Harc a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészete ellen!

 "Porbafilogenov" elvtárs megrótta a magyar sajtógrafikusokat

Kuczka Péter és Kertész Sándor az I. Nemzetközi Képregényfesztiválon Tokajban. (1993)

Képregényes körökben évtizedek óta tartja magát az a legenda, hogy az ötvenes években azért nem jelenhetett meg képregény Magyarországon, mert egy bizonyos Finogenov elvtárs az Amerikában és Nyugat-Európában divatos modernista műalkotásokat és szenzációhajhász sajtót dekadens szemétnek tartotta és nem javasolta azok követését a magyar művészeknek és lapkiadóknak. Zórád Ernő illusztrátor és képregényrajzoló művészt személyes beszélgetéseink során többször kérdeztem arról, hogy mi volt az oka annak, hogy a képregény az említett időszakban  csak politikai propaganda célokkal jelenhetett meg a sajtóban, az amerikai típusú szóbuborékos képregény pedig teljesen eltűnt. „Mert Finogenov elvtárs a nagy orosz művész letiltatta. Megmondta a festőművészeknek, meg a sajtógrafikusoknak is, hogy kell szovjet módon rajzolni. Az egy rettenetes időszak volt. De erről nem is akarok többet beszélni”- mondta ezt a nyolcvanas években. Zórád nem szívesen politizált, de ha megfeledkezett magáról, meglepő hevességgel tudta szidni a szocializmust. Annak ellenére, hogy több alkalommal visszatértem erre a témára, okosabb soha nem lettem. Említett még másokat is, akiknek később volt szerepe a képregény megbélyegzésében, de erről majd máskor. A második világháború befejezését követő négy év koalíciós sajtója - a szovjet jelenlét ellenére - meglehetősen szabad teret engedett a képregény számára, egészen 1949-ig.

Miki egér az Ünnep című folyóiratban (1944)

Rákosi Mátyás 1948. március 23-án a Párt Akadémia utcai székházában tartott sajtófogadáson elmondott beszédében hívta fel a figyelmet a magyar sajtóban tapasztalható gondokra. „Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapódzott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal. A szenzációhajhászás nem a jó értelemben vett újságírói hagyományokhoz tartozik. Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét.”- majd így folytatta:-„Ez a szenzációhajhászás, mely pártkülönbség nélkül elterjedt a sajtóban, alkalmas arra, hogy a valóban fontos kérdésekről elterelje a tömegek figyelmét.”... „Ezt a kérdést csak a demokratikus sajtó egészével együtt lehet megoldani.”... „Nem akarjuk ezzel a különböző újságokat mind egy kaptafára húzni, de a helyzeten változtatni kell.”... „Mindez nem jelenti azt, hogy a leleplező cikkek vagy a bűnügyi riportok eltűnjenek az újságokból. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent dicsérjen. Írjanak csak nyugodtan a hibákról és leplezzék le a bűnösöket. Fontos és szükséges, hogy a sajtó leleplezze a korrupciót és mindazokat, akik hivatalukban nem teljesítik kötelességüket a néppel szemben. Ha ezt a feladatát felelősségteljesen betölti a magyar sajtó, akkor megnövekszik a tekintélye és komoly következményei lesznek, ha egy demokratikus újságíró tollhegyre vesz valamit.”

A sajtó és a politikai pártok „leszalámizása” már ezt megelőzően elkezdődött, de Rákosi beszéde jelentette a kilövési engedélyt, hogy különböző ürügyekkel szüntessenek meg pártokat és a hozzájuk kapcsolódó újságokat. Továbbra is a papírkiutalás központi kézben tartása volt az egyik legjobb eszköz arra, hogy egyes lapok ne jelenjenek meg. Az egymásnak konkurenciát jelentő sajtótermékek közül csak a Kommunista párthoz közel álló lapok maradhattak meg. A karikatúrákat és képtörténeteket nagy számban közlő vicclapok közötti "harcból" a Ludas Matyi került ki győztesen, amelyik kezdetektől a moszkvai Krokodil mintájára készült. A kisgazda orientációjú, bátran politizáló Szabad Száj 1951. március 15-én meg is szűnt. A Pesti Izé című enyhén erotikus, szabadgondolkodású vicclap annak ellenére szűnt meg 1948. október 10-én, hogy viszonylag közel állt a Kommunista párthoz. De szexista rajzai már vállalhatatlannak bizonyultak. Rákosi rendszeresen beszámolt a szovjet vezetőknek a magyarországi helyzetről és egyre gyakrabban érkezett küldöttség Moszkvából hogy "segítse" az átalakulást és  szovjet minta alapján szerveződjön a kulturális élet is.

Magyar kezdeményezésre a Szovjet Kultúra Hónapja alkalmából 1949. február 14. és március 15. között delegáció érkezett Moszkvából, hogy népszerűsítse a szovjet kultúrát, művészetet és megismerkedjen a magyar alkotóművészek előadásaival, munkáival. Sabanov helyettes közegészségügyi miniszter vezette a küldöttséget, amelyben helyet kapott költő, balerina, zeneszerző, énekes, a negyven főből álló grúz állami tánc- és énekegyüttes, valamint sakkozók is. A képzőművészetet Konstantin Ivanovics Finogenov festőművész képviselte, akinek munkáiból kiállítás is nyílt. A Sztálingrádi születésű művész rajzai a háború alatt újságokban, folyóiratokban, albumokban jelentek meg. A sajtó naponta részletesen beszámolt a küldöttség programjáról és írtak a delegáció egyes tagjainak a művészetéről is, már jóval a megérkezésük előtt. Finogenov festészetéről a Népszava 1949. február 8-i számában a következőket írták. „Finogenov legutóbbi tárlatát a szovjet sajtó különösen nagy elismeréssel méltatta. Grafikai munkái közöl a legnagyobb dicsérettel és elismeréssel fogadták »Sztálin a Nagy Honvédő Háborúban« című sorozatát. A sorozatról Szitnik, a Szovjetunió egyik legismertebb képzőművészeti kritikusa a következőket írta: »A művésznek sikerült a nagy Sztálinnak és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű sztálini tervei megvalósultak.« Finogenov a kiállításon kívül számos képzőművészeti természetű előadást is tart a magyar fővárosban.” (Népszava, 1949. 02. 08.) Magyarországra érkezését követően részt vett a XIX. század magyar festészete című kiállítás megnyitóján és február 22-én este előadást tartott „Szocialista realizmus a szovjet képzőművészetben” címmel a Bányász Szakszervezet székházában. Előadásában hangsúlyozta: „Lenin és Sztálin pártjának és a szovjet államnak egyik legnagyobb győzelme, hogy megszületett a Szovjetunió népeinek kultúrája, amely formájában nemzeti, tartalmában pedig szocialista. A szocializmus kultúrája a leghaladóbb emberi kultúra. A szocializmus új irodalmat, új művészetet teremtett.” A szovjet művészet méltatását követően a fejlődés irányvonalát is meghatározta. „A szocialista realizmus fejlődésének egyik előfeltétele: következetes és engesztelhetetlen harc a korhadt burzsoá művészet és esztétika ellen.” (Népszava, 1949. 02. 24.) 

Finogenov elvtárs (jobbról) Ék Sándorral beszélget

A Szabad Művészet című folyóiratban Ék Sándor – mint régi barátról - írt Finogenovról cikket, amiben hosszan idéz az előadásából. „A szovjet művészek képeiket a kommunizmust építő nép forrón lüktető sokoldalú életének, a nép hőseinek, vezéreinek és nagy hőstetteinek szentelik. E képek nemes humanisztikus pátosza, az ember megbecsülése és szeretete, realisztikus világossága, szembefordulás a rothadó burzsoá társadalom hanyatló művészetével, azzal a művészettel, amely beteges torzításaival távol áll az élettől.” 

Az idézet mondatokon valószínűleg elmosolyodik, vagy hitetlenkedik az olvasó, de ezt a retorikát négy évvel a hóború után már nem csak ízlelgette a művészeti közeg, hanem nagyon is komolyan kellett vennie. A beszámolókból kiderül, hogy Finogenovot valóban sok magyar művésszel ismertették meg. Kísérőik, - a két moszkovita művész - Ék Sándor és Szilágyi Jolán nem régen tértek haza moszkvai emigrációjukból és jól ismerték Finogenovot. Ék Sándor egy házban lakott vele és feltételezem gondosan kiválogatták hogy kiknek a műtermeit látogassák meg és kikkel folytassanak eszmecseréket. Február 19-én a Képzőművészek szakszervezete fogadást rendezett Finogenov részére a Dolgozók Klubjában, ahol Pór Bertalan festőművész köszöntötte és a magyar művészek grafikai alkotásait is kiállították. Ez volt az az alkalom, ahol lehetett vele közvetlenül beszélgetniük a művészeknek és mivel egyik kísérője Szilágyi Jolán karikaturista volt, feltételezhetően szóba kerülhetett az illusztráció, a karikatúra és a sajtógrafika is. Feltételezésem szerint ez lehetett az az esemény, amire Zórád Ernő is utalt, ha nem is szó szerint a képregényről, de a sajtógrafikáról, a karikatúráról is kifejthette a véleményét. Mivel művészetfelfogása kifejezetten nyugatellenes volt, így valószínű, hogy nem tartotta követendő útnak ezt az ábrázolási formát. Ezzel kapcsolatos észrevételeit később szóban és írásban is kifejtette.

