajjal lesem a szavait.

A könyvekkel teli dolgozószobájában ültünk le beszélgetni. Miután kellőképpen kifaggatott a terveimről és feltérképezte mit tudok én egyáltalán a képregényről, odalépett egy sarokban tornyosuló könyv, illetve újságkupachoz és kihúzott belőle néhány újságot.  Látott már ilyet? - kérdezte. Francia nyelvű Metal Hurlant képregény magazinok voltak. Soha az életbe nem láttam még ilyen újságot. Izgatottan lapozgattam, miközben újabb példányok kerültek az asztalra. Na mit szól hozzá? -kérdezte. Szóhoz sem tudtam jutni. Csak ámultam Richard Corben, Magnus, Philippe Druillet, Enki Bilal, Schuiten, Moebius és Jeronaton fantasztikus rajzain. Míg én az újságokat bújtam, addig mesélt a francia képregényművészetről, és a rajzolókról. Volt akit személyesen is ismert. Előkerültek a képregény albumok is. Ettől a naptól kezdve, egészen új megvilágításba került előttem a képregény. -Válasszon ki néhányat és vigye magával. Tanulmányozza őket. Ha visszahozza, kap újakat - mondta.

Druillet űroperája.

Schuiten preciziós rajzi világa.

Jeronaton festett képregénye.

A vonaton hazafelé, gyerekes izgalommal nézegettem Philippe Druillat eszeveszett űroperáját a Salammbôt és hitetlenkedtem Jeronaton festményképregényén. Aztán a kezembe került az a szám, amiben ott volt egy színes sci-fi képregény olyan egyszerű és átlátható vonalas rajzokkal, amiről azt gondoltam hogy ilyet talán még én is tudnék rajzolni. Pontosan lehetett látni hol kezdődnek a vonalak, hol érnek véget és milyen felületet foglalnak magukba. A háttérben egyszerű mértani formák, gúlák, hengerek, oválisok, amelyek tökéletesen el vannak helyezve a térben. Még talán vonalzót és körzőt is lehetne használni a megrajzolásukhoz. Kínálták magukat a rajzok. Csak ahhoz, hogy az ember meghúzza ezeket a rém egyszerű vonalakat, nagyon tudni kell rajzolnia. Kerestem a rajzoló nevét. Moebius!

Kuczka Péter erről a fickóról mesélt nekem néhány órával azelőtt. A történet főhőse egy John Difool nevű figura volt. A kalandjai folytatásokban jelentek meg a Metal Hurlant magazinban 1981-1988 között. Egy ideig úgy jártam Kuczkához, mit a könyvtárba. Tudatosan kerestem az olyan újságokat, amelyekben Moebius rajzai voltak. Ráadásul felhívta a figyelmem arra, hogy iratkozzak be a Francia Intézet könyvtárába, mert ott rengeteg képregény van és ha tanulmányozni akarom ezt a műfajt ott nagy segítségemre lesznek. Kincseimet megmutattam Sváb Józsi barátomnak, akit szintén elvarázsoltak ezek a fegyelmezett, de könnyed vonalak, amelyekkel látszólag olyan egyszerűen lehet karaktereket teremteni. Ezeknek a rajzoknak a hatására alakította ki ő is a maga rajzstílusát, amelyet az 1988-ban indult Menő Manó képregénymagazinunkban lehetett látni először. Sokat próbáltam én is alkalmazni ezt a vonalvezetést, de kifogott rajtam a feladat.  Később, amikor kiadtuk a Menő Manó magazint és sokat utaztam Olaszországba, minden alkalommal sorra jártam az általam ismert antikváriumokat és a Metal Hurlant több számát is begyűjtöttem részben a francia kiadásból, de a legtöbbet az olasz változatból. Így bukkantam rá arra a számra is, amelyben részletesen foglalkoztak Moebius és Jodorowsky közös munkájával a Düne című filmes projekt előkészületeivel.

