Ilyen a comic - Hullákkal teli "tréfás könyvek" Amerikából!

Idézetek korabeli újságokból

A háború előtt a napilapok még lelkesen üdvözölték az Amerikából „nagy nehézségek” árán beszerzett képregényeket és büszkélkedtek, hogy most már ők is közlik a népszerű hősök történeteit. 1945-ben még úgy tűnt, folytatódik ez a trend, de egyre gyakrabban kísérték megjegyzések a comic erőszakos terjedését  Amerikában, és Európában is. A comic – képregény – létezését egyre inkább a jobboldali sajtóhoz kötötték. Az Új Magyarország című lap 1947. november 7-i számában az amerikai sajtó és rádió furcsaságaira hívták fel a figyelmet, amelyben a következőket írták: „Külön kedvence a mulatságos comic strip, a rajzsorozatban elmesélt bizarr, gyakran elég bárgyú történet. Ezeknek a rajzsorozatoknak állandó hősei köré néha afféle amerikai mitológia szövődik, amit az olvasók apraja-nagyja egyforma gyönyörűséggel élvez. Mármost természetes, hogy a jobboldali sajtó, amely mögött a nagytőke áll, kedvezőbb anyagi lehetőségeinél fogva magának szerződteti a legjobb riportereket, fényképészeket, sportrovatvezetőket és rajzolókat. A szegényebb baloldali újságok nem bírják velük a versenyt.” A Magyarok című lap 1946. decemberi számában hosszan értekezett arról, hogy mit olvasnak háborúban az amerikai katonák és kitért a ponyva, a filmes magazinok és a képregény népszerűségére is. „1945 elején az USA-ban havonta kilenc és egynegyed millió példányban jelentek meg azok a rotációs papírra két hasábon sűrűn nyomott magazinok, melyek kizárólag vadnyugati, fantasztikus-kalandos vagy szerelmi regényeket és novellákat közöltek. Hárommillió példányban keltek el havonta a detektív-történetekre specializáló folyóiratok, 8 millióban a hajmeresztő vagy könnyfakasztó „igaz történeteket” első személyben tálaló sajtótermékek (true confession magas), továbbá tíz és háromnegyed millióban a Színházi Életre emlékeztető mozi-magazinok és mindezeken messze túlmenően, havi 25 millió példányban a comic books.” Ezek tartalmáról nincs  jó véleménnyel a cikk szerzője. „A jelenleg az USA-ban futó egykét tucatnyi, egymástól független comic strip-sorozat rendkívül primitív, végletes eseménysorával, gyermekded humorával határozott lélektani hivatást tölt be. Mohó olvasói olcsó, szegényes menekülést találhatnak az elgépiesedett civilizáció unalmából, azonosíthatják magukat a Tarzan-szerű csodálatos kalandorokkal, lesajnálhatják a mamlasz papucsférjet, erotikus fantáziákban ringatózhatnak s kielégíthetik bűnöző vagy infantilis vágyaikat. A második világháborúban az államvezetés diszkrét propagandára is felhasználta a comic-okat, mint hadikölcsönjegyzés, hulladékpapírgyűjtés, sőt a kötelező katonai szolgálati törvény megszavazásának népszerűsítésére is.” A napilapok és magazinok egyre többször foglalkoztak az európai életformától és szokásoktól idegen amerikai jelenségekkel. Gyakran jelentek meg általánosító és túlzó megállapítások az amerikai bűnözéssel kapcsolatban, amelyekről az amerikai bulvár sajtó szenzációhajhász címlapjai alapján számoltak be. A napilapokban szereplő bűnügyi híreket összekapcsolták a detektívregényekkel és a ponyvairodalommal. Ennek az egyik leglátványosabb formáját a képregényekben, a comics-okban találták meg. Mivel a képes történetek meglehetősen szemléletesen ábrázolták a lövöldözéseket, verekedéseket, esetleg erotikus jeleneteket, ezért ez jó hivatkozásnak bizonyult arra, hogy a magyar olvasók figyelmét ráirányítsák az amerikai bűnözésre. A képregények példányszáma rendkívüli magasságokat ért el Amerikában és az olvasóik leginkább gyerekek voltak, ezért magától értetődő volt hogy a növekvő gyermekbűnözés elsősorban az újságok képregényrovatainak és az önálló képregény magazinoknak köszönhető. 

Erre a valós vagy feltételezett jelenségre mozdult rá az amerikai sajtó  és a tőlük szerzett információkat írták meg a hazai lapok is. 1945-46-ban még csak elvétve jelentek meg ilyen írások, alkalmanként arra hívták fel a figyelmet, hogy a comic rajzolói milyen gazdagok és mennyit keresnek az ügynökségeknek készített rajzaikkal. Az Új idők 1946. április 13-i számában egy érdekes női karrierről írt. Mollie Slott egy képregény-ügynökség munkatársa volt, aki évi három millió dollárt keresett és legalább ötszáz ismert karakter menedzselése fűződött a nevéhez. Elképesztő grafikusi keresetről számolt be az Új Magyarország című lap az 1947. október 4-i számában. „Ezeket az apró történetkéket milliószámra keresik az emberek a lapokban. Ezért például Caniff (Milton Caniff), aki a „Terry és a kalózok“ után Steve Sanyon (Valójában Canyon) alakjával ajándékozta meg az amerikaiakat, körülbelül 13 millió dollárt keres havonta. Igaz, — s ezt nem szabad elfelejteni, — hogy Steve Sanyon története 14 milliós példányszámban jelenik meg állandóan.” Eleinte rövid hírek formájában rettentették el a magyar olvasókat a comic-tól. „Hatvan millió kötet szennyiratot adnak el havonta Amerikában a ,,comic book”-ból. A 250 füzetes képsorozat-ponyva legkedveltebb szellemi tápláléka az amerikai ifjúságnak. A pedagógusok és bírósági szakértők szerint ezek a füzetek nevelik szadizmusra, lopásra, nemi eltévelyedésre és gyilkosságra a mai serdülő ifjúságot.”(Népszabadság 1948. 03. 31.) A Szabadság című napilap 1948. 08. 07-én megjelent cikkében a Szovjet Szakszervezeti Szövetségének Trud című lapjából idézi, hogy milyen méreteket ölt Amerikában a gyermekbűnözés és konkrét eseteket is leír, majd megjelöli az okot is: „ A gyerekek hasonlóvá akarnak válni a bűnöző világ hőseihez, akikről a sokmillió példányszámban megjelenő burzsoá „irodalmi alkotások", filmek és rádióelőadások festenek vonzó képet. Ezen a téren igen nagy felelősség terheli a Comic Books című könyvsorozat kiadóit.” Ugyanerre a cikkre hivatkozva közöl írást a Szabad Szó július 9-én „Ijesztő méreteket ölt Amerikában a gyermekbűnözés címmel” Kiemeli Dr. Fredric Wertham "lélekbúvár" gyerekek körében végzett kutatásait, aki megfigyeléseiből megállapítja, hogy a detektívregények a bűnözést vonzó színben tüntetik fel és hősiességnek állítják be a gonoszságot. Egy példát idézve több lap is beszámol Werthem kutatásairól. „Még kézzelfoghatóbban világítja meg a tervszerű lélektiprást a newyorki ideggyógyászati klinika egyik orvosának Fredric Wertham –nak cikke: „A napokban egy felizgatott anya fordult hozzám — írja. — Elmondotta, hogy négyesztendős kisleányát a házbéli fiúk hurcolják, rángatják, puskatussal verik és kötéllel megkötözik. Időnkint bilincseket is raknak rá. Ezeket a bilincseket a „Comic 5“ ifjúsági folyóirattól kapták ajándékba. Hogy mi a forrása ennek a lelki elváltozásnak? — kérdi a szerző. — A forrás — mondja — a Comic 5 füzetek.“ 

Miután Rákosi Mátyás 1948-ban kikelt a bulvársajtó, a ponyvairodalom ellen és a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából a Magyarországra látogatott küldöttség mind az irodalom, képzőművészet és zene terén meghatározta a szocialista embertípus eszméjét, kijelölte a fejlődés irányát, még inkább össztűz alá került a burzsoá amerikai kultúra. Cikkek sokasága bírálta a nyugati életformát, a szakadék szélén álló imperialista nagytőkét és a pénzügyi érdekeknek alárendelt dekadens kultúrát. A képregény -comic - ideális eszköz volt arra, hogy rajta keresztül ócsárolják a nyugati társadalmat, írjanak a nyugat széteséséről, az erőszakról, a bűnözésről, - ezen belül is a legérzékenyebb területről, a gyermekbűnözésről - valamint a gátlástalan szex, a pornográf tartalmakról. "Ilyen egy tréfás könyv Amerikában – Hullákkal van teli –" Írta a Szabadság 1949. április hatodikán, alig három héttel a Szovjet kulturális delegáció távozása után. G. Legman amerikai kutató a Neurotika című folyóiratban közölt cikkére hivatkozva a következőket írják: „Mi van ezekben a gyermekek számára irt „comic-bookok”-ban? Kivétel nélkül valamennyiben verekedés, revolver, kínvallatás, korbácsolás, fojtogatás. A „comic-bookok” sikerének nem lehet más a titka — állapítja meg Legman —, mint a kegyetlenség, amelyre az amerikai gazdasági élet ránevel.” Négy évvel a háború lezárását követően a nácikhoz hasonlítja az amerikai gyerekeket. ”Ilyen formán sikerült minden amerikai gyermekbe olyan őrjöngő idegengyűlöletet oltani, amilyent még a német gyermek sem ismert és olyan tiszteletet kelteni a nyers erő iránt, amilyenről a nácik sem álmodtak. Realistáknak kell lennünk — fejezi be cikkét Legman. A kegyetlenség Amerikában üzlet, hatalmas üzlet, amelyben mindenki részes — vagy mint vállalkozó, vagy mint — fogyasztó.” Ugyanerre a cikkre hivatkozva a Szabad Nép 1949. június 4-i számában ”A vér nemzeti özönvize” címmel Boldizsár Iván közöl hosszú fejtegetést. „Az amerikai ember szellemi színvonalának süllyedését semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a betű szerepét átvette a kép. Egész iparok jöttek létre csakis azon az alapon, hogy szöveg helyett képet adnak a közönségnek." Leírta, mi is az a comic, mik a jellemzői és milyen hatással van a fiatalokra és egy idézettel Legmantól, szörnyű előjeleket vizionált. „A vérnek ebben az új nemzeti özönvizében a serdülőknek külön részt biztosítanak és ez az úgynevezett „comic-book"-ban történik", A fasizmus hasonlatával élt Ilja Ehrenburg, Amerikanizmus című írásában a Tartós békéért, népi demokráciáért! című folyóirat 1949. szeptember 6-i számában. „Naponta tízmilliók nézik a „comics” képeket: gyilkolnak, erőszakolnak, kínoznak ezeken. „Superman-ek — az SS-ista „Übermensch”-ek e vértestvérei tevékenykednek ezeken a filmeken.” Ez a cikk talán az első alkalom, hogy szót ejtenek a szuperhősről. ”Azt bizonygatják, hogy az életmódjuk a kultúra teteje. A német Übermenschekhez hasonlóan, a „supermanek” is összetévesztik a technikát a kultúrával.” 