Meglátogatott néhány munkás-képzőművészeti iskolát is, és felkereste a képző- és  iparművészeti főiskolát. A magyar képzőművészek egy része azonban nem vette komolyan az előadásain elhangzottakat, - ezt éreztem Zórád Ernő szavaiból is - de tisztában voltak a politikai helyzettel és megértették, ha érvényesülni akarnak, a szocialista realizmust kell követniük. Konok Tamás festőművész például így emlékezett vissza Finogenov látogatására: „Tilos volt puha ceruzával rajzolni, mivel az időkben járt nálunk Filogenov [helyesen: Finogenov] elvtárs, egy kurtalábú szovjet akadémikus (mi csak Porbafilogenovnak hívtuk), aki éles harcot hirdetett a rajzszén és a puha grafitot tartalmazó ceruzabelek ellen. Mint egyik beszédében kifejtette: 'Ezen káros anyagok impresszív látásmódra nevelnek!" (Rieder Gábor: A magyar szocreál festészet története 1949-1956 Ideológia és egzisztencia Doktori disszertáció 2011.) Ezekből a szavakból számomra úgy tűnik erőteljes megmondó embernek számított, de a magyar művészek fenntartásokkal kezelték szavait.

Elutazásakor Finogenov nem túl pozitívan nyilatkozott a tapasztalatairól. „De valljuk meg: nálunk még ma is igen-igen távol vannak a tömegek és közízlés attól, amit a szovjet művészet legigényesebbjei és a mi legjobbjaink is hirdetnek. A szocialista realizmus nálunk még korántsem kész eredmény a művészetben, a kulturális selejt pedig sokszor megtévesztően éppen a realizmus álarca mögé rejtőzik. Ki mer ítéletet mondani arról: mi az álcázott kulturális selejt, ki fog rámutatni a rikító példákra, ki fog seprűt ragadni, hogy kiűzze azt szellemi, kulturális közéletünkből?” (Magyar Szó 1948. 03. 05.) Magyarországi tapasztalatairól konkrétumokat is találunk írásos beszámolójában, amit a HVG című folyóirat tett közzé 2009. október 7-én. Itt csak a sajtógrafikára vonatkozó nem túl hízelgő megjegyzéseit idézem. „Nagy sajnálatomra nem ismertem meg a könyvillusztrátorok és grafikusok munkáját, de úgy vélem, hogy a karikatúra még nem kapta meg az azt megillető jelentőséget a politikai életben. Az élclapok inkább olcsó adomákkal foglalkoznak s gyakran a politikai eseményeket is olyan stílusban tálalják fel, hogy az is inkább anekdotának hangzik. Keveset foglalkoznak a karikaturisták a nemzetközi témákkal és nem mutatják méltóképpen a magyar nép szocialista építésének pátoszát. Helytelenek a munkások és munkásnők, az egyszerű nép, valamint a négerek és más nemzetségbeliek groteszk ábrázolása, mert afféle diszkriminációra emlékeztet, amivel a polgári élclapok kezelték ezeket a témákat. Az élclapok még mindig a városi lakosság ízlését szolgálják, nem pedig a munkásságát és a parasztságét. Az élclapok átszervezéséhez, melyeknek óriási nevelő hatásuk van, fel kell használni a Bolsevik Párt Központi Bizottságának „Krokodil” című lapra vonatkozó határozatát. Szerintem itt sikerrel lehetne felhasználni Szilágyi elvtársnő munkásságát.” 

Finogenov itt Szilágyi Jolán karikaturistára gondolt, - aki Szamuely Tibor özvegye volt - s aki Ék Sándorral, az emigrációból hazatért festőművésszel kísérte magyarországi útja során. Szilágyi elvtársnő úgy tűnik élt az illetékes szovjet művész elvtárs bizalmával. Április végén önálló karikatúra kiállításon mutathatta be a megelőző huszonöt évben készült karikatúráit a Képzőművészek Szabad Szervezetében. 1950-ben Munkácsy-díj első fokozatával díjazták Ék Sándort és Munkácsy-díj második fokozatával Szilágyi Jolánt. Szilágyi a Horthy korszakban külföldre emigrált, előbb Bécsben, majd később  Németországban egészen Hitler uralomra jutásáig munkatársa volt a berlini kommunista „Rote Fahne"-nak, a „Roter Pfeffer"-nek és több más lapnak. Ezt követően a Szovjetunióban talált menedéket, ott folytatta művészi munkáját. A Moszkvában megjelenő „Sarló és kalapács” valamint a „Krokodil” című lapokban jelentek meg rajzai. Saját bevallása szerint a hazatérése után politikai karikatúráiban a harcot a német fasiszták utódai, az amerikai imperialisták ellen folytatta. Ő lett a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének újság- és karikatúra-rajzoló szakcsoportjának szakosztály-vezetője. 1949. december 17-én tartott ankét bevezető előadásában kifejtette: „Minden kor haladó karikatúrája éles fegyvere volt az előre törő elnyomott osztályoknak.“..."Ma az imperializmus elleni harc és a világbékéért való küzdelem legélesebb időszakában sem nélkülözhetjük ezt a hatásos fegyvert.“... "A karikatúrának erős fegyverré kell válnia az imperializmus és lakájai, valamint a belső ellenség ellen folytatott küzdelemben. Megfelelt-e eddig a magyar karikatúra ennek a feladatnak? — tette fel a kérdést. — Bár karikaturistáink tehetségesek, sokat dolgoznak, derék munkát végeznek, mégsem felelhetünk igennel erre a kérdésre. A mai karikatúrarajzolás, mint környezet- és típusmegfigyelő emberábrázoló művészet, évtizedek óta nem teljesíti igazi feladatait. „Szilágyi Jolán bevezetője után élénk vita alakult ki, melyben a Magyar Dolgozók Pártja, valamint a Népművelési Minisztérium és a Képző- és Iparművészeti Szövetség képviselőinek hozzászólásain kívül számos művész is felszólalt”- írta a Szabad Művészet 1949.11.01. számában.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének első rendes közgyűlésén 1952. május 24-én és 25-én „Szilágyi Jolán felszólalásában rámutatott arra, hogy a karikatúra problémáival foglalkozni kell, mégpedig sürgősen. Elsősorban szatirikus rajzolóink realista rajztudásának elmélyítésére van szükség: fel kell számolni a stilizáló, üres formalista rutinrajzolás gyakorlatát ...” írta a Szabad Művészet 1952. 6. számában (1952. 06. 01.) 1950-ben a karikatúra is nagy szerepet kapott a Magyar Képzőművészeti Kiállításon. A Szabad Szó több alkalommal is foglalkozott a kiállítással. „A grafikai anyagban külön ki kell emelnünk a leleplező, maró és szellemes szatírával dolgozó karikatúrákat. Művészeink a szovjet útmutatás nyomán mindjobban érzik a karikatúra társadalmi fontosságát, mint a kritika és az önkritika, a hazugságok leleplezésének éles fegyverét.” (Szabad Szó 1950-08-27 / 140. szám) 

Ezzel az új Amerika- és burzsoáellenes célkitűzéssel vándorkiállítást is szervezett Szilágyi Jolán amely eljutott többek között Békéscsabára, Kecskemétre, és Orosházára is. „Még akadnak ugyan a vándorkiállításon bemutatott anyagban is lapos, szóviccillusztráló karikatúrák és semmitmondó humoros életképek (együgyű strand-viccek, stb.), de egyre figyelemreméltóbb haladás tapasztalható ezen a téren. A kiállított művek túlnyomórésze az amerikai imperializmus aljas emberellenességét állítja pellengérre, a bürokrácia visszásságait figurázza ki s leleplezi a kulákot.” –írta Szabad Művészet 1950. 12. 01. (12.) számában.