1975-ben nagyszabású filmprojekten dolgozott együtt a két alkotó. Jodorowsky a Frank Herbert által írt Dűne című könyvből szeretett volna filmet forgatni, amihez számtalan híres alkotót kért fel. Orson Welles, Alain Delon, Salvador Dali és Mick Jagger. A látványtervek nagy részét Mobius készítette, de a filmből a költségvetés várható túllépése miatt, végül semmi nem lett. A munkakapcsolat azonban megmaradt Moebius és Jodorowsky között és elkezdtek dolgozni az Incal univerzumon, részben a filmhez készült anyagok felhasználásával. Ennek a történetnek lett a főhőse John Difool, a magánnyomozó. Nem szeretném leírni a történetet, hiszen azt már sokan megtették, de a rajzi világáról annál kevesebb szó esett.
Amikor középiskolás koromban felvételire készülve komolyan elkezdtem rajzolni, tanárom, Berecz András festőművész sokáig nem engedett portrét rajzolni. Azt mondta amíg nem tudok koponyát tisztességesen rajzolni, nem tanulom meg az anatómiát, a perspektívát, addig ne kezdjek az élő modell utáni rajzoláshoz. Hónapokon keresztül csontokat rajzoltam, amiben mindig voltak hibák. Sokszor felhívta a figyelmem, hogy a rajzaim síkban vannak, nincs mélységük, térbeliségük. Kiváló a plasztikai érzékem, de a rajzok nem emelkednek ki a papírból. Közel álltam hozzá, hogy abbahagyom az egészet, mígnem egy nap megtört a jég, Megmozdultak a rajzaim és neki láthattam az élő modell utáni rajzolásnak. Amikor visszanéztem a korábbi munkáimat, már másképpen láttam mindent és utólag megértettem a mesterem észrevételeit. Rendkívül nehéz feladat a mélység, a térbeliség és az anatómiai pontosság ábrázolása. Leginkább nehéz feladat ezt néhány vonallal elérni.
Moebius rajzain ez fogott meg. Néhány vonallal úgy ábrázolni mozgásban lévő alakot, hogy le tudja tisztítani a rajzról a felesleges vonalakat majd megtalálja és jó helyre húzza azt a keveset, amitől a karakternek tömege, teste és térbelisége lesz. A formák tónus értékeit mindössze néhány látszólag odavetett tollvonással tudja érzékeltetni. Több alkotó aprólékos részletességgel ábrázol jeleneteket és mégis gyakran felborul a kép egyensúlya, szemmel láthatóvá válnak az apró, vagy kevéssé apró rajzi hibák. Moebius esetében érezni a magabiztosságot. A legapróbb vonalak is a helyükön vannak. Ha kell lebegnek az alakok, míg egy másik képen a földet érésnél érezhető a karakter stabilitása. Látszólag egyszerű grafikák, amelyek mögött alapos anatómiai tudás, hatalmas rajzi gyakorlat és a perspektivikus ábrázolás alapos ismerete rejlik.

Később elkészült a történet előzménye, a fiatal John Difool kalandjai, amit én az olasz L'Eternauta folyóiratban láttam, és nagy érdeklődéssel tanulmányoztam. Ennek a történetnek a rajzolója egy szerb grafikus, Zoran Janjetov volt, akit volt szerencsém személyesen is megismerni. A Jugoszláviai háború idején sokan menekültek el Szerbiából. Nagy részük valamelyik nyugat európai országba távozott, de sokan ragadtak itt Magyarországon is. Több képregényrajzoló is akadt köztük, akik jobb híján a Semic Interprint kiadónál kerestek grafikusi munkát. De mivel a kiadó leginkább csak külföldi licencek alapján adott ki újságokat, kivétel a Kretén magazin, ezért ott nem volt lehetőség számukra. Mivel nekem jó kapcsolatom volt a Semic-kel, dolgoztunk együtt és támogatták a projektjeimet, több rajzolót is hozzám küldtek, azzal a lehetőséggel, hogy én foglalkozom magyar rajzolókkal és tervezem újabb képregénymagazin kiadását. Akkoriban Comix címmel szerettünk volna lapot indítani. Az egyik ilyen rajzoló Zivkov Andricin István volt, aki részt vett és segített az I. Tokaji Nemzetközi Képregényfesztivál szervezésében is és én is nyitottam meg kiállítását Szegeden. Sokat beszélgettünk a szerbiai rajzolókról, akik közül többen, mint háborús menekültek, már akkor sem itt Magyarországon képzelték el a jövőjüket, hanem Amerikába, vagy leginkább Franciaországba igyekeztek. Zivkov Andricin István több szerb rajzolóra hívta fel a figyelmem és többekkel beszélgettünk is az együttműködés lehetőségeiről.