A Szabad Ifjúság is bekapcsolódott a comic lejáratásába. Egy olyan undorító dolog kapcsán, mint a rágógumi, - amihez képregényeket is csomagolnak - ír Supermanról: „Újabban rövid történeteket is csomagolnak a rágógumihoz, amelyek az amerikai katonáknak a „vörös veszedelem” elleni hőstetteiről számolnak be. Mindezen túltesznek azonban azok a Comic Stripesnek nevezett színes, képes kiadványok, amelyek kizárólag a gyilkolás, az öldöklés és a kegyetlenkedés tárgyköréből választják témáikat. Főhősük a ,,Superman” (felsőbbrendűember), aki csak annyiban különbözik a „felsőbbrendű” német fasisztától, hogy éppen amerikánus. Ez az „eszményi” férfiú aztán — legalább is a színes kiadványok lapjain — fényes haditetteket hajt végre, sárgafajú, „alacsonyabbrendű” ellenségei ellen. A Comic Stripes kiadványokban alig van szöveg. Oldalakon át nem láthatunk mást, mint bombákat, harckocsikat, rakétalövedékeket, fantasztikus alakú „titkos fegyvereket", kivégzett partizánokat, lemészárolt polgári lakosságot. Közben az amerikai lapok úgy hirdetik ezeket a füzeteket, mint a hivatalos amerikai nevelés nélkülözhetetlen forrásait.” (Szabad Ifjúság 1951. szeptember 18.) A vicclapok közül az egyedül megmaradt Ludas Matyi – A Pesti Izé 1948-ben, a Szabad Száj 1951-ben megszűnt - is csatlakozott 1952-ben a comic-okat lejárató kampányhoz. Bodó Béla cikkében Tex Bill képregényhősön keresztül eljut odáig, hogy a comic már meghódította Olaszországot is és a kérdés az, be kell-e tiltani Olaszországban a comic-ot. (Ludas Matyi 1952. január 3.) Karikatúráin keresztül valóságosan tobzódik az amerikanizmus kigúnyolásában. Központi témája lett a lapnak az imperialista, burzsoá nagytőkés kifigurázása. A Világosság című folyóirat 1952. január 31-i számában - miután újra kritizálták az amerikai kultúrát -  fellélegeztek, mivel bennünket nem fenyeget ennek a szennynek a hatása. „Milyen boldogság, hogy pirosnyakkendős úttörőinket meg tudjuk védelmezni az amerikai kultúragresszió ilyen szörnyűségeitől, hogy a mi gyermekeink nem a „Bűnügyi Hírek” című lapot és az amerikai „comic book’'-okat olvassák, mint az olaszok, hanem a Pajtás és a Szabad Ifjúság cikkei s a legkiválóbb szovjet és magyar ifjúsági könyvek formálják őket a jövő szocialista embereivé.” Ifjú lelkek mérgezői COMIC’S! címmel számol be a Supermanról és társairól a Szabad Ifjúság 1953. január 4-i számában. Superman karakterén keresztül eljut odáig hogy a comic méreg, amin még Mark Twain is elcsodálkozna. „Ide tartoznak a superman” (felsőbbrendű ember) kalandjai is. A superman hatalmas termetű, dagadó izmú, bikaerős, természetesen amerikai figura, aki jelenleg éppen Koreában tartózkodik. A superman egymaga „irt ki” tízezer ellenséges katonát s mindazt megcsinálja ezekben a füzetkékben, amit az amerikaiak nem tudtak véghezvinni a csatatereken. „Vigyázz, ennek a lapjai mérgezettek!” — kiáltott fel Mark Twain, a nagy amerikai szatirikus, amikor kezébe vette az amerikai ponyvaregényipar egyik kezdeti termékét. Vigyázz, ezeknek a comic’s-oknak lapjai ezerszer mérgezettek! — kiáltana fel ma. Ha a gyógyszertárak mintájára a könyvüzletekben is megjelölnék a mérgeket — a comic’s-okon címlap helyett hatalmas halálfej lenne.” 1954-ben a comic már itt volt a szomszédos Ausztriában a Béke és Szabadság 1954. szeptember 15-i írása szerint. Magyarországon járt osztrák pedagógus számolt be arról, hogy „Az idei nyáron Ausztriáit is elárasztották az amerikai rajzos füzetek, a comic stripes-ek. Alig néhány napja, hogy az egyik tanuló padjából kihúztam egy ilyen füzetet, amely nagy meglepetésemre Homéros gyönyörű Odysseia-ját mesélte él »comic-nyelven«, Kirke, a szépséges varázslónő ebben a füzetben félmeztelen hollywoodi vámpírrá vedlett, Odysseus természetesen rettenetes izmokkal felruházott kolosszus és kettejük szóváltása elsősorban artikulátlan torokhangokban, hörgésekben, üvöltésékben merül ki.” A sok elrettentő írás után a Béke és Szabadság (1954. december 8.) egész oldalt szentelt ennek a műfajnak, Eltévedt golyók címmel, és az Amerikában elterjedt fegyverhasználatot, a fiatalkori bűnözést hozta kapcsolatba a comics szörnyűségeivel. A rémregények uralma Amerikában címmel jelent meg a következő írás a Népszava 1954. február 20-i számában. Azon túl, hogy itt is hivatkoznak Fredrich Wertham kutatásaira, nem mulasztják el az idegek borzolását sem. „A comic book-okban lépten-nyomon előfordul, hogy forró vassal égetik a nők mellét, gyermekeket dobnak a vadállatok közé, vagy élve eltemetnek, leszúrnak, lelőnek, megfojtanak és halálra forráznak embereket, másoknak levágják a kezét, kiütik a fogát és tűt szúrnak a szemébe.” 

"Ártatlanok elcsábítása" címmel jelent meg 1954-ben Dr. Friedrich Wertham amerikai pszichiáter könyve, amelyben azt vizsgálta, hogyan hat az amerikai gyerekek viselkedéskultúrájára, magatartására a comic. Már korábban is publikált ebben a témában cikkeket, amelyekre a magyar sajtó is előszeretettel hivatkozott. Bányász Rezső a Szabad Ifjúság 1954. október 5-i számában közel fél oldal terjedelemben Ahol a gyilkos – eszménykép címmel foglalkozott a témával. Eseteket idéz a könyvből, leírja a comic jellemzőit és megismétli a már évek óta hangoztatott vádakat. Kitér a comic magazinok erotikus hirdetéseire és megjelöli a következő ellenséget, a televíziót. „Ha a „comics”-ok olvasásában kifáradt az amerikai gyermek, leül a televíziós készülék elé. Amerika szörnyen büszke arra, hogy az USA-ban van a legtöbb televíziós vevőkészülék. De az adók műsorára már kevésbé lehet büszke. A civilizációnak ez a csodálatos eszköze a barbárság, a bűn terjesztésének szerszámává vált a lelkiismeretlen rádiótársaságok kezében.” A képregényekről szóló nagyszámú írások kizárólag az elrettentést szolgálták, hogy megvetést és undort ébresszenek az amerikai kultúrával és életformával szemben. Azon túl, hogy egy két mondatban felvázolták mi is az a képregény, meg sem próbáltak komolyabb információval szolgálni a comicról. Első alkalommal Marian Kennedy a Béke és Szabadság 1955. január 26-i számában foglalkozott részletesebben a témával a Mi is az a comic? című cikkében. Leírja, hogy gyermekkorában ezek a rajzos történetek még kellemes szórakozást jelentettek számára és fel is hozza Pogo példáját. „Akad még ma is néhány kedvesen tréfás comic, így az a rajzos történet, amely Pogóról, a kis oposszumról szól. Egyesült Államok déli nyelvjárásának stílusában írt kis történet bemutatja Pogót és a mocsarakban élő barátait, akik rendkívül kedves és emberi módon gúnyolódnak az amerikai életformán. Gyakran megesik, hogy a szülők kikapják gyermekük kezéből Pogo történetét, hogy ők olvashassák először.” De nem vitatja azt a tényt, hogy az ötvenes évekre valóban elszabadult a pokol és a képregényfüzetek megteltek erőszakkal, horrorral szexualitással. Leírja, hogy ő hogyan igyekezett védeni gyermekét ez ellen. „Nem várhattam addig, amíg a comic-ok megváltoznak, így hát azt mondtam gyermekemnek: »Akad köztük érdekes, akad ostoba, kegyetlen és rossz is. Ha akarod, elolvashatod valamennyit. A Pogóról szóló történeteket hangosan felolvastam neki, de nem voltam hajlandó megnézni a többit. Azután jó gyermekkönyveket vittem haza a könyvtárból és amikor már idősebb lett, kedvenc könyveimet nyitva hagytam előtte, hogy beléjük pillanthasson. Természetesen beléjük pillantott és elkezdett komolyan olvasni. Az ismerős szülőket felháborította az én látszólag könnyelmű magatartásom. Ők megtiltották gyermekeiknek a comic olvasását, elégették vagy eldugták a füzeteket, de természetesen eredménytelenül, mert az amerikai gyermekek oly könnyen juthatnak hozzá, hogy nem lehet elszigetelni őket az ilyen olvasmányoktól.” Azon túl, hogy utalást tesz arra, hogy nyomorgó írók készítik ezeket a füzeteket, kitér arra is, hogy az amerikaiak nem akarnak tudomást venni a problémáról. „Amikor tavaly Németországban jártam, sokan mondták nekem, hogy fogalmuk sem volt arról, mi történt a koncentrációs táborokban. Valójában sejtették, de nem akarták tudni. Ugyanez van sok amerikaival, aki egyszerűen nem akar tudni arról, hogy gyermekei tíz centért vásárolják a borzalmas füzetéket.” 