Egy évvel később is rendeztek karikatúrakiállítást a Nemzeti Szalonba. A beszámolókból kiderült, hogy már egy év alatt is milyen sokat fejlődött a magyar karikatúra. „Művészeink, akik tussal, grafittal, színes ceruzával, pasztellszínekkel rajzolták és festették meg ötletes és jól összeválogatott karikatúráikat, sokat tanultak a nagy szovjet szatirikus rajzmesterektől, Jefimovtól, Kukrinikszitól — ez a most megnyílt karikatúrakiállítás első tanulsága. Nyoma sincs az öncélú humornak. A rajzok, az alapötletek, de még a rajzok formái és színezése is azt bizonyítják, hogy karikaturistáink tehetségük javával vesznek részt a művészek nemzetközi békeharcában. A sok rajz megannyi » görbe tükör«, amelyben élesen látszik az imperializmus minden torz vonása, a Trumanok, Titok, Francók, Adenauerok, Schumanok minden álnok galádsága.” – írja a Népszava 1951. 11. 02-i számában. 1951. Május 7-én Szilágyi Jolán vetítettképes előadást tartott „Hogyan szolgálta a békeharcot a szovjet karikatúra a két világháború között“ címmel és számos írásában igyekezett utat mutatni a hazai grafikusoknak.

A nyugat elleni propagandának meg is lett a hatása. Kuczka Péternek a Galaktika sci-fi magazin későbbi nagyhatalmú szerkesztőjének egyszerre két ifjúsági lapban is megjelent képregénye 1948-49-ben, a kor hangulatának és stílusának megfelelően. A Magvetőben, a parasztifjúság hetilapjában Ítél a nép címmel egy kulák témájú történetet, míg a Márczius Tizenötödikében az emberiség történetét dolgozták fel Köpeczi Boócz István grafikussal, akivel - Kuczka elmondása szerint - egy szobában dolgozva alakították a történetet. Ő írta a szöveget, „Bóczi” bontotta képekre és rajzolta a képkockákat. Nagyokat nevettek közben, mert a történet egyes szereplőit  valós személyekről rajzolta. A barlangi ősembert például Zelk Zoltánról mintázta. De teljesen váratlanul mind a két képregény közlését leállították. Kuczka Péterrel készült interjúmban elmesélte, hogy a képregény letiltása azért volt vicces számára, mert akkor a pártközpontban dolgozott és nem gondolta, hogy még más helyről is „belepofázhatnak” abba hogy mi jelenik meg. De a lap közvetlen kiadójától szólt az utasítás, hogy az "Az ember a világban" című sorozatot azonnal be kell fejezni, az "Ítél a nép" című történetet pedig röviden, egy-két folytatáson belül le kell zárni. Az Új ember című katolikus folyóiratban felhívták rá a figyelmet, milyen káros ez a történet és elbeszélési forma. „Azt írja fejlécére, hogy „a magyar parasztifjúság hetilapja, címébe meg azt: „Magvető“. Nem tudjuk, hogy a magyar parasztifjúság ilyen magvetést óhajt-e, amely igen gyakran konkolyhintés. Mert miféle jó magvetés az, ha Kuczka Péter folytatásos képregényével akarják szolgálni ama megbékélést, amelyet mindenki kíván, és amelyet annyira hirdetnek? Az Ítél a nép című rémregény egyik folytatásának elején az eddig megjelent részek összefoglalása többi között így szól: a volt földesúr nyugatos fia, aki az elásott kincsekért jött vissza, a pap és az egyik kulák segítségévei elrontja a traktort“ vagy: „Sinkovics plébános a földosztás ellen prédikál a templomban.“ Ugyanez a folytatás pedig így veti a magot: „Utána Sinkovics a templom előtt folytatta az uszítást. Hamarosan itt lesz a világ vége. Ne szántsatok és ne vessetek, mert úgyis elpusztul minden — mondotta az ijedt öregasszonyoknak.“ Mondjuk meg, hogy ez a regény túlmegy a regényírói szabadságon? Mondjuk, hogy ilyen ostoba uszítást katolikus pap nem követett el és nem is fog elkövetni? Még ha Kuczka Péter nem is tudja, hogy a teológia elvégzése milyen fokú műveltséget jelent. Felhívjuk az érdemes „magvető“ figyelmét, hogy annyit minden pap tud, hogy ha a vetést akarja valaki megakadályozni, akkor nem öregasszonyoknak beszél, mert azok általában nem vetnek és nem aratnak. Ellenben az ilyen propaganda igen könnyen learathatja azt a gyűlöletet, amelyet vetett. Hogy ebből kinek lesz haszna, azt nem tudjuk, de hogy az egész országnak kára lesz belőle, abban talán még Kuczka Péter, a „magvető" sem kételkedhetik. (Új ember 1949. 01.16.)

 Újságban, amiben éveken keresztül közöltek képregényeket, 1949 végén egyre többször kimaradt egy-egy folytatás és helyette a következő közlemény jelent meg: "képregényünk anyagtorlódás miatt kimaradt a Friss Újság mai számából." 1950-től végleg elmaradt a képregény. A Pajtás című lap is felhagyott a képregények közlésével. Az eseményekből és az idézetekből jól látszik, milyen direkt módon zajlott Magyarország kulturális megszállása a Szovjetunió részéről, amiben kiváló segítőik voltak a moszkvai emigrációból hazatérő harcos művészek, akik meggyőződésből és következetesen képviselték és erőltették rá a hazai művészvilágra a nyugatellenességet és a szocialista realizmust. Aki ellenállt, vagy megpróbált felszólalni ez ellen, az könnyen feketelistára került, munkái nem jelenhettek meg kiállításokon, nem kaphatott megbízásokat és illusztrációi, karikatúrái nem jelenhettek meg könyvekben és a sajtóban. Ennek fényében már naivitás feltenni azt a kérdést, hogy hova tűntek a háború előtt oly népszerű amerikai típusú képregények. Egyetlen lap szerkesztője sem kockáztatta állását, hogy bármi megjelenjen a lapjában, ami a burzsoá amerikai életformára utalt volt. Ezzel szemben összehangolt támadás indult a „comic” ellen, ami megrontja, megfertőzi a fiatalokat és a gyilkolásra tanítja az amerikai gyerekeket.

Filmregény - rajzregény - képregény a II. világháború árnyékában!

Méltató és bíráló megjegyzések egyaránt kísérték a harmincas évek második felében a Magyarországon virágzó képregény-kultúrát. Az amerikai King Features Sindicate –Magyar képviselete a Pantheon Press Servise - jóvoltából napi és hetilapok egyaránt közölték az Amerikában nagy népszerűségnek örvendő izgalmas és szórakoztató történeteket. 1935-ben Wade felügyelő kalandjait az Ujság című lap kezdte el napi folytatásokban megjelentetni. 

Meglehetősen nagy büszkeséggel hirdették, hogy kizárólagos joggal nekik sikerült megszerezniük Edgar Wallace regényéből készült „filmregényt”, amit most angol és amerikai világlapokkal egyidőben közölnek. A Gumiemberek című résszel indult a sorozat és mielőtt véget ért volna, már hirdették A fehér álarc, majd azt követően Az ezüst kulcs című történeteket. Úgy tűnik, a lapnak komoly tervei voltak a filmregénnyel, mert pályázat útján 150 pengős állást is ajánlottak annak, aki leírja elképzeléseit azzal kapcsolatban, hogyan lehetne népszerűsíteni ezt az új elbeszélési formát és milyen témájú történeteket javasol a folytatáshoz. A pályázónak három kérdésre kellett válaszolnia: 1. Mivel magyarázza azt, hogy egy ilyen filmregény jobban leköti a mai kor emberét, mint akár a film, akár a regény, akár a rajz egymagában? 2. Milyen propagandát talál a legalkalmasabbnak arra, hogy az Amerikában hosszú évek óta páratlan nagy sikerrel megjelenő különböző témájú filmregények iránt a magyar olvasóközönségnél is minél szélesebb körben felkeltse az érdeklődést? 3. Miután az Ujság folytatni akarja a filmregények közlését, milyen témakört tart a legmegfelelőbbnek (detektív, humoros, kalandos, történelmi, stb.) folytatásos-képes közlésre? (Pár sorban indokolandó) Az állást Lugos-Lustig László kapta meg, aki a vele készült interjúban a felgyorsult, rohanó világgal, a kevés szabadidővel magyarázta a filmregények népszerűségét, utalva ezzel a képes történetek gyors fogyaszthatóságára. Azt nem tudni, kinek a javaslata volt, de a következő rajzos történetet Fehér álarc címmel, már képregénynek nevezték. A korábbi filmregény elnevezés azért lehetett zavaró, mert az egyre inkább népszerűvé váló filmszínházakban a játékfilmekre is ezt a  kifejezést használták.