Sokat beszélt egy Janjetov nevű rajzolóról, aki már régóta külföldre dolgozik, de Szerbiában él és Ő rajzolja Moebius népszerű képregényhősének fiatalkori kalandjait, az Ifjú John Difool címmel. Egy alkalommal Szegedre invitált, hogy most lehetőségem lenne megismerkedni vele, mert utazik Párizsba és egy rövid ideig a Tisza parti városban időzik. Kocsiba ültem és a megbeszélt időben találkoztunk Szegeden egy hangulatos cukrászdában. Magammal vittem a L'Eternauta folyóiratnak azokat a számait, amelyekben közölték az ifjú John Difool kalandokat és természetesen dedikáltattam őket. Elmesélte, hogy fiatal rajzolóként hogy próbált érvényesülni a képregényes világban, nem túl nagy sikerrel. Egy alkalommal azonban lehetőségük nyílt a szerb rajzolóknak, hogy Párizsban bemutathassák rajzaikat. A kiállításnak meglehetősen nagy sikere volt, ahol felfigyeltek Moebius stílusára hajazó munkáira és felajánlották számára, hogy a színezője legyen Moebius képregényeinek. Örömmel vállalkozott a feladatra és lelkesen nekilátott a munkának.. Sikertelenül! Moebiusnak nem tetszettek a színezései. Eleinte túl harsányak voltak, majd túl visszafogottak. Janjetov úgy ítélte meg soha ilyen szép színekkel még nem dolgozott és nem értette miért nem jó amit csinál. Itt éreztem párhuzamot az én kezdeti koponya rajzaim sikertelenségével. Rengeteg tanácsot kapott és kitartóan próbálkozott. Végül megértette a Moebius féle színhasználatot és megkapta a megbízást. Amikor összehasonlította a régebbi próbálkozásait az elfogadott színvilággal, akkor látta hogy menyi finomság, visszafogottság és aprólékosság rejlik Moebius színvilágában. Rengeteget tanult, megfogadta mestere tanácsait és tovább tökéletesítette rajztudását is. Így amikor A forgatókönyv író Jodorovszky előállt az Ifjú John Difool ötletével, már készen állt egy kiváló rajzoló, hogy hűen kövesse Moebius rajzstílusát és most már a saját neve alatt jelenhessen meg a világhírű képregény előzmény története.

Janjetovtól Szegeden kapott rajzom.

Ilyen előzmények után került a kezembe 2018-ban az Incál képregény első kötete. Nem lehet elégszer dicsérni a Pesti Könyv Kiadót, hogy vállalkozott egy ilyen ma már klasszikus alkotásnak számító mű kiadására. Harminc évvel az eredeti megjelenést követően hat kötetben került az olvasók elé. Igényes, szép nyomdai kivitelezésben, kemény, táblakötésben. Az egyedi kiadványokhoz vonzódók számára  limitált példányszámban, más címlappal, élfóliázott változatot is nyomtattak.

Úgy gondolom vannak a képregény történetének olyan alkotásai, amelyek mind a mai napig élvezhetők és megismerésük szükséges ahhoz, hogy a most felnövő, képregényt olvasó generáció megfelelően tudja értékelni ennek a különös elbeszélési módnak a fejlődését. Ismerje meg az előzményeket és azt az utat, amit végigjárva elérkezett a mai formájához. Természetesen nem nyolcvan, száz évvel ezelőtti hősök történeteinek mai kiadására gondolok, bár az sem lenne hiábavaló, annak ellenére hogy a piacképessége erősen megkérdőjelezhető lenne. De szívesen olvasnám az európai alkotók közül Moebius másik énjének western történetét Blueberry hadnagyról, Philippe Druillet impozáns űroperáját a Salammbôt, vagy Hugo Pratt, Milo Manara, Schuiten, Serpieri, Guido Crepax kiváló munkáit igényes album formájában. A Kockás és a Fekete Fehér Kockás magazinoknak köszönhetően fel-felvillannak értékes alkotások és a Fumax Kiadó is -más területről ugyan- valóságos képregényes gyönyörök kertjét tár elénk, eddig idehaza soha nem látott  exkluzív albumaival, de engedjétek meg nekem hogy telhetetlen legyek.

Amikor hetente kétmillió ember olvashatott képregényt Magyarországon

Általános iskolás koromban minden héten elolvastam a Pajtás című úttörő újság legfrissebb számát. Menetrendszerűen érkezett a "pajtásfelelős" és hozta az újságot. Első dolgunk mindig a képregények elolvasása volt. A 32 oldalas újság általában három oldal képregényt tartalmazott. Legtöbbször volt benne a francia Pif Gadget-ből átvett Pif, vagy Pifu történet, valamint a Dargay Attila által rajzolt Kajla kutya. Egyszerre két kalandos képregény is futott a lapban, amelyeket Zórád Ernő rajzolt, lavírozott tus technikával. Hazafias, hősies szellemiségű, nevelő célzatú történetek voltak, jelentős részben önálló írói munkák, de akadtak irodalmi művek adaptációi is. 1969 és 1974 között Zórád Ernő legszebb rajzaihoz és a legizgalmasabb történeteihez volt szerencsém. Az indiánok földjén, Az ördögfióka, Az Orion 8 kalandjai és a többi korabeli történet mély nyomot hagyott bennem. Én leginkább a képregények miatt vártam minden héten az újságot.  Voltunk többen, akik vigyáztunk rá és elraktuk a táskába, de a legtöbben összetekerték, mert a szünetben jókat lehetett vele verekedni. Puha volt, nem okozott fájdalmat, de kötekedésre kiválóan alkalmas volt, jól fejbe lehetett vele vágni a másikat. Rendszeresen jött a "pajtásfelelős" iskolatársunk, hozta az újabb számot és beszedte a "pajtáspénzt". Jól kiépített terjesztési rendszer volt, a "pajtásfelelős" közvetlenül a helyi postahivatalból hozta el az újságokat, pont annyit amennyire igény volt, ezáltal eladatlan példány sem nagyon maradt. A "pajtásfelelős" jutalékot kapott az eladott példányok után, amiből neki egy ingyen példány és némi jövedelme származott. A lapot a Magyar Úttörők Országos Szövetsége adta ki. Ezekben az években a Pajtás 250 000 példányban jelent meg hetente és remittendával (eladatlan példánnyal) alig lehetett számolni.