Az amerikai képregénypiacon valóban súlyos volt a helyzet. Dr. Fredrich Wertham könyve, Az ártatlanok elcsábítása nagy feltűnést keltett és a törvényhozók figyelmét is ráirányította a jelenségre, mely szerint a fiatalkori bűnözés elterjedésében valóban szerepet játszhat a comic erőszakos, horrorisztikus, erotikus tartalma, ami ellenőrizetlenül kerül a fiatalok kezébe. A képregénypiaccal kapcsolatban kormányzati vizsgálat indult, ahol Wertham-et is meghallgatták. Már 1948-ban is voltak próbálkozások a comic füzetek tartalmának, ábrázolásmódjának szabályozására, de ezt nem vették elég komolyan a kiadók. Szükségessé vált erőteljesebb intézkedés meghozatala. 1954-ben végül törvényt alkottak a képregényfüzetek kiadásának szabályozására és létrejött a Comics Code Authory. A kódex alkalmazása nem volt kötelező, törvény nem írta elő a használatát, de a forgalmazók és a hirdetők értékelték, ha a kiadványokon szerepelt a Comics Code Authory jelzése. Magyarországon 1958-ban a Köznevelés című folyóirat számolt be a hírről. „A Comics Magazine Association két éve minden kiadványát bemutatja ellenőrzés végett egy magát Comic Code Authority-nак nevező testületnek. Ennek tagjai kizárólag asszonyok, akik elbírálják a képregények (az ún. comic-ok) „irodalmi, erkölcsi és általánosan művelő” értékét. A jónak talált füzeteket minőségi jelzéssel látják el.” Na tessék! Az asszonyok végül rendet raknak.

Harc a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészete ellen!

 "Porbafilogenov" elvtárs megrótta a magyar sajtógrafikusokat

Kuczka Péter és Kertész Sándor az I. Nemzetközi Képregényfesztiválon Tokajban. (1993)

Képregényes körökben évtizedek óta tartja magát az a legenda, hogy az ötvenes években azért nem jelenhetett meg képregény Magyarországon, mert egy bizonyos Finogenov elvtárs az Amerikában és Nyugat-Európában divatos modernista műalkotásokat és szenzációhajhász sajtót dekadens szemétnek tartotta és nem javasolta azok követését a magyar művészeknek és lapkiadóknak. Zórád Ernő illusztrátor és képregényrajzoló művészt személyes beszélgetéseink során többször kérdeztem arról, hogy mi volt az oka annak, hogy a képregény az említett időszakban  csak politikai propaganda célokkal jelenhetett meg a sajtóban, az amerikai típusú szóbuborékos képregény pedig teljesen eltűnt. „Mert Finogenov elvtárs a nagy orosz művész letiltatta. Megmondta a festőművészeknek, meg a sajtógrafikusoknak is, hogy kell szovjet módon rajzolni. Az egy rettenetes időszak volt. De erről nem is akarok többet beszélni”- mondta ezt a nyolcvanas években. Zórád nem szívesen politizált, de ha megfeledkezett magáról, meglepő hevességgel tudta szidni a szocializmust. Annak ellenére, hogy több alkalommal visszatértem erre a témára, okosabb soha nem lettem. Említett még másokat is, akiknek később volt szerepe a képregény megbélyegzésében, de erről majd máskor. A második világháború befejezését követő négy év koalíciós sajtója - a szovjet jelenlét ellenére - meglehetősen szabad teret engedett a képregény számára, egészen 1949-ig.

Miki egér az Ünnep című folyóiratban (1944)

Rákosi Mátyás 1948. március 23-án a Párt Akadémia utcai székházában tartott sajtófogadáson elmondott beszédében hívta fel a figyelmet a magyar sajtóban tapasztalható gondokra. „Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapódzott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal. A szenzációhajhászás nem a jó értelemben vett újságírói hagyományokhoz tartozik. Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét.”- majd így folytatta:-„Ez a szenzációhajhászás, mely pártkülönbség nélkül elterjedt a sajtóban, alkalmas arra, hogy a valóban fontos kérdésekről elterelje a tömegek figyelmét.”... „Ezt a kérdést csak a demokratikus sajtó egészével együtt lehet megoldani.”... „Nem akarjuk ezzel a különböző újságokat mind egy kaptafára húzni, de a helyzeten változtatni kell.”... „Mindez nem jelenti azt, hogy a leleplező cikkek vagy a bűnügyi riportok eltűnjenek az újságokból. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent dicsérjen. Írjanak csak nyugodtan a hibákról és leplezzék le a bűnösöket. Fontos és szükséges, hogy a sajtó leleplezze a korrupciót és mindazokat, akik hivatalukban nem teljesítik kötelességüket a néppel szemben. Ha ezt a feladatát felelősségteljesen betölti a magyar sajtó, akkor megnövekszik a tekintélye és komoly következményei lesznek, ha egy demokratikus újságíró tollhegyre vesz valamit.”

A sajtó és a politikai pártok „leszalámizása” már ezt megelőzően elkezdődött, de Rákosi beszéde jelentette a kilövési engedélyt, hogy különböző ürügyekkel szüntessenek meg pártokat és a hozzájuk kapcsolódó újságokat. Továbbra is a papírkiutalás központi kézben tartása volt az egyik legjobb eszköz arra, hogy egyes lapok ne jelenjenek meg. Az egymásnak konkurenciát jelentő sajtótermékek közül csak a Kommunista párthoz közel álló lapok maradhattak meg. A karikatúrákat és képtörténeteket nagy számban közlő vicclapok közötti "harcból" a Ludas Matyi került ki győztesen, amelyik kezdetektől a moszkvai Krokodil mintájára készült. A kisgazda orientációjú, bátran politizáló Szabad Száj 1951. március 15-én meg is szűnt. A Pesti Izé című enyhén erotikus, szabadgondolkodású vicclap annak ellenére szűnt meg 1948. október 10-én, hogy viszonylag közel állt a Kommunista párthoz. De szexista rajzai már vállalhatatlannak bizonyultak. Rákosi rendszeresen beszámolt a szovjet vezetőknek a magyarországi helyzetről és egyre gyakrabban érkezett küldöttség Moszkvából hogy "segítse" az átalakulást és  szovjet minta alapján szerveződjön a kulturális élet is.

Magyar kezdeményezésre a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából 1949. február 14. és március 15. között delegáció érkezett Moszkvából, hogy népszerűsítse a szovjet kultúrát, művészetet és megismerkedjen a magyar alkotóművészek előadásaival, munkáival. Sabanov helyettes közegészségügyi miniszter vezette a küldöttséget, amelyben helyet kapott költő, balerina, zeneszerző, énekes, a negyven főből álló grúz állami tánc- és énekegyüttes, valamint sakkozók is. A képzőművészetet Konstantin Ivanovics Finogenov festőművész képviselte, akinek munkáiból kiállítás is nyílt. A Sztálingrádi születésű művész rajzai a háború alatt újságokban, folyóiratokban, albumokban jelentek meg. A sajtó naponta részletesen beszámolt a küldöttség programjáról és írtak a delegáció egyes tagjainak a művészetéről is, már jóval a megérkezésük előtt. Finogenov festészetéről a Népszava 1949. február 8-i számában a következőket írták. „Finogenov legutóbbi tárlatát a szovjet sajtó különösen nagy elismeréssel méltatta. Grafikai munkái közöl a legnagyobb dicsérettel és elismeréssel fogadták »Sztálin a Nagy Honvédő Háborúban« című sorozatát. A sorozatról Szitnik, a Szovjetunió egyik legismertebb képzőművészeti kritikusa a következőket írta: »A művésznek sikerült a nagy Sztálinnak és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű sztálini tervei megvalósultak.« Finogenov a kiállításon kívül számos képzőművészeti természetű előadást is tart a magyar fővárosban.” (Népszava, 1949. 02. 08.) Magyarországra érkezését követően részt vett a XIX. század magyar festészete című kiállítás megnyitóján és február 22-én este előadást tartott „Szocialista realizmus a szovjet képzőművészetben” címmel a Bányász Szakszervezet székházában. Előadásában hangsúlyozta: „Lenin és Sztálin pártjának és a szovjet államnak egyik legnagyobb győzelme, hogy megszületett a Szovjetunió népeinek kultúrája, amely formájában nemzeti, tartalmában pedig szocialista. A szocializmus kultúrája a leghaladóbb emberi kultúra. A szocializmus új irodalmat, új művészetet teremtett.” A szovjet művészet méltatását követően a fejlődés irányvonalát is meghatározta. „A szocialista realizmus fejlődésének egyik előfeltétele: következetes és engesztelhetetlen harc a korhadt burzsoá művészet és esztétika ellen.” (Népszava, 1949. 02. 24.) 