Ennek ellenére 1935 végén több napilapban is vagy filmregényként, vagy pedig rajz-regényként hirdették, hogy a Rádió Ujság karácsonyi számában amerikai mintára, folytatásos sztrip-regény közlését kezdik meg. „Száz amerikai közül kilencven, ha ujságlepedőjét kezébe veszi, fordít egyet rajta, hogy a folytatásos sztrip-regényt a lap utolsó oldalán elolvassa. Mi az a sztrip-regény? Sztrip szalagot jelent. A sztrip-regény 50-200 méteres szalagokból álló, lélegzetelállítóan izgalmas detektívregény, képekben. Filmregény szóval, amelyet hétről-hétre, napról-napra, türelmetlenül vár a közönség. Néhány hét óta, a magyar újságolvasó közönség is ismeri, most pedig megismerkedik vele a „Rádió Ujság” közönsége is.” A 11-es rádióautó kalandjai (Eredeti címe: Radio Patrol) karácsonykor indult a képes rádió és technikai hetilapban, képaláírásos formában. Ebben a lapban nem lett folytatása a képregénynek, de 1936 nyarán a miskolci kiadású Magyar Jövő című lapban folytatódott, Az alvilág című résszel. A beharangozóban magyarázatot is adtak a képregény eredetére. „A Magyar Jövőnek áldozatok árán sikerült megszereznie egy amerikai képregény közlési jogát és szerdai számunkba már meg is kezdjük a nálunk még egészen újszerű műfaj közlését. A képregényt mint műfajt Amerikában a filmkultúra termelte ki. Nem egyéb ez, mint szövegestől papírra vetett film, amely a regénynek minden kis jelentős mozzanatát szemléltetőleg eleveníti meg.”

Hatalmas csinnadrattával kapcsolódott a képregényt közlő lapok sorába az Esti Kurir. A képregény-történelem egy klasszikusának, az X-9-es titkos ügynöknek a kalandjait közölték napról napra – Alex Rajmond rajzaival –, egy nagyvonalú rejtvénypályázattal kísérve. „Hol a kocka?” tették fel a kérdést, amire csak akkor tudott az olvasó válaszolni, ha gyűjtötte a képregénycsíkokat. A képregény egy kinagyított képkockáját kellett megkeresni Budapest valamelyik kirakatában. Folyamatosan beszámoltak a pályázat állásáról, bemutatták a nyerteseket, valóságos képregényőrület alakult ki. 1936. március elsején jelent meg az első három képkockából álló képsor Az alvilág vezére címmel, alatta a felhívással: „Őrizze meg képregényünk napról-napra következő folytatásait, mert csak ezek birtokában tud majd megfelelni nagyösszegű készpénzjutalmakkal és rengeteg díjjal kecsegtető „Hol a kocka?” versenyünk kérdéseire. Figyelje képregényünket napról napra, mikor bukkan fel először a kérdés: „Hol a kocka?” Az első díj minden héten 100 pengő volt és ezen kívül számos értékes jutalom várt az olvasókra. A hét minden napján közölt képregénysorozatból két képkockát választott ki a szerkesztőség, amit felnagyított ás átadott valamelyik budapesti nagyáruháznak, hogy helyezzék el a kirakatban, vagy valahol az áruház területén. Aki megtalálta a kockát, annak az újságban közölt képregényből ki kellett vágnia az eredeti képkockát és be kellett küldenie a szerkesztőségbe. Az újság beszámolói szerint alkalmanként tömegjelenetek alakultak ki az áruházakban kihelyezett képkockák körül. „Az Esti Kurír nagyszabású bűnügyi rejtvényverseny igen nagy érdeklődést eredményezett és az emberek százait gyűjtötte állandóan a Rákóczi-úti kirakatok köré. Csoportokba verődve, a nagy esemény részleteit tárgyalva hullámzott állandóan a tömeg az Esti Kurír kockáit rejtő kirakatok előtt, a „kockakeresők” száma egyre növekedett, úgyhogy vasárnap nem egyszer a rendőrőrszemeknek kellett biztosítani a Rákóczi-úti forgalom lehetőségét." A pályázat kiváló hírverésnek bizonyult az amerikai képregény magyarországi népszerűsítésére.

Az X-9-es ügynök – akit az Esti Kurirban Harry Wardnak neveztek és soha nem használták az X-9 elnevezést – egy másik változatban két héttel az Esti Kurirban való megjelenését követően A Mai Nap című újságban is folytatta kalandjait. Itt is képregénynek hirdették, de ez eltért a hagyományos képregényes formától. „Ez az újszerű képregény igazodik a magyar olvasóközönség ízléséhez. Nem egymást érő filmszerű illusztrációkban adja a rohanó cselekményt, hanem magához a teljes regényhez illeszti az eredeti amerikai képeket. Hisszük, hogy a siker Magyarországon is olyan lesz, amilyen világszerte kísérte ezt a képregényt.” Ez azt jelentette, hogy a képekből eltüntették a szóbuborékokat és a történetet regényszerűen írták át. A képkockákat csak illusztrációnak használták.

Az Ujságban elkezdett Wade felügyelő kalandjaira épülő képregény 1936 decemberében egyszerre három vidéki lapban – Délmagyarország, Kecskeméti Lapok, Pécsi Napló – is megjelent. A Délmagyarország 84 oldalas karácsonyi számában szenzációs újításnak nevezték a képregényt. Megjelent ebben a számban egy másik cikk is, amelyben egy teljesen új laptípusról írt Dr. Kaposi György. A „képregény – műfaj” című írásában a következőképpen vezette le a képregény kialakulását: „Amerika gazdagságával, építkezésének pazarságával, a lakásberendezés modernségével és általában a technika vívmányainak felhasználásával büszkélkedhetik. Az óvilág, Európa, ezen a téren alig tudja követni az Újvilágot. Viszont Európa továbbra is vezet a művészetek terén. Csak egy művészet van, amelyben Amerika első helyre küzdötte fel magát és ez a rajzművészet. Amerikában élnek a világ legnagyobb rajzoló és illusztráló művészei. A rajz- Amerika nemzeti művészete. A hatalmas amerikai filmipar csakhamar szolgálatába állította e kiváló rajzolókat. így keletkezett a trükk-film. Walt Disney Miki-egere megtalálta az utat az egész világ szívéhez. Röviddel rá egy amerikai lapszerkesztőnek az az eszméje támadt, hogy a trükk-filmet átviszi a moziból az újság hasábjaira. Eszméje példátlan sikert aratott. Így keletkezett a képregény. Ma már nincs olyan amerikai újság, mely ne közölne képregényeket. Nem is egyet, hanem négyet-ötöt egyszerre, folytatásokban. Ez ma elmaradhatatlan része az amerikai újságnak. El sem képzelhető, mi lenne, ha egy amerikai újságból csak egy napra is kimaradna a képregény folytatása. A szerkesztőt egyszerűen meglincselnék a csalódott előfizetők. Mi a képregény népszerűségének a titka? Miben rejlik az új műfaj varázsa? A képregény sűrített művészet. Cselekményben, izgalmas fordulatokban gazdag történet, melyet nem kell olvasni, csak nézni. A történet az olvasó szeme előtt megelevenedve pereg le. A szöveget rajzolt képek helyettesítik. Egy-két magyarázó szó van a képekhez, akár a filmen. A képregény a mozit mindenkinek a lakásába hozza. Lehetőségei korlátlanok és humor a képregény pillérjei. A képregény csakhamar átterjedt Amerikából az európai országokba is. Nálunk egy új hetilap, a Hári János szerezte meg a leghíresebb amerikai regények közlési jogát. A Hári János egészen eredeti újság. Valóban újság, mert új és újszerű minden, amit hoz. Friss, kalandos szellem hatja át. A modernség, a technika vívmányainak a szeretete. A Hári János minden száma több képregényt közöl párhuzamosan. Az egyik képregény a legendás hírű kanadai lovascsendőrök világába vezeti az olvasót. Zane Grey írta a szövegét. Igazi írói fantáziával mutatja be a kanadai telepesek kalandos életét és küzdelmeit. A Hári János másik képregénye magyar tárgyú. Puskás Pista Abessziniába került és bátorságával kivívta magának a gyarmati hadsereg tisztjeinek barátságát. Ezen a kettőn kívül még további két rajzregényt közöl a pompás friss hetilap. Nem kevésbé friss és újszerű a Hári János szövegrésze. Csak példaképpen említjük, hogy minden számban a népszerű Pluhár István konferálja olvasóinak a főbb sporteseményeket. De a testi sport mellett a szellemi sport is helyet kap a Hári János hasábjain. Rejtvény olimpiásza résztvevőit számos díj és jutalom várja. A Hári János a magyar ifjúság helyes irányú fejlődésének értékes tényezője lesz.” 

Az első magyar képregényújságban megjelentették az Amerikában és számos európai országban népszerű Harold Knerr által rajzolt Katzenjammer Kids című történetet "Cini, Dini és a többiek" címmel, valamint és Dinglehoofer und His Dog Adolph sorozatot, amit "Korongi úr és kutyája Ágoston" címre kereszteltek. A Hári János négy oldalas változatát vasárnapi mellékletként is közölték A Család Képes Vasárnapja címmel.  