              

Az utcánkban lakó idősebb barátaim középiskolások voltak, akik ezáltal a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) tagjai lehettek, amelynek a hivatalos lapja a Magyar Ifjúság volt. Ez a lap is közölt minden héten képregényt, általában egy oldal terjedelemben. Ebben is Zórád Ernő rajzolta a történeteket. Lényegesen nagyobb méretben és gyönyörű fekete-fehér vonalas rajzokkal. A házunkban még meg voltak a Feri bátyám által évekkel korábban vásárolt példányok is, amelyekben Sebők Imre rajzai voltak. A legtöbb középiskolában az osztályközösségeknek, vagy a KISZ alapszervezetnek kötelezővé tették a lap vásárlását, egy meghatározott példányban.  De volt, ahol csak kötelezően ajánlották és akadt olyan iskola is, ahol nem vették ilyen szigorúan az előfizetési kötelezettséget. Ez a korosztály már lazábban kezelte a lap megvásárlását. Ennek a lapnak is volt felelőse, aki igyekezett eleget tenni a KISZ értékesítési követelményeinek. A Magyar Ifjúság hetente szintén 250 000 példányban jelent meg.

De volt a tőlem fiatalabbaknak, az alsó tagozatosoknak is újságjuk. Ők a kisdobosok voltak, kék nyakkendővel a nyakukban és a Kisdobos című újsággal a kezükben. Havonta jelent meg a lap és általában egy-két oldal képregényt közöltek benne. Évekkel korábban ezt a lapot vásárolták nekem a szüleim és én még őrizgettem egy ideig. Erre az időszakra nem emlékszem úgy, mintha nyomott hagyott volna bennem, de tény, hogy havonta ez a lap is 250 000 példányban jelent meg.

Napilapokat a szüleimnél és a szomszédoknál láttam, nekem nyilvánvalóan ekkor még nem keltette fel az érdeklődésemet a nagy formátumú, rengeteg szöveggel teli újság. Ma már tudom, hogy az akkori napilapok közül a Népszava közölt naponta négy-öt képkockából álló képregényeket, amit azokban az években Sebők Imre rajzolt. Ekkoriban minden sajtótermék állami kézben volt és valamilyen politikai vagy társadalmi szervezethez tartozott. A Népszava a szakszervezetek lapja volt. Minden politikai szervezetnek presztízs kérdést jelentett, hogy az általa kiadott sajtóterméket milyen példányszámban tudja értékesíteni. Látható volt a gyermekszervezeteknél hogy precízen megszervezték az előfizetéseket, ezért csak néhány százalékos remittendával  kellett számolniuk. Konkurenciája egyik újságnak sem volt. A hiány, illetve tervgazdálkodás nem engedhette meg magának, hogy a kinyomtatott újságot bezúzzák. Ezért mindenből annyit nyomtattak, amit biztosan el is lehetett adni. A szakszervezet is mozgósította a tagságát, hogy a szakszervezeti tagdíj mellett a tagok, a Népszavára is fizessenek elő. Naponta átlagosan 280 000 példányban jelent meg a lap.

Na és a mindenek felett álló Füles, a szórakoztató rejtvény magazin, ami pártokon, társadalmi szervezeteken átívelve játékosan, rejtvényeken, ismeretterjesztő írásokon keresztül oktatta az olvasóit. Ez volt az a szelep, ahol mindent lehetett közölni, ami elterelte az emberek figyelmét a napi politikáról. Hagy szórakozzanak, fejtsenek rejtvényeket, oldjanak meg érdekes feladatokat, de ne politizáljanak. Ez volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Tájékoztatási Hivatalának az utasítása, mesélte el egy alkalommal Tiszai László a Füles hetvenes évekbeli főszerkesztője, amikor 2007-ben Budapesten a Comic Szocialista álruhában című könyvem bemutatóján megtisztelt a jelenlétével.