Finogenov elvtárs (jobbról) Ék Sándorral beszélget

A Szabad Művészet című folyóiratban Ék Sándor – mint régi barátról - írt Finogenovról cikket, amiben hosszan idéz az előadásából. „A szovjet művészek képeiket a kommunizmust építő nép forrón lüktető sokoldalú életének, a nép hőseinek, vezéreinek és nagy hőstetteinek szentelik. E képek nemes humanisztikus pátosza, az ember megbecsülése és szeretete, realisztikus világossága, szembefordulás a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészetével, azzal a művészettel, amely beteges torzításaival távol áll az élettől.” 

Az idézet mondatokon valószínűleg elmosolyodik, vagy hitetlenkedik az olvasó, de ezt a retorikát négy évvel a hóború után már nem csak ízlelgette a művészeti közeg, hanem nagyon is komolyan kellett vennie. A beszámolókból kiderül, hogy Finogenovot valóban sok magyar művésszel ismertették meg. Kísérőik, - a két moszkovita művész - Ék Sándor és Szilágyi Jolán nem régen tértek haza moszkvai emigrációjukból és jól ismerték Finogenovot. Ék Sándor egy házban lakott vele és feltételezem gondosan kiválogatták hogy kiknek a műtermeit látogassák meg és kikkel folytassanak eszmecseréket. Február 19-én a Képzőművészek szakszervezete fogadást rendezett Finogenov részére a Dolgozók Klubjában, ahol Pór Bertalan festőművész köszöntötte és a magyar művészek grafikai alkotásait is kiállították. Ez volt az az alkalom, ahol lehetett vele közvetlenül beszélgetniük a művészeknek és mivel egyik kísérője Szilágyi Jolán karikaturista volt, feltételezhetően szóba kerülhetett az illusztráció, a karikatúra és a sajtógrafika is. Feltételezésem szerint ez lehetett az az esemény, amire Zórád Ernő is utalt, ha nem is szó szerint a képregényről, de a sajtógrafikáról, a karikatúráról is kifejthette a véleményét. Mivel művészetfelfogása kifejezetten nyugatellenes volt, így valószínű, hogy nem tartotta követendő útnak ezt az ábrázolási formát. Ezzel kapcsolatos észrevételeit később szóban és írásban is kifejtette.

Meglátogatott néhány munkás-képzőművészeti iskolát is, és felkereste a képző- és  iparművészeti főiskolát. A magyar képzőművészek egy része azonban nem vette komolyan az előadásain elhangzottakat, - ezt éreztem Zórád Ernő szavaiból is - de tisztában voltak a politikai helyzettel és megértették, ha érvényesülni akarnak, a szocialista realizmust kell követniük. Konok Tamás festőművész például így emlékezett vissza Finogenov látogatására: „Tilos volt puha ceruzával rajzolni, mivel az időkben járt nálunk Filogenov [helyesen: Finogenov] elvtárs, egy kurtalábú szovjet akadémikus (mi csak Porbafilogenovnak hívtuk), aki éles harcot hirdetett a rajzszén és a puha grafitot tartalmazó ceruzabelek ellen. Mint egyik beszédében kifejtette: 'Ezen káros anyagok impresszív látásmódra nevelnek!" (Rieder Gábor: A magyar szocreál festészet története 1949-1956 Ideológia és egzisztencia Doktori disszertáció 2011.) Ezekből a szavakból számomra úgy tűnik erőteljes megmondó embernek számított, de a magyar művészek fenntartásokkal kezelték szavait.

Elutazásakor Finogenov nem túl pozitívan nyilatkozott a tapasztalatairól. „De valljuk meg: nálunk még ma is igen-igen távol vannak a tömegek és közízlés attól, amit a szovjet művészet legigényesebbjei és a mi legjobbjaink is hirdetnek. A szocialista realizmus nálunk még korántsem kész eredmény a művészetben, a kulturális selejt pedig sokszor megtévesztően éppen a realizmus álarca mögé rejtőzik. Ki mer ítéletet mondani arról: mi az álcázott kulturális selejt, ki fog rámutatni a rikító példákra, ki fog seprűt ragadni, hogy kiűzze azt szellemi, kulturális közéletünkből?” (Magyar Szó 1948. 03. 05.) Magyarországi tapasztalatairól konkrétumokat is találunk írásos beszámolójában, amit a HVG című folyóirat tett közzé 2009. október 7-én. Itt csak a sajtógrafikára vonatkozó nem túl hízelgő megjegyzéseit idézem. „Nagy sajnálatomra nem ismertem meg a könyvillusztrátorok és grafikusok munkáját, de úgy vélem, hogy a karikatúra még nem kapta meg az azt megillető jelentőséget a politikai életben. Az élclapok inkább olcsó adomákkal foglalkoznak s gyakran a politikai eseményeket is olyan stílusban tálalják fel, hogy az is inkább anekdotának hangzik. Keveset foglalkoznak a karikaturisták a nemzetközi témákkal és nem mutatják méltóképpen a magyar nép szocialista építésének pátoszát. Helytelenek a munkások és munkásnők, az egyszerű nép, valamint a négerek és más nemzetségbeliek groteszk ábrázolása, mert afféle diszkriminációra emlékeztet, amivel a polgári élclapok kezelték ezeket a témákat. Az élclapok még mindig a városi lakosság ízlését szolgálják, nem pedig a munkásságát és a parasztságét. Az élclapok átszervezéséhez, melyeknek óriási nevelő hatásuk van, fel kell használni a Bolsevik Párt Központi Bizottságának „Krokodil” című lapra vonatkozó határozatát. Szerintem itt sikerrel lehetne felhasználni Szilágyi elvtársnő munkásságát.” 

Finogenov itt Szilágyi Jolán karikaturistára gondolt, - aki Szamuely Tibor özvegye volt - s aki Ék Sándorral, az emigrációból hazatért festőművésszel kísérte magyarországi útja során. Szilágyi elvtársnő úgy tűnik élt az illetékes szovjet művész elvtárs bizalmával. Április végén önálló karikatúra kiállításon mutathatta be a megelőző huszonöt évben készült karikatúráit a Képzőművészek Szabad Szervezetében. 1950-ben Munkácsy-díj első fokozatával díjazták Ék Sándort és Munkácsy-díj második fokozatával Szilágyi Jolánt. Szilágyi a Horthy korszakban külföldre emigrált, előbb Bécsben, majd később  Németországban egészen Hitler uralomra jutásáig munkatársa volt a berlini kommunista „Rote Fahne"-nak, a „Roter Pfeffer"-nek és több más lapnak. Ezt követően a Szovjetunióban talált menedéket, ott folytatta művészi munkáját. A Moszkvában megjelenő „Sarló és kalapács” valamint a „Krokodil” című lapokban jelentek meg rajzai. Saját bevallása szerint a hazatérése után politikai karikatúráiban a harcot a német fasiszták utódai, az amerikai imperialisták ellen folytatta. Ő lett a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének újság- és karikatúra-rajzoló szakcsoportjának szakosztály-vezetője. 1949. december 17-én tartott ankét bevezető előadásában kifejtette: „Minden kor haladó karikatúrája éles fegyvere volt az előre törő elnyomott osztályoknak.“..."Ma az imperializmus elleni harc és a világbékéért való küzdelem legélesebb időszakában sem nélkülözhetjük ezt a hatásos fegyvert.“... "A karikatúrának erős fegyverré kell válnia az imperializmus és lakájai, valamint a belső ellenség ellen folytatott küzdelemben. Megfelelt-e eddig a magyar karikatúra ennek a feladatnak? — tette fel a kérdést. — Bár karikaturistáink tehetségesek, sokat dolgoznak, derék munkát végeznek, mégsem felelhetünk igennel erre a kérdésre. A mai karikatúrarajzolás, mint környezet- és típusmegfigyelő emberábrázoló művészet, évtizedek óta nem teljesíti igazi feladatait. „Szilágyi Jolán bevezetője után élénk vita alakult ki, melyben a Magyar Dolgozók Pártja, valamint a Népművelési Minisztérium és a Képző- és Iparművészeti Szövetség képviselőinek hozzászólásain kívül számos művész is felszólalt”- írta a Szabad Művészet 1949.11.01. számában.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének első rendes közgyűlésén 1952. május 24-én és 25-én „Szilágyi Jolán felszólalásában rámutatott arra, hogy a karikatúra problémáival foglalkozni kell, mégpedig sürgősen. Elsősorban szatirikus rajzolóink realista rajztudásának elmélyítésére van szükség: fel kell számolni a stilizáló, üres formalista rutinrajzolás gyakorlatát ...” írta a Szabad Művészet 1952. 6. számában (1952. 06. 01.) 1950-ben a karikatúra is nagy szerepet kapott a Magyar Képzőművészeti Kiállításon. A Szabad Szó több alkalommal is foglalkozott a kiállítással. „A grafikai anyagban külön ki kell emelnünk a leleplező, maró és szellemes szatírával dolgozó karikatúrákat. Művészeink a szovjet útmutatás nyomán mindjobban érzik a karikatúra társadalmi fontosságát, mint a kritika és az önkritika, a hazugságok leleplezésének éles fegyverét.” (Szabad Szó 1950-08-27 / 140. szám) 

Ezzel az új Amerika- és burzsoáellenes célkitűzéssel vándorkiállítást is szervezett Szilágyi Jolán amely eljutott többek között Békéscsabára, Kecskemétre, és Orosházára is. „Még akadnak ugyan a vándorkiállításon bemutatott anyagban is lapos, szóviccillusztráló karikatúrák és semmitmondó humoros életképek (együgyű strand-viccek, stb.), de egyre figyelemreméltóbb haladás tapasztalható ezen a téren. A kiállított művek túlnyomórésze az amerikai imperializmus aljas emberellenességét állítja pellengérre, a bürokrácia visszásságait figurázza ki s leleplezi a kulákot.” –írta Szabad Művészet 1950. 12. 01. (12.) számában.