Több újság is hírül adta 1935 márciusának végén, hogy a Színházi élet című lap hetente fogja közölni Amerika nagy kedvencének, Betty Boopnak a képtörténeteit. Többen kiemelték, hogy az aranyos trükkfilm-figura alkotója, Max Fleischer az újságban közölt hat kis rajzáért 3000 dollárt kap a King Features sajtó ügynökségtől. A kor szexszimbólumának számító karakter néhányszor valóban megjelent képaláírásos formában, de egy idő után már egyre ritkábban. Évekkel korábban, már 1930-tól rendszeresen közölt képtörténeteket a Színházi Élet gyermekeknek szóló melléklete, a Boldog Ifjúság, amely 1935-től Kis Színházi Élet címmel jelent meg.

Ebben a lapban kezdetektől Patt Sullivan  rajfilmhősének, Felix macskának a történetei jelentek meg Sicc úrfi néven. Valóságos sztárt csináltak az Európa- és Amerika-szerte népszerű karakterből. Budapesten az Angolparkban hetente két alkalommal színházi előadáson szórakoztatta az oda látogatókat. De alkalmanként megjelent Laura, a papagáj is, aki a Hári János című képregénylapban is szerepelt. Többször magyar rajzolók is készítettek kezdetleges képtörténeteket és reklámoknál, újságcikkeknél, - ahol Sicc úrfi szóba került - elég ügyetlenül rajzolták át a népszerű figurát.

A napilapok mellékletei is szívesen közöltek képregényeket ezekben az években. A legelterjedtebb hétvégi melléklete a Pesti Hírlapnak volt, a P.H. Vasárnapja. Ebben a harmincas évek elejétől kezdve jelen volt Adamson, a négy képből álló pantomim sztrip. Oscar Jacobson svéd alkotó karaktere rendkívül népszerű volt Magyarországon, több lap és magazin is különböző rendszerességgel közölte a történeteit. A Kis Újság szombati melléklete alkalmanként Ficzek úrnak nevezte a figurát és a címlapján közölte a négy képkockás történeteit.

Valóságos sztárrá vált az angol Studdy nevű rajzoló Bonzó kutyája is. A leginkább a felnőtteknek szóló szóbuborékos, legtöbbször egész oldalas képregény főszereplőjével sok publicista példálózott írásaiban. Ebben a hétvégi mellékletben többször szerepelt Miki egér is, aki az igazi népszerűségét a mozikban akkoriban játszott filmjeinek köszönhette. Volt benne Cirmos hercegnő, aki később a Hári Jánosban is feltűnt, de ott az olvasói levelek alapján nem ért el nagy népszerűséget.

A jelentős részben amerikai képregényeken kívül, sokszor jelent meg magyar rajzolóktól is képtörténet. A Friss Újság Vasárnapjának állandó rajzolója volt Jeney Jenő, aki rendszeresen egészoldalas színes képregényekkel szórakoztatta az olvasókat, de a napilap számára  a címlapra is készített az aktualitásokról elbeszélő jellegű rajzokat. A gyermek és ifjúsági lapoknak is szerves része volt a képregény, ráadásul a sikeres karakterek történeteiből önálló kötetek is megjelentek. A Tündérvásár és Az Én Újságom sztárjai a Benedek Katalin által rajzolt Ibrik ikrek és Lekvár Peti kalandjai voltak. Éveken át sikeresen szórakoztatták a gyerekeket, és önálló könyvekben is kiadták őket. De megjelent önálló kötetben Sicc úrfi kalandjai is és a King Features jóvoltából önálló zsebkönyv-formátumot kapott az Amerikában népszerű képregényhősök képeskönyv változatai is, képregény alcímmel. Ebben a kis formátumú sorozatban hat kötet jelent meg. Egyik oldalon a regény szövege, a vele szemközti oldalon pedig egy hozzá kapcsolódó rajz volt, az eredeti képregényből kiollózva.

Miközben a magyar olvasók jól szórakoztak az újságok képregényein, Európában egyre feszültebbé vált a politikai helyzet. Az újságok és kiadó vállalatok tulajdonosai és szerkesztői egyre nagyobb aggodalommal figyelték a papírgyárakról érkező híreket. „A papírgyárak áruvisszatartással papírhiányt idéznek elő” – írta a Pesti Kurir 1937. április 9-én. „A papír nagy drágulását a cellulóze áremelkedése idézte elő. A cellulóze a papír alapanyaga s miután ezt a hadiipar veszi most nagy mennyiségben igénybe, a celluloze gyárak százszázalékos foglalkoztatottság mellett sem tudják teljesen kielégíteni a fokozódó szükségletet.” Ez volt a magyarázat arra, hogy már egy héttel korábban rendeletben korlátozták a napilapok terjedelmét. „A kormány ismeretes rendelete alapján a napilapok már alaposan megfogyasztva jelentek meg ezen a héten. Az ország papírellátása nehézségek előtt állt — ez volt az indokolás — és a legegyszerűbb megoldásnak a napilapok terjedelmének korlátozása látszott. Az intézkedés a sajtópolitika egyik fejezete és elmondottuk már, hogy ez a sajtópolitikai elhatározás mennyire veszélyezteti a sajtószabadságot és milyen pusztítást vihet véghez nyomdászok, grafikusok, újságírók, írók kenyerében.”-írta a 8 Órai Újság 1937. április 4-én. A korlátozott terjedelem egyre inkább arra késztette a szerkesztőket, hogy csökkentsék azoknak a sajtóanyagoknak a mennyiségét, amelyek „csak” az olvasók szórakoztatását szolgálták. Ennek lehetett áldozata a képregény is. 1939-ben tovább romlott a hazai sajtó helyzet. „A kormány bejelentette, hogy életbe lépteti a kivételes hatalmat. Ennek alapján különböző rendeleteket adott ki, köztük két rendeletet, amelyek egyikével bevezette a sajtó ellenőrzését, másszóval az előzetes cenzúrát, a másikával pedig korlátozta a lapok oldalszámának terjedelmét.”- számol be a Friss Újság 1939. szeptember 3-ai számában. „A rendelet megtiltja a lapok előállítására a színes festék használatát, vagyis lapunkat kizárólag fekete nyomdafestékkel nyomhatjuk az eddigi színes helyett. Továbbra is igyekszünk olvasóinknak — a megszűkített keretek között is — mindazt nyújtani, amit lapunkban megszerettek. Ezentúl sem maradnak el fontos rovataink , megmarad a Kisemberek Házatája, a Boldog Otthon, a Gyermekújság, az oldalas tréfás rajz fekete nyomásban, valamint a lap többi rovata.” – folytatták a beszámolót, de ezen a hétvégén a Friss Újság Vasárnapja még az eredeti formában jelent meg, benne Jeney Jenő színes Lepkevadászat című egész oldalas képregényével.

Egy héttel később a képregény, már fél oldal terjedelemben és fekete fehérben került nyomtatásra, alatta következő ígérettel. „A papírkorlátozási rendelet folytán a Friss Gyermekújság is összezsugorodott. Igyekezni fogunk azonban e kis helyen is ép oly szórakoztató, hasznos olvasnivalót adni, mint eddig.” Valóban igyekeztek szórakoztató mellékletet is készíteni és az 1940-es pünkösdi mellékletben újra színes képregény jelent meg, miközben a hírek az egyre terjedő háborúról szóltak. 1942-ben még jobban lekicsinyítették a vasárnapi képregény méretét, de a háború alatt vasárnaponként még megjelentek a 6-8 képkockás szóbuborékos történetek.

 

A Pesti Hírlap Vasárnapjának a címe 1937 áprilisában Képes Vasárnapra változott, a terjedelme lassan lecsökkent, majd később a színes címlap is fekete-fehérre redukálódott. Adamson úr kalandjai, ha rendszertelenül is, de megjelentek vasárnaponként és néha még új karakterek is feltűntek. A  terjedelme 1940-től a korábbi 64 oldalról 16 oldalra zsugorodott, és a rajzos témák a külföldi lapokból összeollózott karikatúrákra és viccekre korlátozódtak.  1944 decemberében már csak nyolc oldalon jelent meg és a képregény kikopott a lapból, mire elkezdődött Budapest ostroma.