Ebbe a szórakoztatási formába belefért a képregény is. Úgy gondolták, hogy ezzel a könnyen fogyasztható, látványos és dinamikus sajtóműfajjal olvasókat lehet a lapokhoz csábítani. A Füles esetében ez valóban működhetett is, hiszen sokan valóban csak a képregényekért vásárolták a lapot, miközben a rejtvényfejtők is akarva, akaratlanul  elolvasták a benne szereplő képregényeket. Hetente több mint 600 000 példányban jelent meg a lap. A hetvenes évek elején egyszerre kettő, vagy három képregény is futott a lapban 3-3 vagy 2-2 oldalon. A 32 oldalas lapból 6 oldal képregény volt, leginkább Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor munkái, de már megjelentek a francia képregények is mint pl.  a Bob Malard.

Képes Újság címmel falusi hetilapot indított a Hazafias Népfront is, amely szintén közölt képregényeket egy oldal terjedelemben. Ebben a nagy formátumú lapban leginkább Korcsmáros Pál színes, festett képregényei jelentek meg. De volt benne négy képkockából álló képsorozat is. A Képes Újság hetente 420 000 példányban jelent meg.

Akkor számoljunk egy kicsit. A tíz év alattiak havonta legalább egy oldal képregényt olvashattak a Kisdobosban. A tíz-tizennégy évesek a Pajtás című újságban hetente három oldal képregényt kaptak. A tizennégy év felettiek a Magyar Ifjúság című lapban egy oldal képregényhez jutottak hetente. A tizennyolc év felettiek a Fülesből hetente hat oldal, a Képes Újságból egy oldal, a Népszavából naponta egy folytatást, hetente hét oldal (képcsík) képregényt olvashattak. Hatéves kortól nyolcvanéves korig, mindenki kapott képregényt minden héten. Egy héten közel húsz oldal oldal képregény jelent meg, leginkább hetilapokban. Önálló képregényújság pedig nem volt. Ha feltételezzük hogy minden újságot csak egy ember olvasott el (családon belül egy újságot általában ketten, hárman is elolvasnak) és a terjesztési szervezettség folytán kevés remittendával számolunk, akkor Magyarországon az 1970-es évek elején hetente kétmillió ember olvashatott képregényt. (Kisdobos 250 000, Pajtás 250 000, Magyar Ifjúság 250 000, Füles 600 000, Képes Újság 420 000 példány. Ezen kívül jelent még meg képregény a Lobogó, Képes Nyelvmester, Ludas Matyi, Szabad Föld stb. újságokban is.) Természetesen lehet elmélkedni azon, hogy ki hányféle újságot olvasott, elolvasták-e valójában a képregényeket, mekkora volt a valóságban a remittenda, de a nagyságrend mindenképpen elképesztő. Ez a szám természetesen nem azt jelenti hogy ennyi képregény olvasó lett volna, hanem azt hogy ennyi ember kezébe került képregény, sokszor akarata ellenére is. A hetvenes években a képregény természetes része volt az újságoknak. Nem kapott nagy jelentőséget, észrevétlenül egy-két oldal terjedelemben, mint a karikatúrák, rejtvények, vagy egyéb rovatok, beépültek a lapok szerkezetébe. A képregények rajzolóinak egy része szívesen készített ilyen rajzsorozatokat, mások kevésbé szerették. Fáradtságos időrabló munkának tekintették, de viszonylag jól megfizették. Többeknek munkaköri kötelessége is volt. A szerkesztőségekbe érkező olvasói levelekből és a közönség találkozókon elhangzottakból tudni lehetett, hogy a képregényeket szeretik és igénylik az olvasók, de csak a nyolcvanas évek elejére jutottak el a kiadók oda, hogy ebből üzletet csináljanak. Ez már egy másik történet.

Véres küzdelem Rahan miatt!

Ahogy visszaszámolok, hatodik osztályos általános iskolai tanuló lehettem, amikor az egyik osztálytársam egy Pif magazint hozott az iskolába. Csodájára jártunk. Addig csak a Pajtás újságban megjelent képregényeket láttam és elvétve a Füles képregényeibe is belebotlottam. Pif kalandjait már ismertem és szerettem a Pajtásból. Gyakran próbáltam lerajzolni a karaktert, de elnyújtott kör alapú fejformája mindig feladta a leckét és egy idő után már inkább idegesített, mintsem örömöt okozott volna a rajzolása. De a francia nyelvű Pif magazinban volt Fekete Farkas, Tulipános Fanfan, Artur a kis szellem és Rahan. Az én Zórád-képregényekhez szokott szememnek valóságos csoda volt ez a fekete-fehér rajzvilág. Zórádot nem tudtam másolni, mert az ő rajzai lavírozott tus technikával készültek és ahhoz meg kellett volna tanulnom festeni. Arra pedig akkor még nagyon nem fűlött a fogam. De ez a Rahan, a tiszta vonalvezetésével, magával ragadott.