Egy évvel később is rendeztek karikatúrakiállítást a Nemzeti Szalonba. A beszámolókból kiderült, hogy már egy év alatt is milyen sokat fejlődött a magyar karikatúra. „Művészeink, akik tussal, grafittal, színes ceruzával, pasztellszínekkel rajzolták és festették meg ötletes és jól összeválogatott karikatúráikat, sokat tanultak a nagy szovjet szatirikus rajzmesterektől, Jefimovtól, Kukrinikszitól — ez a most megnyílt karikatúrakiállítás első tanulsága. Nyoma sincs az öncélú humornak. A rajzok, az alapötletek, de még a rajzok formái és színezése is azt bizonyítják, hogy karikaturistáink tehetségük javával vesznek részt a művészek nemzetközi békeharcában. A sok rajz megannyi » görbe tükör«, amelyben élesen látszik az imperializmus minden torz vonása, a Trumanok, Titok, Francók, Adenauerok, Schumanok minden álnok galádsága.” – írja a Népszava 1951. 11. 02-i számában. 1951. Május 7-én Szilágyi Jolán vetítettképes előadást tartott „Hogyan szolgálta a békeharcot a szovjet karikatúra a két világháború között“ címmel és számos írásában igyekezett utat mutatni a hazai grafikusoknak.

A nyugat elleni propagandának meg is lett a hatása. Kuczka Péternek a Galaktika sci-fi magazin későbbi nagyhatalmú szerkesztőjének egyszerre két ifjúsági lapban is megjelent képregénye 1948-49-ben, a kor hangulatának és stílusának megfelelően. A Magvetőben, a parasztifjúság hetilapjában Ítél a nép címmel egy kulák témájú történetet, míg a Márczius Tizenötödikében az emberiség történetét dolgozták fel Köpeczi Boócz István grafikussal, akivel - Kuczka elmondása szerint - egy szobában dolgozva alakították a történetet. Ő írta a szöveget, „Bóczi” bontotta képekre és rajzolta a képkockákat. Nagyokat nevettek közben, mert a történet egyes szereplőit  valós személyekről rajzolta. A barlangi ősembert például Zelk Zoltánról mintázta. De teljesen váratlanul mind a két képregény közlését leállították. Kuczka Péterrel készült interjúmban elmesélte, hogy a képregény letiltása azért volt vicces számára, mert akkor a pártközpontban dolgozott és nem gondolta, hogy még más helyről is „belepofázhatnak” abba hogy mi jelenik meg. De a lap közvetlen kiadójától szólt az utasítás, hogy az "Az ember a világban" című sorozatot azonnal be kell fejezni, az "Ítél a nép" című történetet pedig röviden, egy-két folytatáson belül le kell zárni. Az Új ember című katolikus folyóiratban felhívták rá a figyelmet, milyen káros ez a történet és elbeszélési forma. „Azt írja fejlécére, hogy „a magyar parasztifjúság hetilapja, címébe meg azt: „Magvető“. Nem tudjuk, hogy a magyar parasztifjúság ilyen magvetést óhajt-e, amely igen gyakran konkolyhintés. Mert miféle jó magvetés az, ha Kuczka Péter folytatásos képregényével akarják szolgálni ama megbékélést, amelyet mindenki kíván, és amelyet annyira hirdetnek? Az Ítél a nép című rémregény egyik folytatásának elején az eddig megjelent részek összefoglalása többi között így szól: a volt földesúr nyugatos fia, aki az elásott kincsekért jött vissza, a pap és az egyik kulák segítségévei elrontja a traktort“ vagy: „Sinkovics plébános a földosztás ellen prédikál a templomban.“ Ugyanez a folytatás pedig így veti a magot: „Utána Sinkovics a templom előtt folytatta az uszítást. Hamarosan itt lesz a világ vége. Ne szántsatok és ne vessetek, mert úgyis elpusztul minden — mondotta az ijedt öregasszonyoknak.“ Mondjuk meg, hogy ez a regény túlmegy a regényírói szabadságon? Mondjuk, hogy ilyen ostoba uszítást katolikus pap nem követett el és nem is fog elkövetni? Még ha Kuczka Péter nem is tudja, hogy a teológia elvégzése milyen fokú műveltséget jelent. Felhívjuk az érdemes „magvető“ figyelmét, hogy annyit minden pap tud, hogy ha a vetést akarja valaki megakadályozni, akkor nem öregasszonyoknak beszél, mert azok általában nem vetnek és nem aratnak. Ellenben az ilyen propaganda igen könnyen learathatja azt a gyűlöletet, amelyet vetett. Hogy ebből kinek lesz haszna, azt nem tudjuk, de hogy az egész országnak kára lesz belőle, abban talán még Kuczka Péter, a „magvető" sem kételkedhetik. (Új ember 1949. 01.16.)

 Újságban, amiben éveken keresztül közöltek képregényeket, 1949 végén egyre többször kimaradt egy-egy folytatás és helyette a következő közlemény jelent meg: "képregényünk anyagtorlódás miatt kimaradt a Friss Újság mai számából." 1950-től végleg elmaradt a képregény. A Pajtás című lap is felhagyott a képregények közlésével. Az eseményekből és az idézetekből jól látszik, milyen direkt módon zajlott Magyarország kulturális megszállása a Szovjetunió részéről, amiben kiváló segítőik voltak a moszkvai emigrációból hazatérő harcos művészek, akik meggyőződésből és következetesen képviselték és erőltették rá a hazai művészvilágra a nyugatellenességet és a szocialista realizmust. Aki ellenállt, vagy megpróbált felszólalni ez ellen, az könnyen feketelistára került, munkái nem jelenhettek meg kiállításokon, nem kaphatott megbízásokat és illusztrációi, karikatúrái nem jelenhettek meg könyvekben és a sajtóban. Ennek fényében már naivitás feltenni azt a kérdést, hogy hova tűntek a háború előtt oly népszerű amerikai típusú képregények. Egyetlen lap szerkesztője sem kockáztatta állását, hogy bármi megjelenjen a lapjában, ami a burzsoá amerikai életformára utalt volt. Ezzel szemben összehangolt támadás indult a „comic” ellen, ami megrontja, megfertőzi a fiatalokat és a gyilkolásra tanítja az amerikai gyerekeket.

Filmregény - rajzregény - képregény a II. világháború árnyékában!

Méltató és bíráló megjegyzések egyaránt kísérték a harmincas évek második felében a Magyarországon virágzó képregény-kultúrát. Az amerikai King Features Sindicate –Magyar képviselete a Pantheon Press Servise - jóvoltából napi és hetilapok egyaránt közölték az Amerikában nagy népszerűségnek örvendő izgalmas és szórakoztató történeteket. 1935-ben Wade felügyelő kalandjait az Ujság című lap kezdte el napi folytatásokban megjelentetni. 

Meglehetősen nagy büszkeséggel hirdették, hogy kizárólagos joggal nekik sikerült megszerezniük Edgar Wallace regényéből készült „filmregényt”, amit most angol és amerikai világlapokkal egyidőben közölnek. A Gumiemberek című résszel indult a sorozat és mielőtt véget ért volna, már hirdették A fehér álarc, majd azt követően Az ezüst kulcs című történeteket. Úgy tűnik, a lapnak komoly tervei voltak a filmregénnyel, mert pályázat útján 150 pengős állást is ajánlottak annak, aki leírja elképzeléseit azzal kapcsolatban, hogyan lehetne népszerűsíteni ezt az új elbeszélési formát és milyen témájú történeteket javasol a folytatáshoz. A pályázónak három kérdésre kellett válaszolnia: 1. Mivel magyarázza azt, hogy egy ilyen filmregény jobban leköti a mai kor emberét, mint akár a film, akár a regény, akár a rajz egymagában? 2. Milyen propagandát talál a legalkalmasabbnak arra, hogy az Amerikában hosszú évek óta páratlan nagy sikerrel megjelenő különböző témájú filmregények iránt a magyar olvasóközönségnél is minél szélesebb körben felkeltse az érdeklődést? 3. Miután az Ujság folytatni akarja a filmregények közlését, milyen témakört tart a legmegfelelőbbnek (detektív, humoros, kalandos, történelmi, stb.) folytatásos-képes közlésre? (Pár sorban indokolandó) Az állást Lugos-Lustig László kapta meg, aki a vele készült interjúban a felgyorsult, rohanó világgal, a kevés szabadidővel magyarázta a filmregények népszerűségét, utalva ezzel a képes történetek gyors fogyaszthatóságára. Azt nem tudni, kinek a javaslata volt, de a következő rajzos történetet Fehér álarc címmel, már képregénynek nevezték. A korábbi filmregény elnevezés azért lehetett zavaró, mert az egyre inkább népszerűvé váló filmszínházakban a játékfilmekre is ezt a  kifejezést használták.

