Amikor hetente kétmillió ember olvashatott képregényt Magyarországon

Általános iskolás koromban minden héten elolvastam a Pajtás című úttörő újság legfrissebb számát. Menetrendszerűen érkezett a "pajtásfelelős" és hozta az újságot. Első dolgunk mindig a képregények elolvasása volt. A 32 oldalas újság általában három oldal képregényt tartalmazott. Legtöbbször volt benne a francia Pif Gadget-ből átvett Pif, vagy Pifu történet, valamint a Dargay Attila által rajzolt Kajla kutya. Egyszerre két kalandos képregény is futott a lapban, amelyeket Zórád Ernő rajzolt, lavírozott tus technikával. Hazafias, hősies szellemiségű, nevelő célzatú történetek voltak, jelentős részben önálló írói munkák, de akadtak irodalmi művek adaptációi is. 1969 és 1974 között Zórád Ernő legszebb rajzaihoz és a legizgalmasabb történeteihez volt szerencsém. Az indiánok földjén, Az ördögfióka, Az Orion 8 kalandjai és a többi korabeli történet mély nyomot hagyott bennem. Én leginkább a képregények miatt vártam minden héten az újságot.  Voltunk többen, akik vigyáztunk rá és elraktuk a táskába, de a legtöbben összetekerték, mert a szünetben jókat lehetett vele verekedni. Puha volt, nem okozott fájdalmat, de kötekedésre kiválóan alkalmas volt, jól fejbe lehetett vele vágni a másikat. Rendszeresen jött a "pajtásfelelős" iskolatársunk, hozta az újabb számot és beszedte a "pajtáspénzt". Jól kiépített terjesztési rendszer volt, a "pajtásfelelős" közvetlenül a helyi postahivatalból hozta el az újságokat, pont annyit amennyire igény volt, ezáltal eladatlan példány sem nagyon maradt. A "pajtásfelelős" jutalékot kapott az eladott példányok után, amiből neki egy ingyen példány és némi jövedelme származott. A lapot a Magyar Úttörők Országos Szövetsége adta ki. Ezekben az években a Pajtás 250 000 példányban jelent meg hetente és remittendával (eladatlan példánnyal) alig lehetett számolni.

              

Az utcánkban lakó idősebb barátaim középiskolások voltak, akik ezáltal a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) tagjai lehettek, amelynek a hivatalos lapja a Magyar Ifjúság volt. Ez a lap is közölt minden héten képregényt, általában egy oldal terjedelemben. Ebben is Zórád Ernő rajzolta a történeteket. Lényegesen nagyobb méretben és gyönyörű fekete-fehér vonalas rajzokkal. A házunkban még meg voltak a Feri bátyám által évekkel korábban vásárolt példányok is, amelyekben Sebők Imre rajzai voltak. A legtöbb középiskolában az osztályközösségeknek, vagy a KISZ alapszervezetnek kötelezővé tették a lap vásárlását, egy meghatározott példányban.  De volt, ahol csak kötelezően ajánlották és akadt olyan iskola is, ahol nem vették ilyen szigorúan az előfizetési kötelezettséget. Ez a korosztály már lazábban kezelte a lap megvásárlását. Ennek a lapnak is volt felelőse, aki igyekezett eleget tenni a KISZ értékesítési követelményeinek. A Magyar Ifjúság hetente szintén 250 000 példányban jelent meg.

De volt a tőlem fiatalabbaknak, az alsó tagozatosoknak is újságjuk. Ők a kisdobosok voltak, kék nyakkendővel a nyakukban és a Kisdobos című újsággal a kezükben. Havonta jelent meg a lap és általában egy-két oldal képregényt közöltek benne. Évekkel korábban ezt a lapot vásárolták nekem a szüleim és én még őrizgettem egy ideig. Erre az időszakra nem emlékszem úgy, mintha nyomott hagyott volna bennem, de tény, hogy havonta ez a lap is 250 000 példányban jelent meg.