Ez volt az a történet, amelyik annyira lázba hozott és amelyhez foghatót előtte soha nem láttam. Ma már begyűjtöttem a történetek nagy részét, magyar nyelven. Valójában tizenéveseknek való történetek, de én mind a mai napig élvezettel forgatom és csodálom André Chéret rajzait.

Na és a történet. Rahan kése beleesett egy szakadékba, amiért lemászott, hogy kihozza onnan. Ott azonban egy óriási pókot talál, akivel meg kell küzdenie, hogy hozzáférjen a késéhez. Őrület. Micsoda küzdelem, Micsoda rajzok. Szünetben elkértem az újságot, hagy legyen nálam egy kis ideig, hogy alaposan áttanulmányozhassam. Nem bírtam magammal. Órán, a pad alatt, szépen óvatosan elkezdtem nézegetni. Nem sokáig tehettem, mert a tanárom észrevette, és egy nyakleves kíséretével közölte, végleg búcsút mondhatok a képregénymagazinnak és egyébként sem ilyen szemetet kellene nézegetnem. A következő szünetben elszabadult a pokol. Aki hozta az újságot, nekem esett, hogy ennyire béna nem lehetek. Minek adtam oda az újságot. Egymásnak feszültünk. Eleinte csak lökdösődtünk, majd annak rendje és módja szerint orrba vágtuk egymás.Mindkettőnknek eleredt a vér az orrából. Perceken belül az igazgatóiban találtuk magunkat. Hogy milyen büntetést kaptunk, arra nem emlékszem, de a tanítási nap végén, az osztálytársam visszakapta az újságot. Amikor hazamentem és elújságoltam mi történt, édesapám még egy nyaklevessel honorálta iskolai viselkedéskultúrámat. Miután megnyugodtak a kedélyek, elkezdtem  könyörögni édesanyámnak, hogy vegyen nekem egy ilyen képregényújságot, amely elengedhetetlen az én rajzi fejlődésemhez. Tudomásom szerint ezekben az években ez volt az egyetlen nyugati képregény-magazin ami postai forgalomban vagy utcai újságárusoknál kapható volt. A különlegessége még az volt, hogy fóliába volt csomagolva és összeszerelhető műanyag játékot (gadget) mellékeltek minden számhoz. A benne lévő rajzok fontosságán túl a legfontosabb érvem a vásárlás mellett az volt,hogy valójában nem csak újságot, hanem egy játékot is fogunk vásárolni. Kettő az egyben. 

Sikerült meggyőznöm édesanyámat, aki megvásárolta a Pif Gadget következő számát nekem. Gyorsan felszakítottam a műanyag tasakot, átlapoztam az újságot és egy világ dőlt össze bennem. Nem volt benne Rahan. Volt sok minden más, de Rahan nem. Ezt követően a barátaimmal heteken át figyeltük az újságosnál kitett magazint és valamelyikünk mindig vett egyet. De én a Rahanra vártam.  Elérkezett a pillanat, kezdődött a könyörgés újra. Ha ezt most nem vesszük meg, vége a rajzi karrieremnek. Megállok a fejlődésben. Megvettük. Rahan újra hatalmas vadállatokkal küzdött. És elkezdtem Rahant rajzolni. Mivel ez nem volt egyszerű feladat, megpróbáltam indigóval átmásolni egy-egy rajzot. Rajzoltam ceruzával, golyóstollal és a mérnöknek tanuló Gábor bátyámtól elcsent tustollal is. Sokáig őrizgettem ezeket a rajzokat, aztán elvesztek, mint annyi minden az ember gyermekkorából. Pénz hiányában csak elvétve sikerült egy-egy számot megvennem, majd egy dekorációs barátomtól kaptam egy köteggel. Fantasztikus volt. Napokig ültem felettük, lapozgattam és nem tudtam betelni a kiváló grafikákkal.