Ennek ellenére 1935 végén több napilapban is vagy filmregényként, vagy pedig rajz-regényként hirdették, hogy a Rádió Ujság karácsonyi számában amerikai mintára, folytatásos sztrip-regény közlését kezdik meg. „Száz amerikai közül kilencven, ha ujságlepedőjét kezébe veszi, fordít egyet rajta, hogy a folytatásos sztrip-regényt a lap utolsó oldalán elolvassa. Mi az a sztrip-regény? Sztrip szalagot jelent. A sztrip-regény 50-200 méteres szalagokból álló, lélegzetelállítóan izgalmas detektívregény, képekben. Filmregény szóval, amelyet hétről-hétre, napról-napra, türelmetlenül vár a közönség. Néhány hét óta, a magyar újságolvasó közönség is ismeri, most pedig megismerkedik vele a „Rádió Ujság” közönsége is.” A 11-es rádióautó kalandjai (Eredeti címe: Radio Patrol) karácsonykor indult a képes rádió és technikai hetilapban, képaláírásos formában. Ebben a lapban nem lett folytatása a képregénynek, de 1936 nyarán a miskolci kiadású Magyar Jövő című lapban folytatódott, Az alvilág című résszel. A beharangozóban magyarázatot is adtak a képregény eredetére. „A Magyar Jövőnek áldozatok árán sikerült megszereznie egy amerikai képregény közlési jogát és szerdai számunkba már meg is kezdjük a nálunk még egészen újszerű műfaj közlését. A képregényt mint műfajt Amerikában a filmkultúra termelte ki. Nem egyéb ez, mint szövegestől papírra vetett film, amely a regénynek minden kis jelentős mozzanatát szemléltetőleg eleveníti meg.”

Hatalmas csinnadrattával kapcsolódott a képregényt közlő lapok sorába az Esti Kurir. A képregény-történelem egy klasszikusának, az X-9-es titkos ügynöknek a kalandjait közölték napról napra – Alex Rajmond rajzaival –, egy nagyvonalú rejtvénypályázattal kísérve. „Hol a kocka?” tették fel a kérdést, amire csak akkor tudott az olvasó válaszolni, ha gyűjtötte a képregénycsíkokat. A képregény egy kinagyított képkockáját kellett megkeresni Budapest valamelyik kirakatában. Folyamatosan beszámoltak a pályázat állásáról, bemutatták a nyerteseket, valóságos képregényőrület alakult ki. 1936. március elsején jelent meg az első három képkockából álló képsor Az alvilág vezére címmel, alatta a felhívással: „Őrizze meg képregényünk napról-napra következő folytatásait, mert csak ezek birtokában tud majd megfelelni nagyösszegű készpénzjutalmakkal és rengeteg díjjal kecsegtető „Hol a kocka?” versenyünk kérdéseire. Figyelje képregényünket napról napra, mikor bukkan fel először a kérdés: „Hol a kocka?” Az első díj minden héten 100 pengő volt és ezen kívül számos értékes jutalom várt az olvasókra. A hét minden napján közölt képregénysorozatból két képkockát választott ki a szerkesztőség, amit felnagyított ás átadott valamelyik budapesti nagyáruháznak, hogy helyezzék el a kirakatban, vagy valahol az áruház területén. Aki megtalálta a kockát, annak az újságban közölt képregényből ki kellett vágnia az eredeti képkockát és be kellett küldenie a szerkesztőségbe. Az újság beszámolói szerint alkalmanként tömegjelenetek alakultak ki az áruházakban kihelyezett képkockák körül. „Az Esti Kurír nagyszabású bűnügyi rejtvényverseny igen nagy érdeklődést eredményezett és az emberek százait gyűjtötte állandóan a Rákóczi-úti kirakatok köré. Csoportokba verődve, a nagy esemény részleteit tárgyalva hullámzott állandóan a tömeg az Esti Kurír kockáit rejtő kirakatok előtt, a „kockakeresők” száma egyre növekedett, úgyhogy vasárnap nem egyszer a rendőrőrszemeknek kellett biztosítani a Rákóczi-úti forgalom lehetőségét." A pályázat kiváló hírverésnek bizonyult az amerikai képregény magyarországi népszerűsítésére.

Az X-9-es ügynök – akit az Esti Kurirban Harry Wardnak neveztek és soha nem használták az X-9 elnevezést – egy másik változatban két héttel az Esti Kurirban való megjelenését követően A Mai Nap című újságban is folytatta kalandjait. Itt is képregénynek hirdették, de ez eltért a hagyományos képregényes formától. „Ez az újszerű képregény igazodik a magyar olvasóközönség ízléséhez. Nem egymást érő filmszerű illusztrációkban adja a rohanó cselekményt, hanem magához a teljes regényhez illeszti az eredeti amerikai képeket. Hisszük, hogy a siker Magyarországon is olyan lesz, amilyen világszerte kísérte ezt a képregényt.” Ez azt jelentette, hogy a képekből eltüntették a szóbuborékokat és a történetet regényszerűen írták át. A képkockákat csak illusztrációnak használták.

Az Ujságban elkezdett Wade felügyelő kalandjaira épülő képregény 1936 decemberében egyszerre három vidéki lapban – Délmagyarország, Kecskeméti Lapok, Pécsi Napló – is megjelent. A Délmagyarország 84 oldalas karácsonyi számában szenzációs újításnak nevezték a képregényt. Megjelent ebben a számban egy másik cikk is, amelyben egy teljesen új laptípusról írt Dr. Kaposi György. A „képregény – műfaj” című írásában a következőképpen vezette le a képregény kialakulását: „Amerika gazdagságával, építkezésének pazarságával, a lakásberendezés modernségével és általában a technika vívmányainak felhasználásával büszkélkedhetik. Az óvilág, Európa, ezen a téren alig tudja követni az Újvilágot. Viszont Európa továbbra is vezet a művészetek terén. Csak egy művészet van, amelyben Amerika első helyre küzdötte fel magát és ez a rajzművészet. Amerikában élnek a világ legnagyobb rajzoló és illusztráló művészei. A rajz- Amerika nemzeti művészete. A hatalmas amerikai filmipar csakhamar szolgálatába állította e kiváló rajzolókat. így keletkezett a trükk-film. Walt Disney Miki-egere megtalálta az utat az egész világ szívéhez. Röviddel rá egy amerikai lapszerkesztőnek az az eszméje támadt, hogy a trükk-filmet átviszi a moziból az újság hasábjaira. Eszméje példátlan sikert aratott. Így keletkezett a képregény. Ma már nincs olyan amerikai újság, mely ne közölne képregényeket. Nem is egyet, hanem négyet-ötöt egyszerre, folytatásokban. Ez ma elmaradhatatlan része az amerikai újságnak. El sem képzelhető, mi lenne, ha egy amerikai újságból csak egy napra is kimaradna a képregény folytatása. A szerkesztőt egyszerűen meglincselnék a csalódott előfizetők. Mi a képregény népszerűségének a titka? Miben rejlik az új műfaj varázsa? A képregény sűrített művészet. Cselekményben, izgalmas fordulatokban gazdag történet, melyet nem kell olvasni, csak nézni. A történet az olvasó szeme előtt megelevenedve pereg le. A szöveget rajzolt képek helyettesítik. Egy-két magyarázó szó van a képekhez, akár a filmen. A képregény a mozit mindenkinek a lakásába hozza. Lehetőségei korlátlanok és humor a képregény pillérjei. A képregény csakhamar átterjedt Amerikából az európai országokba is. Nálunk egy új hetilap, a Hári János szerezte meg a leghíresebb amerikai regények közlési jogát. A Hári János egészen eredeti újság. Valóban újság, mert új és újszerű minden, amit hoz. Friss, kalandos szellem hatja át. A modernség, a technika vívmányainak a szeretete. A Hári János minden száma több képregényt közöl párhuzamosan. Az egyik képregény a legendás hírű kanadai lovascsendőrök világába vezeti az olvasót. Zane Grey írta a szövegét. Igazi írói fantáziával mutatja be a kanadai telepesek kalandos életét és küzdelmeit. A Hári János másik képregénye magyar tárgyú. Puskás Pista Abessziniába került és bátorságával kivívta magának a gyarmati hadsereg tisztjeinek barátságát. Ezen a kettőn kívül még további két rajzregényt közöl a pompás friss hetilap. Nem kevésbé friss és újszerű a Hári János szövegrésze. Csak példaképpen említjük, hogy minden számban a népszerű Pluhár István konferálja olvasóinak a főbb sporteseményeket. De a testi sport mellett a szellemi sport is helyet kap a Hári János hasábjain. Rejtvény olimpiásza résztvevőit számos díj és jutalom várja. A Hári János a magyar ifjúság helyes irányú fejlődésének értékes tényezője lesz.” 

Az első magyar képregényújságban megjelentették az Amerikában és számos európai országban népszerű Harold Knerr által rajzolt Katzenjammer Kids című történetet "Cini, Dini és a többiek" címmel, valamint és Dinglehoofer und His Dog Adolph sorozatot, amit "Korongi úr és kutyája Ágoston" címre kereszteltek. A Hári János négy oldalas változatát vasárnapi mellékletként is közölték A Család Képes Vasárnapja címmel.  