Napilapokat a szüleimnél és a szomszédoknál láttam, nekem nyilvánvalóan ekkor még nem keltette fel az érdeklődésemet a nagy formátumú, rengeteg szöveggel teli újság. Ma már tudom, hogy az akkori napilapok közül a Népszava közölt naponta négy-öt képkockából álló képregényeket, amit azokban az években Sebők Imre rajzolt. Ekkoriban minden sajtótermék állami kézben volt és valamilyen politikai vagy társadalmi szervezethez tartozott. A Népszava a szakszervezetek lapja volt. Minden politikai szervezetnek presztízs kérdést jelentett, hogy az általa kiadott sajtóterméket milyen példányszámban tudja értékesíteni. Látható volt a gyermekszervezeteknél hogy precízen megszervezték az előfizetéseket, ezért csak néhány százalékos remittendával  kellett számolniuk. Konkurenciája egyik újságnak sem volt. A hiány, illetve tervgazdálkodás nem engedhette meg magának, hogy a kinyomtatott újságot bezúzzák. Ezért mindenből annyit nyomtattak, amit biztosan el is lehetett adni. A szakszervezet is mozgósította a tagságát, hogy a szakszervezeti tagdíj mellett a tagok, a Népszavára is fizessenek elő. Naponta átlagosan 280 000 példányban jelent meg a lap.

Na és a mindenek felett álló Füles, a szórakoztató rejtvény magazin, ami pártokon, társadalmi szervezeteken átívelve játékosan, rejtvényeken, ismeretterjesztő írásokon keresztül oktatta az olvasóit. Ez volt az a szelep, ahol mindent lehetett közölni, ami elterelte az emberek figyelmét a napi politikáról. Hagy szórakozzanak, fejtsenek rejtvényeket, oldjanak meg érdekes feladatokat, de ne politizáljanak. Ez volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Tájékoztatási Hivatalának az utasítása, mesélte el egy alkalommal Tiszai László a Füles hetvenes évekbeli főszerkesztője, amikor 2007-ben Budapesten a Comic Szocialista álruhában című könyvem bemutatóján megtisztelt a jelenlétével.

Ebbe a szórakoztatási formába belefért a képregény is. Úgy gondolták, hogy ezzel a könnyen fogyasztható, látványos és dinamikus sajtóműfajjal olvasókat lehet a lapokhoz csábítani. A Füles esetében ez valóban működhetett is, hiszen sokan valóban csak a képregényekért vásárolták a lapot, miközben a rejtvényfejtők is akarva, akaratlanul  elolvasták a benne szereplő képregényeket. Hetente több mint 600 000 példányban jelent meg a lap. A hetvenes évek elején egyszerre kettő, vagy három képregény is futott a lapban 3-3 vagy 2-2 oldalon. A 32 oldalas lapból 6 oldal képregény volt, leginkább Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor munkái, de már megjelentek a francia képregények is mint pl.  a Bob Malard.

Képes Újság címmel falusi hetilapot indított a Hazafias Népfront is, amely szintén közölt képregényeket egy oldal terjedelemben. Ebben a nagy formátumú lapban leginkább Korcsmáros Pál színes, festett képregényei jelentek meg. De volt benne négy képkockából álló képsorozat is. A Képes Újság hetente 420 000 példányban jelent meg.

Akkor számoljunk egy kicsit. A tíz év alattiak havonta legalább egy oldal képregényt olvashattak a Kisdobosban. A tíz-tizennégy évesek a Pajtás című újságban hetente három oldal képregényt kaptak. A tizennégy év felettiek a Magyar Ifjúság című lapban egy oldal képregényhez jutottak hetente. A tizennyolc év felettiek a Fülesből hetente hat oldal, a Képes Újságból egy oldal, a Népszavából naponta egy folytatást, hetente hét oldal (képcsík) képregényt olvashattak. Hatéves kortól nyolcvanéves korig, mindenki kapott képregényt minden héten. Egy héten közel húsz oldal oldal képregény jelent meg, leginkább hetilapokban. Önálló képregényújság pedig nem volt. Ha feltételezzük hogy minden újságot csak egy ember olvasott el (családon belül egy újságot általában ketten, hárman is elolvasnak) és a terjesztési szervezettség folytán kevés remittendával számolunk, akkor Magyarországon az 1970-es évek elején hetente kétmillió ember olvashatott képregényt. (Kisdobos 250 000, Pajtás 250 000, Magyar Ifjúság 250 000, Füles 600 000, Képes Újság 420 000 példány. Ezen kívül jelent még meg képregény a Lobogó, Képes Nyelvmester, Ludas Matyi, Szabad Föld stb. újságokban is.) Természetesen lehet elmélkedni azon, hogy ki hányféle újságot olvasott, elolvasták-e valójában a képregényeket, mekkora volt a valóságban a remittenda, de a nagyságrend mindenképpen elképesztő. Ez a szám természetesen nem azt jelenti hogy ennyi képregény olvasó lett volna, hanem azt hogy ennyi ember kezébe került képregény, sokszor akarata ellenére is. A hetvenes években a képregény természetes része volt az újságoknak. Nem kapott nagy jelentőséget, észrevétlenül egy-két oldal terjedelemben, mint a karikatúrák, rejtvények, vagy egyéb rovatok, beépültek a lapok szerkezetébe. A képregények rajzolóinak egy része szívesen készített ilyen rajzsorozatokat, mások kevésbé szerették. Fáradtságos időrabló munkának tekintették, de viszonylag jól megfizették. Többeknek munkaköri kötelessége is volt. A szerkesztőségekbe érkező olvasói levelekből és a közönség találkozókon elhangzottakból tudni lehetett, hogy a képregényeket szeretik és igénylik az olvasók, de csak a nyolcvanas évek elejére jutottak el a kiadók oda, hogy ebből üzletet csináljanak. Ez már egy másik történet.