Akkoriban még semmit sem tudtam Rahanról és főleg nem a rajzolójáról. Eleve azt hittük, hogy ez Tarzan –mivel erről már hallottunk- csak a franciák Rahannak írják. Ez nyilvánvalóan hülyeség volt, de a környezetemben senkiről sem tudtam akkoriban, aki beszélt volna franciául. Próbáltuk a képek alapján megfejteni a történetet és azt hiszem, ez sikerült is. Igazi csemege volt a mi tizenéves fejünknek, sok-sok tanulsággal. A kőkorszakban játszódtak a történetek, amelyekben Rahan, a zord idők fia, a tűzhajú –ma már ezt is tudom- törzsének még maradt tagjait próbálta felkutatni és útja során izgalmas kalandokba keveredett. Gyerekeknek szóló tanulságos történetek voltak, sok természettudományos ismerettel. Évekkel később fedeztem fel, hogy a nagyobb könyvtárakban megtalálhatóak a Pif újságok. Több könyvtár bekötött formában őrizte a lapszámokat, de sok helyen erre már nem volt lehetőség, mert a gyerekek rongyosra „olvasták” és már alkalmatlan volt a bekötésre. A könyvtárosok mesélték,hogy a látogatók imádták az újságot annak ellenére, hogy szinte senki nem beszélt franciául. A képek nézegetéséből fantáziálták ki a történeteket.

Magyar nyelven először 1978-ban, a Pajtás újságban jelent meg. Januárban, az első számban egy oldalra lekicsinyítve, két oldal eredetileg színes történet fekete-fehérben, Küzdelem a horgascsőrűekkel címmel. Az újságot fényes, műnyomó papírra nyomták, rotációs nyomdatechnikával, ahol a színek rendszeresen elcsúsztak, ezért az oldalak sokszor szellemképesek, vagy elmosódottak  voltak. Nem volt túl szerencsés bemutatkozás. 

Értem én a feltételezhető szerkesztői elvet, miszerint a Rahan történetek nem nagyon élvezhetőek egy oldalas folytatásokban, de így viszont semmi nem érvényesült a történet grafikai értékeiből.

Ekkor már én sem Pajtást olvastam, ezért hidegen hagyott Rahan első magyarországi megjelenése. Mivel gyűjtöm a képregényeket, ezek a lapszámok is megvannak, de ezt a korszakot a Pajtás képregényközlési története szempontjából a lejtmenetnek tartom. Mindössze négy történet jelent meg ebben a lapban, majd egy év múlva 1979 novemberében a Pajtás Pif Magazinban, Küzdelem egy vízcsap miatt címmel már egy teljes történetet közöltek egyben, igaz még mindig fekete-fehérben. 1980 év végén az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (ILV) Kockás címmel elindította az első hazai képregénymagazint. Valójában ebben a lapban futotta be magyarországi karrierjét Rahan. 

Már az első számban megjelent, és több alkalommal a címlapon is szerepelt. A nyomdatechnika ennél a lapnál is hagyott kívánni valót maga után, de ez legalább egy fix pont volt a Rahan képregények rajongóinak. A Pajtás című újság évszakonként megjelentetett magazinjainak is rendszeres szereplője lett a Tűzhajú. A franciák később önálló kötetekben jelentették meg a sorozatot, aminek az érdekessége az, hogy Magyarországon, az Alföldi Nyomdában nyomtattak ebből három sorozatot is. Az innen kikerülő könyvek a Debreceni antikváriumokba kerültek, ahonnan a figura szerelmesei boldogan vásárolták a filléres kiadványokat. Közöttük én is, aki sok alkalommal csak azért utaztam át Nyíregyházáról Debrecenbe, hogy megnézzem milyen újdonságok készültek a már akkor is "hanyatló" kapitalista nyugati piac számára.Mivel az Alföldi Nyomda elsősorban könyvek gyártására rendezkedett be, ezért innen ragasztókötéses és kemény táblaborítású képregények tonna számra utaztak a francia, német és a skandináv piacra. Valóságos kincsesbánya volt ezekben az években Debrecen. Az antikváriumok, de még az élelmiszer üzletek is tele voltak szebbnél szebb képregényalbumokkal és zsebkönyvekkel. Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.Néha még ma is feltűnnek az antikváriumokban ezekből a kötetekből. A szerencsésebbek a teljes Rahan sorozatot össze tudták gyűjteni.

Amikor elindultak az interneten azok az oldalak, amelyek úgynevezett honosított képregényeket osztottak meg, az elsők között volt a Rahan magyarított változata. Jelenleg is több ilyen oldalon elérhetőek a Rahan fekete-fehér és színes változatai. Mivel ezek vélhetően engedély és jogdíj fizetése nélkül teszik közzé a külföldi képregényeket, sem nevüket, sem elérhetőségüket nem írom le. A képregénybörzéken már láttam magyar nyelvű, kemény-tábla kötésű vaskos gyűjteményes köteteket is, amelyeket előre rendelés alapján meglehetősen borsos áron lehet megszerezni. A sorozat és a főhős népszerűségét mi sem jellemzi jobban mint az, hogy a 2017-ben újraindult Kockás képregénymagazin első 2018. decemberi különszámának Rahan van a címlapján.  A benne szereplő 16 oldalas történetben a még gyerek Rahan ismerkedik a veszedelmeket rejtő külvilággal. A következő történet a Kockás tavaszi különszámában olvasható.