Több újság is hírül adta 1935 márciusának végén, hogy a Színházi élet című lap hetente fogja közölni Amerika nagy kedvencének, Betty Boopnak a képtörténeteit. Többen kiemelték, hogy az aranyos trükkfilm-figura alkotója, Max Fleischer az újságban közölt hat kis rajzáért 3000 dollárt kap a King Features sajtó ügynökségtől. A kor szexszimbólumának számító karakter néhányszor valóban megjelent képaláírásos formában, de egy idő után már egyre ritkábban. Évekkel korábban, már 1930-tól rendszeresen közölt képtörténeteket a Színházi Élet gyermekeknek szóló melléklete, a Boldog Ifjúság, amely 1935-től Kis Színházi Élet címmel jelent meg.

Ebben a lapban kezdetektől Patt Sullivan  rajfilmhősének, Felix macskának a történetei jelentek meg Sicc úrfi néven. Valóságos sztárt csináltak az Európa- és Amerika-szerte népszerű karakterből. Budapesten az Angolparkban hetente két alkalommal színházi előadáson szórakoztatta az oda látogatókat. De alkalmanként megjelent Laura, a papagáj is, aki a Hári János című képregénylapban is szerepelt. Többször magyar rajzolók is készítettek kezdetleges képtörténeteket és reklámoknál, újságcikkeknél, - ahol Sicc úrfi szóba került - elég ügyetlenül rajzolták át a népszerű figurát.

A napilapok mellékletei is szívesen közöltek képregényeket ezekben az években. A legelterjedtebb hétvégi melléklete a Pesti Hírlapnak volt, a P.H. Vasárnapja. Ebben a harmincas évek elejétől kezdve jelen volt Adamson, a négy képből álló pantomim sztrip. Oscar Jacobson svéd alkotó karaktere rendkívül népszerű volt Magyarországon, több lap és magazin is különböző rendszerességgel közölte a történeteit. A Kis Újság szombati melléklete alkalmanként Ficzek úrnak nevezte a figurát és a címlapján közölte a négy képkockás történeteit.

Valóságos sztárrá vált az angol Studdy nevű rajzoló Bonzó kutyája is. A leginkább a felnőtteknek szóló szóbuborékos, legtöbbször egész oldalas képregény főszereplőjével sok publicista példálózott írásaiban. Ebben a hétvégi mellékletben többször szerepelt Miki egér is, aki az igazi népszerűségét a mozikban akkoriban játszott filmjeinek köszönhette. Volt benne Cirmos hercegnő, aki később a Hári Jánosban is feltűnt, de ott az olvasói levelek alapján nem ért el nagy népszerűséget.

A jelentős részben amerikai képregényeken kívül, sokszor jelent meg magyar rajzolóktól is képtörténet. A Friss Újság Vasárnapjának állandó rajzolója volt Jeney Jenő, aki rendszeresen egészoldalas színes képregényekkel szórakoztatta az olvasókat, de a napilap számára  a címlapra is készített az aktualitásokról elbeszélő jellegű rajzokat. A gyermek és ifjúsági lapoknak is szerves része volt a képregény, ráadásul a sikeres karakterek történeteiből önálló kötetek is megjelentek. A Tündérvásár és Az Én Újságom sztárjai a Benedek Katalin által rajzolt Ibrik ikrek és Lekvár Peti kalandjai voltak. Éveken át sikeresen szórakoztatták a gyerekeket, és önálló könyvekben is kiadták őket. De megjelent önálló kötetben Sicc úrfi kalandjai is és a King Features jóvoltából önálló zsebkönyv-formátumot kapott az Amerikában népszerű képregényhősök képeskönyv változatai is, képregény alcímmel. Ebben a kis formátumú sorozatban hat kötet jelent meg. Egyik oldalon a regény szövege, a vele szemközti oldalon pedig egy hozzá kapcsolódó rajz volt, az eredeti képregényből kiollózva.

Miközben a magyar olvasók jól szórakoztak az újságok képregényein, Európában egyre feszültebbé vált a politikai helyzet. Az újságok és kiadó vállalatok tulajdonosai és szerkesztői egyre nagyobb aggodalommal figyelték a papírgyárakról érkező híreket. „A papírgyárak áruvisszatartással papírhiányt idéznek elő” – írta a Pesti Kurir 1937. április 9-én. „A papír nagy drágulását a cellulóze áremelkedése idézte elő. A cellulóze a papír alapanyaga s miután ezt a hadiipar veszi most nagy mennyiségben igénybe, a celluloze gyárak százszázalékos foglalkoztatottság mellett sem tudják teljesen kielégíteni a fokozódó szükségletet.” Ez volt a magyarázat arra, hogy már egy héttel korábban rendeletben korlátozták a napilapok terjedelmét. „A kormány ismeretes rendelete alapján a napilapok már alaposan megfogyasztva jelentek meg ezen a héten. Az ország papírellátása nehézségek előtt állt — ez volt az indokolás — és a legegyszerűbb megoldásnak a napilapok terjedelmének korlátozása látszott. Az intézkedés a sajtópolitika egyik fejezete és elmondottuk már, hogy ez a sajtópolitikai elhatározás mennyire veszélyezteti a sajtószabadságot és milyen pusztítást vihet véghez nyomdászok, grafikusok, újságírók, írók kenyerében.”-írta a 8 Órai Újság 1937. április 4-én. A korlátozott terjedelem egyre inkább arra késztette a szerkesztőket, hogy csökkentsék azoknak a sajtóanyagoknak a mennyiségét, amelyek „csak” az olvasók szórakoztatását szolgálták. Ennek lehetett áldozata a képregény is. 1939-ben tovább romlott a hazai sajtó helyzet. „A kormány bejelentette, hogy életbe lépteti a kivételes hatalmat. Ennek alapján különböző rendeleteket adott ki, köztük két rendeletet, amelyek egyikével bevezette a sajtó ellenőrzését, másszóval az előzetes cenzúrát, a másikával pedig korlátozta a lapok oldalszámának terjedelmét.”- számol be a Friss Újság 1939. szeptember 3-ai számában. „A rendelet megtiltja a lapok előállítására a színes festék használatát, vagyis lapunkat kizárólag fekete nyomdafestékkel nyomhatjuk az eddigi színes helyett. Továbbra is igyekszünk olvasóinknak — a megszűkített keretek között is — mindazt nyújtani, amit lapunkban megszerettek. Ezentúl sem maradnak el fontos rovataink , megmarad a Kisemberek Házatája, a Boldog Otthon, a Gyermekújság, az oldalas tréfás rajz fekete nyomásban, valamint a lap többi rovata.” – folytatták a beszámolót, de ezen a hétvégén a Friss Újság Vasárnapja még az eredeti formában jelent meg, benne Jeney Jenő színes Lepkevadászat című egész oldalas képregényével.

Egy héttel később a képregény, már fél oldal terjedelemben és fekete fehérben került nyomtatásra, alatta következő ígérettel. „A papírkorlátozási rendelet folytán a Friss Gyermekújság is összezsugorodott. Igyekezni fogunk azonban e kis helyen is ép oly szórakoztató, hasznos olvasnivalót adni, mint eddig.” Valóban igyekeztek szórakoztató mellékletet is készíteni és az 1940-es pünkösdi mellékletben újra színes képregény jelent meg, miközben a hírek az egyre terjedő háborúról szóltak. 1942-ben még jobban lekicsinyítették a vasárnapi képregény méretét, de a háború alatt vasárnaponként még megjelentek a 6-8 képkockás szóbuborékos történetek.

 

A Pesti Hírlap Vasárnapjának a címe 1937 áprilisában Képes Vasárnapra változott, a terjedelme lassan lecsökkent, majd később a színes címlap is fekete-fehérre redukálódott. Adamson úr kalandjai, ha rendszertelenül is, de megjelentek vasárnaponként és néha még új karakterek is feltűntek. A  terjedelme 1940-től a korábbi 64 oldalról 16 oldalra zsugorodott, és a rajzos témák a külföldi lapokból összeollózott karikatúrákra és viccekre korlátozódtak.  1944 decemberében már csak nyolc oldalon jelent meg és a képregény kikopott a lapból, mire elkezdődött Budapest ostroma.

„Az időszaki lapok és hirlaptudósító újságok lapengedélyének revíziója során a miniszterelnök 458 időszaki lap és hirlaptudósító újság további megjelenését engedélyezte, míg a múltban betiltott 45 időszaki lapon kívül újabb 45 sajtótermék engedélyét nem hosszabbította meg. Az így megszűnő lapok között szerepel a Színházi Élet, az Új Magazin, a Dunántúli Tőzsde, a Szigetvári Délvidék, a Moziújság, a Színházi Futár, Az Alkotmány, a Szinház-Társaság Utazás, a Magyar Futár stb.”-írta a Dunántúl című lap 1938. november 19-i számában. A minisztertanács 1938. december 23-án elfogadta a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló javaslat végleges szövegét. Ebben rögzítették, ki számít zsidónak, és hogy zsidó vállalatnak kell tekinteni azokat a vállalatokat, amelyeknek tulajdonosa vagy vezetője, vagy helyettes vezetője, elnöke, alelnöke, ügyvezető igazgatója, vagy ezek helyettesei többsége zsidó, vagy pedig az értelmiségi-munkakörben e vállalatoknál alkalmazott zsidó alkalmazottak száma nagyobb, mint mint amennyit a törvény alkalmazni megenged. A sajtó esetében „Az időszaki és nem időszaki lapok szerkesztőinél az első és legfőbb rendelkezés az, hogy zsidó egyáltalán nem lehet időszaki lap felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője, vagy bármilyen néven megjelölt olyan munkatársa, aki a lap szellemi irányát megszabja, vagy pedig a lap szerkesztésére irányító befolyást gyakorol.” –írja a Budapesti Hírlap 1938. december 23-ai számában. Ezt követően újabb lapok szűntek meg, annak ellenére hogy többen zsidó származásuk miatt álnéven publikáltak, vagy átadták másnak a névleges szerkesztést, de ez csak ideig-óráig jelentett megoldást. A képregény klasszikus, szórakoztató formája jelentős részben eltűnt a sajtó oldalairól, és a karikatúra, a képregényszerű elbeszélési forma az ideológia és a politikai propaganda szolgálatába állt.