A magyar képregény megalkotóinak portréi

A magyar képregények készítésének legtermékenyebb időszaka az 1957-1987 közé eső harminc év volt, amikor több sajtótermékben nagy példányszámban publikálták magyar grafikusok magas színvonalon megrajzolt képregényeit. Ezt követően mind a mai napig újra és újra közlik az akkor készült történeteket, amelyeknek jelentős része – a korszak politikai követelményeihez igazodva – leginkább irodalmi művek adaptációja volt. Nagyon nagy köszönettel tartozom Sváb József grafikusművész barátomnak, aki kérésemre egy asztalhoz ültette azokat a kiváló alkotókat akik megalkották és népszerűvé tették a magyar képregényt és megrajzolta róluk a blogom fejlécében látható portrésorozatot, majd elkészítette az én portrémat is. 

A kép legszélén Dargay Attila látható, aki a kezdetektől – vagyis az ötvenes évektől – meghatározó szereplője volt a hazai képregényrajzolásnak és rendkívül nagy segítségemre volt a hazai képregény történetének megírásában. Még főiskolai hallgató voltam, amikor felkerestem a Pannónia Filmstúdióban és elkezdtem faggatni. Eleinte kitért a kérdések elől és csak a rajzfilmről beszélt. Nagyon kedves, vidám ember volt. Mindenkinek bemutatott a stúdióban, hogy csináljanak már velem valamit, mert nem hagyom békén, szerinte már mindent elmondott a képregényről, amit tud, de én még mindig faggatom. Gyakran mondogatta, hogy itt a Pannónia Filmstúdióban mindenki képregényt rajzol (a storyboard-ra gondolt), de valójában senki nem rajzol képregényt. Ő is csak akkor, ha egy kis pénzre van szüksége. Miután kellően összebarátkoztunk, elkezdett részletekbe menően mesélni. Hol a stúdióban, hol a lakásán fogadott, ahol megismerhettem bűbájos feleségét Henrik Irént is. Rendkívül sokat köszönhetek neki.

Mellette Korcsmáros Pál látható, akit már nem ismerhettem, de a rajzai annál inkább lenyűgöztek. Középiskolás koromban nagy sikert arattam, amikor egy-egy jellegzetes Rejtő-karakterét fejből le tudtam rajzolni a barátaimnak. Később megismerhettem két fiát, Korcsmáros György színművészt és Korcsmáros Péter operaénekest, valamint unokáját, Korcsmáros Gábort, akik sokat meséltek zsenialitásáról, alkotói módszereiről és sokszor a magánéletéről is. Fantasztikus érzés volt kézbe venni az eredeti rajzait és látni, hogy a látszólag egyszerű rajzok mögött is milyen magabiztos rajztudás és precizitás van.

Gugi Sándorról mindig sokat hallottam, de már csak az özvegyével volt szerencsém megismerkedni. Bárkit faggattam a magyar képregény történetének kezdeti éveiről, mindenki egyértelműen állította: Gugi Sándornak köszönhető, hogy 1956 után ekkora érdeklődés támadt a képregények iránt. Amerikai minta alapján ő adta az ötletet, hogy irodalmi művek képes feldolgozásával – mintegy hirdetésével ­– el lehet érni a szerkesztőségeknél, hogy képregényeket közöljenek. Az ötlet nagyon bevált, de ő szeretett a maga tempójában dolgozni, ezért korán feladta a határidőhöz kötött és alapos munkát igénylő képregényrajzolást.