Rahanról szóló írásom apropóját az adta az újbóli kiadásán túl, hogy ezelőtt ötven évvel 1969. február 24-én jelent meg Franciaországban az első Rahan történet a Pif Gadget című hetilapban. Alkotója André Chéret volt, aki már tizennyolc évesen óriás méretű képeket festett egy mozi számára az aktuálisan műsorra tűzött filmek jelenetei alapján. Akkoriban ez volt a multiplakát, egy példányban, a mozi bejárata fölött. Azokban az években idehaza is így hirdették a filmbemutatókat a nagyobb mozik. Amikor Nyíregyházán, a Krúdy Moziba mentünk, mindig csodálattal néztem, a bejárat fölött elhelyezett, kézzel festett plakátokat. Egy időben én is kacérkodtam a gondolattal, hogy elszegődők dekorációsnak valamelyik mozihoz, de erre nem került sor. Ez a típusú munka valószínűleg jó gyakorló iskola lehetett Chéret számára is. Rajzi felkészültsége ekkor még valószínűleg kívánnivalót hagyott maga után, mivel a Vaillant című képregénymagazin akkori főszerkesztője Roger Lecureux, még elutasította a rajzait. Azt mondta, akkor jöjjön vissza, ha úgy tud rajzolni, mint Raymond Poïvet, aki akkor már a Pionniers de l’Espérance (A Reménység úttörői) című képregényével elismert rajzolónak számított. Sorkatonai szolgálata alatt ismerkedett meg Jean Giraud (Moebius) és Pierre Koernig grafikusokkal, akik a Fleurus Kiadó számárra rajzoltak képregényeket. A velük kialakított kapcsolatnak köszönhetően egyre aktívabban rajzolt képregényeket és több rövidebb-hosszabb története jelent meg különböző kiadóknál. 1962-ben már több szerencsével járt a Vaillant Kiadónál. Megbízták az 1946 óta futó Bob Malard repülős történet rajzolásával, amit eredetileg Bourlés és Bourdens szerzőpárosok alkottak meg. Erről a sorozatról majd fogok írni bővebben is, mert az egyik kedvencem és a Füles című lapban megjelent történetek nagyban befolyásolták a képregényről alkotott fiatalkori nézeteimet. Az igazi áttörést számára a Rahan karakterének a megalkotása jelentette. 

François Corteggiani, Roger Lécureux és André Chéret.

A Vaillant főszerkesztője Roger Lécureux-hoz irányította, aki tizennégy évvel korábban még elküldte a laptól, hogy nem elég jók a rajzai. Most kiváló forgatókönyvekkel látta el a rajzolót és a történet sikert aratott. A szerkesztőség újabb és újabb történeteket várt az alkotóktól, akik nehezen bírták a tempót. Egy időben –Chéret megkérdezése nélkül- egy Guido Zamperoni nevű grafikust is felkértek a történet rajzolására, de róla hamar kiderült, hogy nem elég jók a rajzai Chéret színvonalához képest. Javasolták, hogy asszisztensek legyenek segítségére a rajzolásban, de mint kiderült, sokkal körülményesebb megtanítani őket a technikára, a stílusra, mint megrajzolni a történetet. Végül egy spanyol rajzolót, Romerot bízták meg a történet párhuzamos rajzolásával, amiből szerzői jogi vita keletkezett és több éves pereskedésbe torkollott az eset. 

Guido Zamperoni laza vonalvezetése messze elmaradt az eredeti rajzok képi világától.

Romero spanyol rajzoló munkája, amiből később szerzői jogi problémák adódtak.

Az író, Roger Lécureux halálát követően 1999-től rövid időre leállt a sorozat, majd fia, Jean-Francois Lécureux önálló kiadót alapítva élesztette újjá a sorozatot és önálló albumokban jelentette meg a történeteket. A napokban Fehér Zoltán grafikust (Zorró) kértem meg, fotózza le nekem a nála lévő Rahan gyűjteményes kiadását. Zorró a tördelőszerkesztője az újonnan indult Kockás magazinnak és a munkájához most ő használja a sorozatot. Fantasztikus kiadás, a szívem szakad meg, hogy nem az én polcomat díszíti. Pedig a DC és a Marvel sorozatom környezetében igen jól mutatna. 67 kötet, egyenként átlagosan 52 oldal képregénnyel. Mintegy háromezer ötszáz oldal képregény. Őrületes munka!