A képregények kedvelőinek klubja

 

A napokban látott napvilágot egy kritika a Szépirodalmi Figyelőben (Irodalmi, kritikai, szemléző folyóirat) a KKK (Képregény Kedvelők Klubja) kiadásában megjelent Fedina Lídia: Fantasztikus című képregénykötetéről. A KKK facebook oldalán indulatos vita alakult ki az írásról, miszerint egyesek sértőnek, mások dilettánsnak, tévesnek és megalapozatlannak találták. Volt, aki már a szerzőnek akart írni, hogyan is merészelt ilyen gondolatokat megfogalmazni anélkül, hogy utána járt volna a dolgoknak. Ebben van annyi igazság, ha valóban utána jár a dolgoknak, akkor kiderült volna a számára, hogy a KKK egy képregényes baráti társaság és azok a kiadványok, amelyeket saját szórakoztatásukra megjelentetnek 50-100 példányban, kereskedelmi forgalomba nem kerülnek, hanem a tagság vásárolja őket rendezvényeken, baráti találkozókon, esetleg postai úton. Ennek a csoportnak egy kiadványát kiválasztani a sok közül és egy teljesen más közegnek szóló irodalmi folyóiratban cikizni, nem túl elegáns dolog. De ez talán nem is a szerző felelőssége, hanem a szerkesztőké és a kiadóé, akik nagyon jól ismerik ezt a csoportot és a vezetőjét személyesen is, és jelezhették volna, hogy nem biztosan ez a legjobb témaválasztása egy fiatal egyetemi hallgatónak a bemutatkozásra. De minimum nem közlik le az írást. De miután ez megtörtént, az embernek olyan érzése támad, mint amikor egy privát lakásban mulatozó társaságba becsöppen egy idegen és anélkül, hogy tudná hol van, kik a résztvevők és ők miért is vannak ott, egyszerűen annyit mondana hogy ti hülyék vagytok, majd elhagyná a helyiséget.

A szerző egy videóban azzal büszkélkedett, hogy mennyi szakirodalommal és tanáccsal látták el, amiből úgy tűnik a téma szakavatott ismerője. Anélkül hogy a saját könyvemet reklámoznám, érdemes megjegyezni, hogy a Pókember-generáció című könyvemben, ami a rendszerváltás utáni időszak hazai képregényes viszonyairól szól, az Értékmentés (312-321 p.) című fejezetben foglalkozom a Képregény Kedvelők Klubjának  azzal a tevékenységével, ami a hazai képregénykultúra megőrzésére irányul. 

Tudomásom szerint ez az egyetlen olyan, mind a mai napig aktívan működő csoport, amely havi rendszerességgel programot rendez már tizenhat éve. „2004. júniusában néhány képregénykedvelő fiatalember ellátogatott a Szent Gellért urnatemetőbe, hogy tisztelettel emlékezzen az abban az évben 93 éves korában elhunyt Zórád Ernő végső nyughelye előtt. Az emlékezés a Ráckert sörözőben folytatódott, ahol Kiss Ferenc és Cserkuti Dávid megalakították a Képregény Kedvelők Klubját azzal a céllal, hogy minden hónap utolsó csütörtökén találkozzanak a képregények kedvelői és beszélgessenek a képregényről.” (Kertész Sándor: Pókember-generáció 173 p.) Mivel Kiss Feri (Így ismerjük és szólítjuk) szavatartó ember, ezért tizenhat éve minden hónap utolsó csütörtökjére meghívót küld -levélben, telefonon, e-mailben, most már facebookon keresztül- hogy hol, mikor találkozunk és hogy ki lesz a meghívott vendég. Jankovics Marcell rajzfilmrendező éppen úgy a meghívottak között szerepelt, mint Lőrincz L. László és Nemere István írók. De számtalan már elhunyt képregényes fia, lánya, vagy özvegye is a vendégek között volt. Filmesek, illusztrátorok, fordítók és egyéb társműfajok képviselői is vendégeskedtek a rendezvényeken és volt rá alkalom, hogy csak képregényesek ültek le egy pohár sör mellé hogy beszélgessenek erről az érdekes műfajról. A sört legtöbbször Feri állta, de ha vendéglőben volt megtartva a program, akkor mindenki a maga vendége lehetett. Egy ideig a kArton Galéria biztosította a helyet, de bárhogyan is alakult, valahova leült a lelkes társaság kemény magja, a „köménymag”. Voltak kihelyezett programok is, például Tokajban, ami igazán emlékezetesre sikeredett minden alkalommal. Egy-egy találkozón 20-30 ember is részt vett, és akadt olyan alkalom, ahol csak 5-6 érdeklődő volt. Fantasztikus hogy menyi információhoz jutottak a résztvevők. A legtöbbször sikerült hang vagy képfelvételeket is rögzíteni, aminek az esetleges feldolgozása még várat magára. Ezek nem doktor doktorok szakirodalomból összeollózott anyagai lesznek, hanem az adatok rögzítése, rendszerbe szerkesztése és elsődleges publikálása azzal a céllal, hogy ne vesszenek el információk, hogy majd ezek felhasználásával a bölcsész hallgatóknak legyenek kapaszkodóik a magyar képregény történetének a megismeréséhez. 

A Képregény Kedvelők Klubjának tagjai között azért akad doktor-doktor éppen úgy, mint fizikai munkás és irodai alkalmazott. A közös bennük, hogy szeretik a képregényt, gyűjtik és kutatják a megsárgult, sokszor koszos újságcetliket. Azoknak, akik az internetes adatbázisokat böngészik, és onnan próbálják az okosságot felfedni, talán derogál ezeknek a papíroknak az érintése. De el kell keserítenem az internetbúvárokat, hogy ezek a piacokon, lomtalanításkor megtalált kincsek nincsenek az adatbázisokban. Ha egyszer majd felkerülnek oda, az pont a Képregény Kedvelők Klubjának lesz köszönhető. Én magam is tapasztalom, hogy a kutatásaim alapján megírt képregénytörténeti könyveimben szereplő információkat ma már hivatkozás feltüntetése nélkül sajátjaként használja sok előadó és cikkíró, hiszen az már közkincs. A komolyabb tanulmányok szerzői azonban a legtöbb esetben korrektül feltüntetik a forrást. A képregényeket is közlő sajtótermékeknek azonban az a sajátosságuk, hogy csak egy töredéke található meg könyvtárakban, a legtöbbet semmilyen könyvtár nem gyűjtötte. Ezért felbecsülhetetlen az a munka, amit ez a lelkes csoport végez, mert az általuk megtalált kiadványok jelentős része valóságos kincsnek tekinthető. Sokszor megtörtént már hogy Kiss Feri sejtelmes mosollyal mutatott meg egy új szerzeményt és megkérdezte – Láttál már ilyet? És nem láttam. Aztán elmesélte, hogy ki hol és hogyan bukkant rá. Többször különösen izgalmas történet tartozott egy-egy képregényfüzet megtalálásához. Mert azt azért tudni kell, hogy Kiss Feri a legnagyobb képregénygyűjtő. Minden megtalálható nála, ami számít. Még az is. Ez a csoport országosan talán kétszáz gyűjtőt foglal magába, amiből havi rendszerességgel 10-30 fő találkozik. A facebook csoportnak pedig 1500 tagja van. Néhány éve ennek a csoportnak a keretein belül Kiss Feri elkezdte megjelentetni azokat a kiadványokat, amelyek emléket állítanak egy korábbi képregényes korszak, feledésre ítélt alkotóinak. Fekete fehér képregénymúzeum és Színes képregénymúzeum címmel indított sorozatot. Képregénytörténeti írásait a Kis Magyar Képregénytörténet füzeteiben adta ki. Megjelentetett monográfiákat és számtalan képregényt. Olyanokat, amelyeket ő ír, és amelyeket ő szeret, ennek a kis csoportnak a szórakoztatására. Ezek a kiadványok nem kerülnek könyvesbolti forgalomba. Megkérdezi a tagokat, hogy ki lenne vevő egy ilyen vagy olyan kiadványra és csak annyit nyomtat belőle, amennyire igény van. Ha kell százat, ha kell 71 darabot. Másokkal ellentétben nem tünteti fel magát nagy kiadónak a maga száz példányaival. A Képregény Kedvelők Klubja tizenhat éve él és működik. Akik ismerik a tevékenységét, azok tudják, hogy kiadványaik egy részével értékmegőrző feladatot lát el, míg más kiadványokkal ennek a sajátos összetételű csoportnak nyújt szórakozást. Kívülről nézve lehet szeretni és lehet nem szeretni ezeket a könyveket. De kellő tisztelettel alkossunk véleményt.

 

Ui.

Mellesleg megjegyzem az elmúlt évtizedekben Kiss Ferenc az egyetlen képregényíró Magyarországon, aki ötszáznál is több képregény forgatókönyvét írta meg és ezek a képregények hetente harmincezer példányban jelennek meg a Füles, a Kedvenc és a Galaktika oldalain mind a mai napig.