„Az időszaki lapok és hirlaptudósító újságok lapengedélyének revíziója során a miniszterelnök 458 időszaki lap és hirlaptudósító újság további megjelenését engedélyezte, míg a múltban betiltott 45 időszaki lapon kívül újabb 45 sajtótermék engedélyét nem hosszabbította meg. Az így megszűnő lapok között szerepel a Színházi Élet, az Új Magazin, a Dunántúli Tőzsde, a Szigetvári Délvidék, a Moziújság, a Színházi Futár, Az Alkotmány, a Szinház-Társaság Utazás, a Magyar Futár stb.”-írta a Dunántúl című lap 1938. november 19-i számában. A minisztertanács 1938. december 23-án elfogadta a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló javaslat végleges szövegét. Ebben rögzítették, ki számít zsidónak, és hogy zsidó vállalatnak kell tekinteni azokat a vállalatokat, amelyeknek tulajdonosa vagy vezetője, vagy helyettes vezetője, elnöke, alelnöke, ügyvezető igazgatója, vagy ezek helyettesei többsége zsidó, vagy pedig az értelmiségi-munkakörben e vállalatoknál alkalmazott zsidó alkalmazottak száma nagyobb, mint mint amennyit a törvény alkalmazni megenged. A sajtó esetében „Az időszaki és nem időszaki lapok szerkesztőinél az első és legfőbb rendelkezés az, hogy zsidó egyáltalán nem lehet időszaki lap felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője, vagy bármilyen néven megjelölt olyan munkatársa, aki a lap szellemi irányát megszabja, vagy pedig a lap szerkesztésére irányító befolyást gyakorol.” –írja a Budapesti Hírlap 1938. december 23-ai számában. Ezt követően újabb lapok szűntek meg, annak ellenére hogy többen zsidó származásuk miatt álnéven publikáltak, vagy átadták másnak a névleges szerkesztést, de ez csak ideig-óráig jelentett megoldást. A képregény klasszikus, szórakoztató formája jelentős részben eltűnt a sajtó oldalairól, és a karikatúra, a képregényszerű elbeszélési forma az ideológia és a politikai propaganda szolgálatába állt.

A képregények kedvelőinek klubja

 

A napokban látott napvilágot egy kritika a Szépirodalmi Figyelőben (Irodalmi, kritikai, szemléző folyóirat) a KKK (Képregény Kedvelők Klubja) kiadásában megjelent Fedina Lídia: Fantasztikus című képregénykötetéről. A KKK facebook oldalán indulatos vita alakult ki az írásról, miszerint egyesek sértőnek, mások dilettánsnak, tévesnek és megalapozatlannak találták. Volt, aki már a szerzőnek akart írni, hogyan is merészelt ilyen gondolatokat megfogalmazni anélkül, hogy utána járt volna a dolgoknak. Ebben van annyi igazság, ha valóban utána jár a dolgoknak, akkor kiderült volna a számára, hogy a KKK egy képregényes baráti társaság és azok a kiadványok, amelyeket saját szórakoztatásukra megjelentetnek 50-100 példányban, kereskedelmi forgalomba nem kerülnek, hanem a tagság vásárolja őket rendezvényeken, baráti találkozókon, esetleg postai úton. Ennek a csoportnak egy kiadványát kiválasztani a sok közül és egy teljesen más közegnek szóló irodalmi folyóiratban cikizni, nem túl elegáns dolog. De ez talán nem is a szerző felelőssége, hanem a szerkesztőké és a kiadóé, akik nagyon jól ismerik ezt a csoportot és a vezetőjét személyesen is, és jelezhették volna, hogy nem biztosan ez a legjobb témaválasztása egy fiatal egyetemi hallgatónak a bemutatkozásra. De minimum nem közlik le az írást. De miután ez megtörtént, az embernek olyan érzése támad, mint amikor egy privát lakásban mulatozó társaságba becsöppen egy idegen és anélkül, hogy tudná hol van, kik a résztvevők és ők miért is vannak ott, egyszerűen annyit mondana hogy ti hülyék vagytok, majd elhagyná a helyiséget.

A szerző egy videóban azzal büszkélkedett, hogy mennyi szakirodalommal és tanáccsal látták el, amiből úgy tűnik a téma szakavatott ismerője. Anélkül hogy a saját könyvemet reklámoznám, érdemes megjegyezni, hogy a Pókember-generáció című könyvemben, ami a rendszerváltás utáni időszak hazai képregényes viszonyairól szól, az Értékmentés (312-321 p.) című fejezetben foglalkozom a Képregény Kedvelők Klubjának  azzal a tevékenységével, ami a hazai képregénykultúra megőrzésére irányul. 

Tudomásom szerint ez az egyetlen olyan, mind a mai napig aktívan működő csoport, amely havi rendszerességgel programot rendez már tizenhat éve. „2004. júniusában néhány képregénykedvelő fiatalember ellátogatott a Szent Gellért urnatemetőbe, hogy tisztelettel emlékezzen az abban az évben 93 éves korában elhunyt Zórád Ernő végső nyughelye előtt. Az emlékezés a Ráckert sörözőben folytatódott, ahol Kiss Ferenc és Cserkuti Dávid megalakították a Képregény Kedvelők Klubját azzal a céllal, hogy minden hónap utolsó csütörtökén találkozzanak a képregények kedvelői és beszélgessenek a képregényről.” (Kertész Sándor: Pókember-generáció 173 p.) Mivel Kiss Feri (Így ismerjük és szólítjuk) szavatartó ember, ezért tizenhat éve minden hónap utolsó csütörtökjére meghívót küld -levélben, telefonon, e-mailben, most már facebookon keresztül- hogy hol, mikor találkozunk és hogy ki lesz a meghívott vendég. Jankovics Marcell rajzfilmrendező éppen úgy a meghívottak között szerepelt, mint Lőrincz L. László és Nemere István írók. De számtalan már elhunyt képregényes fia, lánya, vagy özvegye is a vendégek között volt. Filmesek, illusztrátorok, fordítók és egyéb társműfajok képviselői is vendégeskedtek a rendezvényeken és volt rá alkalom, hogy csak képregényesek ültek le egy pohár sör mellé hogy beszélgessenek erről az érdekes műfajról. A sört legtöbbször Feri állta, de ha vendéglőben volt megtartva a program, akkor mindenki a maga vendége lehetett. Egy ideig a kArton Galéria biztosította a helyet, de bárhogyan is alakult, valahova leült a lelkes társaság kemény magja, a „köménymag”. Voltak kihelyezett programok is, például Tokajban, ami igazán emlékezetesre sikeredett minden alkalommal. Egy-egy találkozón 20-30 ember is részt vett, és akadt olyan alkalom, ahol csak 5-6 érdeklődő volt. Fantasztikus hogy menyi információhoz jutottak a résztvevők. A legtöbbször sikerült hang vagy képfelvételeket is rögzíteni, aminek az esetleges feldolgozása még várat magára. Ezek nem doktor doktorok szakirodalomból összeollózott anyagai lesznek, hanem az adatok rögzítése, rendszerbe szerkesztése és elsődleges publikálása azzal a céllal, hogy ne vesszenek el információk, hogy majd ezek felhasználásával a bölcsész hallgatóknak legyenek kapaszkodóik a magyar képregény történetének a megismeréséhez. 

A Képregény Kedvelők Klubjának tagjai között azért akad doktor-doktor éppen úgy, mint fizikai munkás és irodai alkalmazott. A közös bennük, hogy szeretik a képregényt, gyűjtik és kutatják a megsárgult, sokszor koszos újságcetliket. Azoknak, akik az internetes adatbázisokat böngészik, és onnan próbálják az okosságot felfedni, talán derogál ezeknek a papíroknak az érintése. De el kell keserítenem az internetbúvárokat, hogy ezek a piacokon, lomtalanításkor megtalált kincsek nincsenek az adatbázisokban. Ha egyszer majd felkerülnek oda, az pont a Képregény Kedvelők Klubjának lesz köszönhető. Én magam is tapasztalom, hogy a kutatásaim alapján megírt képregénytörténeti könyveimben szereplő információkat ma már hivatkozás feltüntetése nélkül sajátjaként használja sok előadó és cikkíró, hiszen az már közkincs. A komolyabb tanulmányok szerzői azonban a legtöbb esetben korrektül feltüntetik a forrást. A képregényeket is közlő sajtótermékeknek azonban az a sajátosságuk, hogy csak egy töredéke található meg könyvtárakban, a legtöbbet semmilyen könyvtár nem gyűjtötte. Ezért felbecsülhetetlen az a munka, amit ez a lelkes csoport végez, mert az általuk megtalált kiadványok jelentős része valóságos kincsnek tekinthető. Sokszor megtörtént már hogy Kiss Feri sejtelmes mosollyal mutatott meg egy új szerzeményt és megkérdezte – Láttál már ilyet? És nem láttam. Aztán elmesélte, hogy ki hol és hogyan bukkant rá. Többször különösen izgalmas történet tartozott egy-egy képregényfüzet megtalálásához. Mert azt azért tudni kell, hogy Kiss Feri a legnagyobb képregénygyűjtő. Minden megtalálható nála, ami számít. Még az is. Ez a csoport országosan talán kétszáz gyűjtőt foglal magába, amiből havi rendszerességgel 10-30 fő találkozik. A facebook csoportnak pedig 1500 tagja van. Néhány éve ennek a csoportnak a keretein belül Kiss Feri elkezdte megjelentetni azokat a kiadványokat, amelyek emléket állítanak egy korábbi képregényes korszak, feledésre ítélt alkotóinak. Fekete fehér képregénymúzeum és Színes képregénymúzeum címmel indított sorozatot. Képregénytörténeti írásait a Kis Magyar Képregénytörténet füzeteiben adta ki. Megjelentetett monográfiákat és számtalan képregényt. Olyanokat, amelyeket ő ír, és amelyeket ő szeret, ennek a kis csoportnak a szórakoztatására. Ezek a kiadványok nem kerülnek könyvesbolti forgalomba. Megkérdezi a tagokat, hogy ki lenne vevő egy ilyen vagy olyan kiadványra és csak annyit nyomtat belőle, amennyire igény van. Ha kell százat, ha kell 71 darabot. Másokkal ellentétben nem tünteti fel magát nagy kiadónak a maga száz példányaival. A Képregény Kedvelők Klubja tizenhat éve él és működik. Akik ismerik a tevékenységét, azok tudják, hogy kiadványaik egy részével értékmegőrző feladatot lát el, míg más kiadványokkal ennek a sajátos összetételű csoportnak nyújt szórakozást. Kívülről nézve lehet szeretni és lehet nem szeretni ezeket a könyveket. De kellő tisztelettel alkossunk véleményt.