Fazekas Attila következik a sorban, aki mára már felülmúlta mestereinek teljesítményét és Zórád Ernőt is túlszárnyalva, a legnagyobb képregényes életművet tudhatja magáénak. Fáradhatatlan rajzoló, akihez évtizedek óta jó kapcsolat fűz, aki következetesen képviseli a képregényes történetmesélés klasszikus formáját. A Rahan képregények látványa után gyermeki lelkemnek a Pajtásban megjelent első képregénye adta a reményt, hogy Magyarországon is van olyan rajzoló, akinek tiszta vonalvezetése követendő példa lehet.

Középen Zórád Ernő látható, a magyar képregényművészet legkiválóbb alkotója. Neki köszönhetem, hogy már négy könyvet írtam a képregény magyarországi történetéről. Ő javasolta, hogy foglalkozzak ezzel a témával és tőle kaptam az első instrukciókat, útmutatásokat. Csodálatos, bohém úriember volt. Sokat mesélt az életéről, munkásságáról. Fantasztikus érzés, hogy élvezhettem a barátságát. Közepes festőnek, jó képregényrajzolónak és kiváló illusztrátornak vallotta magát. Kényszerűségből kezdett képregényt rajzolni, de amit alkotott -főleg kollázsaival-, azzal művészi szintre emelte a képregényt.

Kuczka Péter a hazai képregénykiadás igazi háttérembere volt. Mindent tudott erről a műfajról, hatalmas képregénygyűjteménye volt. Lakásának dolgozószobájában ismerhettem meg a nyugati képregényművészet legkiválóbb alkotásait. Kölcsön kaptam tőle a Metal Hurlant magazinokat, amelyek láttán egészen más megvilágításban láttam a képregényt. Sokat segített a munkámban, nagyon sok jó tanácsot kaptam tőle. Több kiadó, szerkesztőség képregényes próbálkozásai mögött tudható volt a közreműködése. Jó érzékkel ismerte fel a fiatal írók, rajzolók tehetségét és lehetőségeihez mérten megjelenési lehetőséget biztosított számukra.

Sebők Imrének csak a rajzait ismerhettem és Zórád Ernőn keresztül a fiát is. Évtizedekkel ezelőtt sikerült magnóra rögzítenem, ahogy mesélt az édesapja munkásságáról, majd el is vitt abba a házba, ahol Sebők Imre élt és alkotott. Csodálatos délután volt, leült a zongorához és szabadon engedett a lakásban, hogy nyugodtak nézzek meg mindent, jegyzeteljek. Miközben zongorázott, minden kérdésemre válaszolt. Ez volt az igazi bőség zavara. Rengeteg festmény, rajz, képregény, vázlat a fiókokban, rajzmappákban. Egy év is kevés lett volna a rengeteg anyag rendszerezésére. Nekem csak néhány órám volt rá.

Cs. Horváth Tibor kiváló érzékkel menedzselte a hazai képregénykiadást közel negyven éven keresztül. Forgatókönyveit lehet szeretni és lehet kritikát is megfogalmazni róluk. Engem jó barátság kötött hozzá. Mindig tisztelettel és elismeréssel beszélt azokról, akikkel együtt dolgozott. Én úgy éreztem, hitt abban, amit csinált és úgy gondolta úgy kell képregényt írni, ahogy ő csinálja. Irodalmat akart közvetíteni a képregényen keresztül. Sokat beszélgettünk, és sok ötletet adott, hogyan tudnám eredményesen feltárni a hazai képregénykiadás történetét.

A képen látható alkotókkal, vagy hozzátartozójukkal folytatott beszélgetéseimet fióknyi magnókazetta őrzi. Egy részüket már digitalizáltam, másrészük még hátra van. Rengeteg sztori, emlék, élmény és főként dokumentum. Ezeknek a felvételeknek a visszahallgatása bennem is számtalan személyes élményt idézett fel, ami megerősítette bennem az elhatározást, hogy közreadjam a több mint harminc év képregénytörténeti kutató munkájának „melléktermékeiből” azt, ami arra érdemes.