 

Ui.

Mellesleg megjegyzem az elmúlt évtizedekben Kiss Ferenc az egyetlen képregényíró Magyarországon, aki ötszáznál is több képregény forgatókönyvét írta meg és ezek a képregények hetente harmincezer példányban jelennek meg a Füles, a Kedvenc és a Galaktika oldalain mind a mai napig.

Orosz nyelven indult a magyar képregény az ötvenes években

 

Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor nagy kalandja

Gugi Sándor, Cs. Horváth Tibor és Kertész Sándor. (Sváb József rajza)

Általános iskolás koromban a papírgyűjtések alkalmával beszerzett, képregényeket közlő újságokból szedtem össze az első képregény gyűjteményemet. Kitépkedtem az újságokból a képregény oldalakat, ami nem minden esetben sikerült tökéletesen, de ez akkoriban még nem zavart. Hazavittem őket és szépen, óvatosan Technokol Rapid ragasztóval összeragasztottam a lapokat. Sokszor elolvastam, lapozgattam az általam készített kis füzetkéket és egyre inkább feltűnt, hogy ha végigolvasom a történeteket, alig nézek a képekre, mert a képregény szövegét folyamatosan lehet olvasni, a leírtak alapján követhető a történet, és szinte nincs is szükség a rajzokra. Miután végigfutottam a sztorin, újra kezdtem a képregényt és most már csak a képeket figyeltem, a rajzokat csodáltam. Így nőttem fel, hogy a képregény, az ilyen. Dupla történetmesélés. A szöveg és a rajz egymástól függetlenül mesél. Már főiskolai hallgató voltam, amikor felfedeztem, hogy Debrecenben az Alföldi Nyomdából rendszeresen kerülnek az antikváriumokba idegen nyelvű, nyugati piacra gyártott képregények. Ekkor láttam először igazi szuperhősöket és a francia, olasz képregényalkotók munkáit. Új megvilágítást kapott számomra a képregény. Felismertem, hogy amit addig Magyarországon láttam, amin felnőttem, az a „valódi” képregénynek egy, sajátosan magyar változata. Harminc éven keresztül nagyrészt csak ilyen képregények jelenhettek meg idehaza, mert a szocialista kultúrpolitika, féltette a fejlődő magyar fiatalok szellemi fejlődését és igyekezett megóvni őket a nyugati „kultúrmocsoktól”, ahogy a képregényt a hatvanas-hetvenes években jellemezték. A nehezen megszerzett valutát pedig nem Superman képregények jogdíjaira szánták. Több száz képregény jelent meg ez alatt a harminc év alatt, amelyeknek a jelentős részét, Cs. Horváth Tibor írta. Huszonéves főiskolás fejjel, a nyugati képregények ismeretében már úgy ítéltem meg, hogy a magyar képregények legnagyobb hibája a túlinformáltság. Ezt a megállapításomat Zórád Ernő is megerősítette, amikor elmesélte, hogyan készültek idehaza évtizedeken keresztül a képregények. A leírt forgatókönyvön kívül Cs. Horváth Tibor a képregény kockába kerülő szöveget is előre kinyomtatta és odaadta a rajzolónak, hogy azt ragasszák majd be a képkockákba. Zórád erre mondta, hogy ha minden szöveget, amit megkap, beragaszt a képkockába, akkor azt nézi, hogy a maradék helyre milyen jóga- mozdulatokkal tud még valamit rajzolni. Amikor Zórád ösztönzésére elhatároztam, hogy megírom a magyar képregény történetét, Zórád beajánlott Cs. Horváth Tiborhoz, hogy segítsen a munkámban. Úgy gondoltam, ha egyszer majd megismerkedem vele, elmondom a véleményem a magyar képregényről, ezen belül az ő munkájáról is. De ebből nem lett semmi. Egy rendkívül barátságos kedves ember fogadott, aki még azelőtt elmondta képregényírói ars poetikáját, mielőtt megkérdeztem volna. Írói ambícióit igyekezett kiélni az irodalmi művek átköltésével, és mint elmondta, az eredeti író stílusát próbálta átültetni a képregény szövegébe. Megértettem a szándékát, de nem értettem vele egyet. Erről azonban soha nem volt alkalmunk beszélgetni. Amikor egy évvel később egy képregény konferencián mások vitatkoztak vele, az bizony kínosra sikerült. Én éppen a Bálint György Újságíró Iskolában képszerkesztőnek tanultam 1984-ben, amikor elkezdtük a beszélgetéseinket. Rögtön az elején kiderült, hogy ugyanaz a szakmánk, ő is képszerkesztőként dolgozott 1950-től a Művelődési Minisztérium Oktatási osztályán és több pedagógiai lap tördelőszerkesztő feladatát látta el. A mesterségét a szakma két nagy öregjétől tanulta, Radics Vilmostól és Ritter Aladártól. Nekem már csak a két legenda remek szakkönyve jutott, de személyesen már nem ismerhettem őket. De ez a közös pont jó alkalmat adott, hogy kibeszéljük a szakma rejtelmeit. Ezekben az években még alapnak számított, hogy csak az lehet jó tördelőszerkesztő, aki újságot is tud írni. Amikor felvettek a Kelet-Magyarország című napilaphoz, hogy grafikus, tördelőszerkesztő legyek, az első napon majdnem felmondtam. A főszerkesztőm ugyanis közölte, hogy a belpolitikai rovatnál leszek újságíró gyakornok. Hogy akarok én majd tördelőszerkesztőként, szükség esetén belenyúlni tapasztalt újságírók írásaiba, ha én magam nem tudok újságot írni. Ezen az úton Tibor is végigment, megtanult újságot írni és mivel jó esztétikai, grafikai érzéke volt, megtanulta a képszerkesztést. Az ötvenes években Cs. Horvát Tibor - aki akkor még Horváth Tibor volt, a Cs. (Csepreghy) csak 1956 után került a neve elé, mivel a szakmában már volt egy Horváth Tibor nevű újságíró - még nem ismerte a képregényeket és nem is érdekelte ez az elbeszélési forma. Egy Gugi Sándor nevű grafikus irányította a figyelmét a képregényre, aki az egyik Cs. Horváth által tördelt újságnak, a Po Sztrane Szovetov című lapnak készített illusztrációkat. Gugi, aki eredetileg rajztanár volt és a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított, majd az Árpád Gimnáziumban igazgató helyettes lett, beosztásánál fogva gyakran járt az Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumba. Ottani kapcsolatai révén kezdett oktatási anyagokat illusztrálni, és kapcsolatba került több újság szerkesztőjével. 

Guginak a  birtokába jutott néhány példány az angol nyelvű Classics Illustrated című képregénysorozatból, amelyek klasszikusnak számító irodalmi műveket dolgoztak fel képregény formában. Az 1941-ben indult sorozat első számában A három testőr rajzos változata, majd az Ivanhoe és A Monte Cristo grófja került kiadásra. Gugi zseniálisnak tartotta a sorozatot, amelynek az eredeti szándéka az irodalom népszerűsítése és megszerettetése volt a fiatalok körében. Az ötvenes évek elején politikai célkitűzés volt, hogy a magyar nép, olvasó néppé váljon, olvasva és tanulva építse a szocializmust. (Révai) Gugi úgy gondolta, hogy ebbe a politikai célkitűzésbe a képregény is helyet kaphat, ha az, az irodalom népszerűsítését szolgálja.  1954-ben erről sokszor beszélgettek Cs. Horváth Tiborral, miközben lapozgatták a Classics Illustrated példányait. Ismerték a francia Camera 34, valamint a Vaillant képregény magazinokat is és irigykedve csodálták a benne szereplő rajzos történeteket. Erről Gugi Sándor özvegyével, az azóta elhunyt Ágnes asszonnyal beszélgettünk, aki a pincéje takarításakor megajándékozott néhány doboz régi újsággal, ami között ott voltak az említett lapok. De nem sok esélyt adtak egy ilyen képes elbeszélési forma megjelenésének az akkori amerikaellenes hangulatban, amikor minden gyanús volt, ami Amerikához kapcsolódott. 

Gugi nagyon jól idomult az új szocialista berendezkedéshez és még ebben az évben 4-5 képkockás képaláírásos képsorokat kezdett készíteni a Tanácsok Lapja című újságnak, amelyekben Talál Tamás kalandjain keresztül hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszély fenyegeti a szocializmus fejlődését. Volt ahol a síkos útra, máshol a szemetes utcára, és akadt, ahol a tejgyárból terjengő bűzre hívta fel a figyelmet. Ezek a négy képkockából álló történetek a szégyenpad szerepét töltötték be a Tanácsok Lapjában. Tökéletesen illettek az ötvenes évek politikai közhangulatába. Cs. Horváth Tibor úgy gondolta, hogy a Szovjetunióhoz kapcsolódó lapoknál kell először felajánlani az ötletet, mert ha ott elfogadják, akkor erre hivatkozva könnyebb lesz más szerkesztőségnél is szerencsét próbálni. Egyrészt adott volt a saját Po Sztrane Szovetov szerkesztősége, ahol az orosz nyelvtanulást kívánták előre mozdítani orosz nyelven, magyar szószedettel. Így fordulhatott elő hogy Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor első képaláírásos képregénye Jules Verne regénye alapján, orosz nyelven jelent meg, Gyeti kapitana Granta (Grant kapitány gyermekei) címmel, 1955 augusztusában tíz folytatásban, szóbuborékok nélkül, lavírozott tus technikával. 

Már ez az első megjelenés előre vetítette az irodalmi művek képregény adaptációjának ellentmondásosságát. Jules Verne regénye például egy 1955-ös kiadásban 652 oldal. A Po Sztrane Szovetovban megjelent képaláírásos történet 10 oldal, oldalanként 8-9 képkockával. Összesen 86 rajz, amelynek mindegyikében bőséges leíró szöveg olvasható. Nyilvánvaló hogy az eredeti regénynek mindössze egy képes szinopszisa, tartalmi ismertetője a képtörténet és semmilyen formában nem vethető össze az eredeti művel. Ezt a zanzásítást Cs. Horváth Tiborék is úgy kommunikálták a szerkesztőségek felé, hogy eszük ágában sincs pótolni az eredeti irodalmi művet, mindössze annak rövid képes ismertetőjével az érdeklődés felkeltése a szándékuk. Ezt követően elmentek a Szabadságharcos című folyóirat szerkesztőségébe, amely a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség hetilapja volt és ott is sikerrel jártak. 

1955 végén, egymás utáni három számában egy oldalas képtörténetekkel kísérleteztek, igazi szovjet hősökkel a főszerepben. „Zalka Máté „Lovaskaland rádióval” című novellája a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő polgárháború egyik hősi epizódját idézi fel” - írták a történet fejlécében. A második egy oldalas történet egy repülőgépen játszódó kémtörténet volt, amiben ugyancsak győz a hős szovjet katona.  „Eredeti feljegyzések alapján” készült a harmadik egyoldalas történet, amely egy partizán hőstettét meséli el. Ezzel a Cs. Horváth, Gugi páros letette a névjegyét, nem kell félni a képregénytől, tudja az dicsőíteni a győztes szovjet hadsereget. Ezt követően a Szabadságharcos című lap átalakult hetilappá és 1955. november 15-től a „harcos” kifejezést eltávolították a címéből és csak egyszerűen Szabadság néven jelent meg tovább. A Szabadságharcos utolsó számában hosszan ecsetelték, milyen lesz a folytatás és itt már a képregényre is felhívták a figyelmet. „A lap változatos tartalmát hétről hétre izgalmas, folytatásos képregény gazdagítja.” A lap főszerkesztője Hajduska István az Iparművészeti Főiskolán grafikát és kirakatrendezést tanult. Eleinte grafikusként is dolgozott és a II. világháború után lett újságíró. Több lapnak is írt és 1955-től lett a Szabadság főszerkesztője. Nem állt tőle távol a képregényes elbeszélési forma, ezért felvállalta, hogy közölni fogja a rajzokat. 

Így lehetőség nyílt arra, hogy a szocializmusban elinduljon a képregények készítése, de csak óvatosan. A szerkesztőségben közös megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy ne legyenek szóbuborékok a képkockákban, mert még azt hinnék a minisztériumban, hogy valami amerikanizmus került a szovjet típusú lapba.  Természetesen orosz író, L. Sejnyin regénye alapján a Veszélyes küldetés címmel készítettek képregényt, hasonlóan az előzőkhöz, de itt már folytatásokban. Ez egy szovjet kémtörténet volt, tíz oldalon elbeszélve. Az utolsó lap alján már közölték, hogy a következő képregény A császár vére lesz, amit azonban már Korcsmáros Pál rajzolt. Cs. Horváth Tibor a beszélgetéseink során úgy emlékezett, hogy Korcsmáros Pált a Béke és Szabadság szerkesztőségében ismerhette meg. Korcsmáros ekkor már otthonosan mozgott a szerkesztőségekben és karikatúrái több helyen is megjelentek. A Béke és Szabadság pedig már rövid karikatúra képtörténeteit is közölte. Hasonlóan Gugi Sándor Tanácsok Lapjában megjelent képsorozataihoz, Korcsmáros Pál is készített már 1954-ben képtörténetet Páncél Lajos szövegére a Szabad Ifjúság című folyóirat számára. De kétségtelen tény, hogy az igazi áttörést Cs. Horváth Tiborral történő együttműködése hozta. Cs. Horváth Tibor jó kapcsolatban volt a Magyar Szovjet Baráti Társaság, Új világ című lapjának főszerkesztőjével, Sarló Sándorral is. Megkereste a képregényes ötlettel, aki igent mondott az ajánlatra. 

Hová lett Iljin címmel egy tudományos fantasztikus történetet találtak ki közösen Gugi Sándorral, V. Szavcsenko novellájának felhasználásával. Az Új Világ nyitott volt a képtörténetek közlésére, de ragaszkodtak ahhoz, hogy csak irodalmi művek alapján készüljön a képregény. A második sorozat is szovjet szerzői mű volt, Leonyid Szolovjov, A csendháborító. Az ötletet talán az is adhatta, hogy a francia Vaillant képregény magazinban már ekkor jó ideje futott egy Nasredin Hodja képregény, aminek a főszereplője hasonlóságot mutat a Gugi által rajzolt karakterrel. A függőleges elrendezésű képtörténet 1956. október 4-én indult és a harmadik folytatással október 18-án félbe is szakadt, mivel a forradalom kitörése miatt a következő héten már nem jelent meg a lap. 

A Szabadság című lapnál továbbra is Korcsmáros Pállal dolgozott Cs. Horváth Tibor. A császár vére című történet után - amelyet Mikszáth Kálmán, Visszatérünk című regénye alapján készítettek három oldalon – Laffitte, Kilenc testvér című regényének átdolgozása követte Párizs visszaüt címmel négy oldalon. Két hosszabb történet következett. Csukovszkij, Kockás kabát tizenegy oldalon és a Noszlopy Gáspár tizennyolc oldalon Gyöngyössy  István regénye alapján. Ezt követően a British Counciltől egy gyönyörű színes filmet kaptak arról, hogyan mászták meg angol hegymászók a világ legmagasabb hegycsúcsát. Az izgalmas, látványos film a Hillary-féle 1953. évi Mount Everest-expedícióról jó képregény témának tűnt. Ekkor még minden képregény úgy készült, hogy Cs. Horváth Tibor még be sem fejezte a forgatókönyv írását, amikor már elkezdődött a képregény elejének a közlése, és a rajzoló hétről hétre adta le az újabb oldalt a szerkesztőségnek. Cs. Horváth is érezte, nehéz fába vágták a fejszét, mert ami filmben jól működött, képregényben nehezen kivitelezhető. Korcsmáros Pál is kérdezte, mi fog történni, mert ezek a hegymászók csak mennek a hóban, mennek a hóban, és ezt már képtelenség normálisan megrajzolni. Október 23-én azonban kitört a forradalom és az Új Világhoz hasonlóan a Szabadság sem jelent meg. Korcsmáros Pál megkönnyebbülhetett, mert így a történet félbeszakadt, nem kellett tovább rajzolni a fehér papírra a fehér havat. 

A félbemaradt történetek közül a Csendháborítót újra rajzoltatta Cs. Horváth Tibor 1957-ben egy új rajzolóval Sebők Imrével, de az eddigiektől eltérően már szabályos, szóbuborékos képregény formájában. 1957-től egy csapásra megváltozott a megkezdett magyar képregényirányzat. De ennek az oka már egy másik történet.